A német támadás és egy nomád invázió elhárítása

A Múltunk wikiből
1050
eleje: Gebhard regensburgi püspök sereggel betör a magyar végekre, amivel ellentámadást vált ki.
nyár: A magyar határon újjáépítik Hainburg várát, a magyar határőrök becsapásokkal zavarják az építkezést. Endre béke szerzése végett követeket küld III. Henrik császárhoz, György kalocsai érseket pedig a Lotaringiában tartózkodó IX. Leó pápához.
1050 körül
Béla herceg lengyel feleségével együtt hazatér Magyarországra; Endrétől megkapja az egész dukátust, pénzverési joggal.
1051
nyár: A Passauba összehívott német birodalmi sereg III. Henrik császár vezetésével a Zala forrásvidékén át Fehérvár felé nyomul. Gebhard püspök élelemszállító hajóhadát Endre emberei megtévesztő levéllel visszafordulásra bírják. A nélkülöző sereget a Vértes alatt, Bodajknál a magyar hadak megtámadják és visszaűzik.
1052
nyár: III. Henrik császár két hónapon át ostromolja Pozsony várát; a császári hajóhadat Zotmund búvár elsüllyeszti, mire a császár visszavonul.
1053
A III. Henrik császárral szemben álló I. Konrád bajor herceg Magyarországra menekül, s innen támadja a bajor–karantán határvidéket.
Endrének feleségétől, Jaroszlav kijevi nagyfejedelem leányától fia születik, Salamon.
1053 körül
I. Endre orosz felesége számára bazilita monostort alapít Visegrádon.
1054
július 16. Konstantinápolyban létrejön az egyházszakadás (schizma). IX. Leó pápa legátusa, Humbert kardinális a Hagia Sophia-templomban kiközösíti Michael Kerullariosz konstantinápolyi pátriárkát.
1055
I. Endre megalapítja a tihanyi apátságot.
Béla herceg, Benedek esztergomi érsek és Zacheus nádor a fő méltóságviselők.
A kunok (kipcsak kománok) a Volgán és Donon átkelve az orosz végeket támadják.
1056
III. Henrik német császár meghal. A gyermek IV. Henrik követi a trónon.
1059
A magyarok, megszegve a bizánciakkal régóta fennálló békét, a Morva völgyén át Szófia felé nyomulnak, mialatt a besenyők több törzse az Al-Dunán átkelve Bulgária területére költözik.
I. Endre békét köt I. (Komnénosz) Izsák bizánci császárral, és hazavonul.

III. Henrik csak három évvel Péter elűzése után jutott olyan helyzetbe, hogy megkísérelje uralma alá hajtani Magyarországot, melyről úgy vélte, hogy Isten ítélete folytán neki jutott osztályrészül. Ismerve a korábbi hadjáratok nehézségeit, most komoly előkészületeket tett, és stratégiát változtatott. 1050 elején nagybátyja, Gebhard regensburgi püspök sereggel a magyar határra ment, betört a magyar végekre, és zsákmánnyal vonult vissza.[1] Válaszképpen egy magyar sereg tüstént az osztrák határvidékre nyomult pusztítani. Ezt követően a császár Nürnbergben összehívta a bajor előkelőket, és itt elhatározták, hogy a magyar határon, a Duna déli partján újjáépítik Hainburg várát. A Gebhard püspök,[2] Kunó (Konrád) bajor herceg és Adalbert osztrák őrgróf által irányított hadiépítkezést – a magyar határőrök zavaró becsapásai ellenére – még az ősz folyamán sikerült befejezni.

Endre értesülve az előkészületekről, kiterjedt diplomáciai akciókba kezdett. Mindenekelőtt követeket küldött a császárhoz, és békét ajánlott, amit a császár – tervétől nem hagyva magát eltéríteni – semmibe vett. Endre ugyanakkor elküldte György kalocsai érseket a Lotaringiában tartózkodó pápához, és kérte közbenjárását a császárnál.[3] Végül, hogy szövetségest szerezzen, Lengyelországba is elküldte követeit, ahol öccse, Béla herceg – mint a fejedelem sógora – jó ideig Kázmér udvarában élt. Lengyel segítséget nem sikerült szerezni, mert 1050 őszén a császár váratlanul megvádolta Kázmért, hogy egy cseh tartományt bitorol, mire Kázmérnak Goslarban személyesen kellett tisztáznia magát a vád alól, és nemcsak hogy nem segíthette Bélát, hanem még neki kellett segédcsapatokat ígérnie a magyarok ellen. Ha lengyel segítséget nem is kapott, Béla herceg – ekkor vagy talán már ezt megelőzően – hajlandónak mutatkozott hazatérni, ha megkapja az ország egyharmad részét, lényegében a X–XI. századi dukátust, amely a bihari, nyitrai és al-dunai részeken kívül Tolna megye uradalmaira is kiterjedt.[4] A Kálmán kori krónikás, aki abban az időben írt erről, amikor a sok bajt okozó dukátust éppen fel akarták számolni, ott, ahol maga is utal a dukátus okozta bajokra, úgy állította be Béla hercegi részének kiadását, mit egy „első országmegosztást”. Nyilván nem akarta a megszüntetést azzal is nehezíteni, hogy Szent István által meghagyott ősi intézkedésnek tünteti fel.[5] A X. századi történetben azonban, nem gondolva erre, maga is szól a dukátusról. Vazul nyitrai hercegsége óta a dukátus csak ideig-óráig volt hercegi kézen, s Péter e tisztet alighanem idegenekkel töltötte be; a nyíri–biharit feltehetően Guttal – akit a XIII. században Péter kori advenának mondanak –, aki a Nyírségben kapott nagy birtokokat, s akinek fia, Vid ispán huszonöt év múlva a dukátus elnyerésére kapott ígéretet. Béla behelyezése a dukátusba annyiban volt új, hogy nem kellett senkivel sem osztozni az ország harmadrészét kitevő hercegségen, és e területen olyan önálló uralkodói jogokat kapott, mint a pénzverés, amit eddig senki sem élvezett. Béla Lengyelországban született két kisfia, Géza és László még amúgy sem jöhetett szóba hercegi rész igénylőjeként. Béla behelyezése a dukátusba többet jelentett az ország fegyverbe állításában egy külföldi szövetségnél is; az Adalbert keresztnevet, de „Bölény”[6] ragadványnevet viselő Béla ugyanis a hagyomány szerint már Lengyelországban kitűnt a bajvívásban.

III. Henrik császár 1051 nyarán Passauba hívta össze a birodalmi sereget. Nagy Károly óta nem gyűlt össze ilyen roppant had a „hunok” leigázására, mint III. Henrik bajor, karantán, lombard, burgund, frank, sváb, szász, cseh és lengyel légiókból álló serege. A Duna melletti benyomulás a téli esőzések okozta vizek miatt reménytelennek látszott, ezért a had zöme délnek, a Mura völgye felé kanyarodott, és a Zala forrásvidékénél nyomult be lakott magyar területre. Végighaladva a Kemenesalján és a Bakony északi peremén Fehérvárat Mór felől akarták elfoglalni. Ugyanakkor Gebhard püspök a Dunán hajókkal ereszkedett le, Welf karantán és Bretiszlav cseh herceg pedig a Duna feletti vidéket dúlta, ahol Béla országolt.[7][8]

Endre kerülte a nyílt összecsapást, s az idegen sereg útvonala előtt mindent kiürített, hogy ne juthassanak élelemhez. Magyar és besenyő lovasok távolról kísérték a benyomulókat. Nappal alig mutatkoztak, de besötétedéstől hajnalig folytonosan csípkedték, zavarták a pihenő tábort. Közben Endre portyázói kezére került Gebhard püspöknek Győrből a császárhoz menesztett futára egy levéllel, amelyben Gebhard az iránt érdeklődött, hogy az élelemszállító hajókkal hova vonuljon. Endre király a levélre notáriusával, Miklós püspökkel íratott választ, amelyben utasította Gebhardot, hogy sürgősen vonuljon vissza és hajóit süllyessze el. A hamis levelet egy magyarországi német hospes vitte el Gebhardnak, aki az északi seregszárnnyal tüstént kivonult Magyarországról.

A császári had nind nagyobb nélkülözések között, harci kedvét veszítve ért a Vértes alatti Bodajkhoz. Itt a tábort ért folytonos támadások felőrölték minden ellenállását, és a sereg sietve megkezdte a visszavonulást. A nyomás csak ekkor fokozódott igazán: minden folyóátkelés súlyos veszteségekbe került, főként a Rábcán, ahol az átkelőhelyet őrző Kapuvárt a burgund, szász és lengyel segélyhadak elfoglalták és felgyújtották, de ezáltal saját hátvédjük visszavonulását is elzárták. A császári sereg komoly veszteségekkel, demoralizálva menekült haza.

A magyar hagyomány, érzékelve, hogy az évszázad legnagyobb ellenséges hadi vállalkozásának kudarcáról van szó, mondákkal övezte a németek futását. A gestaíró és Anonymus szerint a futó németek elhajított pajzsai, régi elnevezéssel vértjei után kapta nevét a Vértes hegység, Kézai meg éppenséggel a Bársonyos helynevet magyarázta az eldobott bársonyruhákból. Ha ennek nincs is alapja, a nép megőrizte a veszteséges visszavonulás csatahelyeinek emlékét.[9]

Endre a sikert megpróbálta diplomáciailag kiaknázni, rögtön követeket küldött Adalbert osztrák őrgrófhoz, békét kért III. Henriktől, de most már kevesebbet ajánlott, mint annak előtte. A császár 1052 tavaszán újabb hadjáratot indított, ezúttal szerényebb célkitűzéssel, csak Pozsony várát akarta elfoglalni. A kéthónapos ostrom azonban eredménytelen maradt, s a császár kénytelen volt hazavonulni.[10] A korabeli német források azt írják, hogy III. Henrik végül is azért vonult el, mert IX. Leó pápa Endre kérésére személyesen interveniált a császárnál.[11] A megállapodás az lett volna, hogy a magyarok mindent teljesítenek, amit a pápa a béke érdekében jónak lát, de amikor a németek elvonultak, mégsem teljesítették e követeléseket, és ezért a pápa Endrét kiközösítéssel fenyegette. A III. Henrik által a pápai trónusra segített Eggisheim Brunó – aki nevét azzal írta be a történelembe, hogy 1054-ben a konstantinápolyi pátriárkát kiközösítette, és ezzel az egyházszakadást elindította – Endre felhatalmazásának birtokában tényleg túlzott, és a magyarok számára elfogadhatatlan ígéreteket tehetett. IX. Leó egykorú életrajzírója úgy adja vissza a pápa felfogását a magyarokról, hogy ezek a „római birodalomból a minap disszidáltak’, és a pápa a magyar követekkel való tárgyalás után a „császárnak való szokott alávetés és a korábbi adó megfizetése”[jegyzet 1] értelmében tárgyalt, de mivel – úgymond – a császár bezárta füleit a pápa előtt, büntetésből a magyarokat elvesztette. Ha III. Henrik a kéthónapos ostrommal felhagyott, ennek fő oka mégis a sikertelenség volt, és ebben döntő szerepe volt annak, amiről a Magyar Krónika emlékezik meg: a pozsonyi Zotmund búvár éjjel megfúrta a császár hajóit, s ezzel a „németek ereje", tudniillik a hadtáp odaveszett. Mivel a krónikaíró megnevez még néhány itt vitézkedő magyar főembert[jegyzet 2], aki a tihanyi alapítólevél tanúnévsorában is szerepel, előadása hitelt érdemel. Endre, aki ezek után újabb támadást várt, 1053 elején újra elküldte követeit a császárhoz, megismételve messzemenő ajánlatait.

III. Henrik most már felhagyott a Velencei Péter ajándéka folytán ölébe hullott magyar hűbéri viszony fegyveres kikényszerítésével, annál is inkább, mer a belső zavarok a német tartományok nyugodt birtoklását is veszélyeztették. 1053-ban ugyanis, miután Gebhard püspök belharcokat vívott Kunó bajor herceggel, a császár a birodalmi gyűlésen a püspöknek adott igazat, és Kunótól elvette a hercegséget. Kunó nagy katonai kísérettel Magyarországra menekült, és innen támadta két éven át a karantán és bajor határvidéket.[12] Nem eredménytelenül, mert 1055-ben, amikor III. Henrik átkelt Itáliába, hogy új pápajelöltjét, Gebhard eichstätti püspököt Szent Péter trónjára emelje, egész Bajorország fellázadt a császár ellen. Gebhard regensburgi püspök – a pápai székben való mellőzéstől vérig sérteve –, Welf herceggel a császár elűzésére szövetkezett, azzal az elképzeléssel, hogy a Magyarországon tartózkodót Kunót állítják helyébe. Hogy erre mégsem került sor, annak Kunó és Welf hirtelen halála volt az oka. Amikor végül 1056 őszén a negyvenéves, energikus császár váratlanul meghalt, az a nyomás, amely egy emberöltő óta Magyarországra nehezedett, megszűnt.

Endre már a német belviszály kitörése óta megengedhette magának, hogy aktív külpolitikát folytasson kelet-európai szomszédaival. Felesége, Jaroszlav kijevi nagyfejedelem[13] leánya[14] révén kedvezően kapcsolódhatott be azokba a változásokba, amelyek az ötvenes évek második felében Kelet-Európát megosztották. Jaroszlav 1054-ben bekövetkezett halála után négy fia között oszlott meg az uralom, és ekkor érkezett ide a sztyeppeországúton az a nagy népeltolódás, amely Belső-Ázsiától Bizáncig mozgásba hozta a sztyepp népeit, és lángba borította az új hazát kereső nomádok szomszédait. E népvándorlás előzménye az volt, hogy az ezredforduló táján a Mandzsúria területén lakó kaji nép rátört az Észak-Kína felett lakó nesztoriánus keresztény „kun” népre, amely nem azonos a mi kunjainkkal. A keleti kunok megtámadták a Kelet-Turkesztán vidékén lakó, sarinak nevezett ujgurokat. A sarik az 1010-es években elmenekültek Nyugat-Turkesztán területére, melynek déli részén türkmének, északi részén kipcsakok laktak. Ez a kipcsak nép szerepel a különböző forrásokban „fakó, halvány” néven (például orosz polovec, német falb, ezt mondták az európaiak kománnak, a magyarok pedig a nomádok közös nevén kunnak.[15] 1047 körül e kunok rárontottak a Kaszpi-tengertől északra lakó úz (oguz), már néven tork törzsszövetségre, ami azt eredményezte, hogy az úzok 1047–1048-ban – a Volgán átkelve – megtámadták a besenyők keleti törzseit. A besenyők ez idő tájban tizenhárom törzsből álltak és kettős fejedelemség alatt éltek. Főfejedelmük az előkelő származású Tirek volt, fővezérük pedig az alacsony sorból felemelkedett Kegen. 1048-ban az úz támadások nyomán a két fejedelem meghasonlott, és Kegen két törzzsel bebocsátást kért a bizánci birodalomba, ahol besenyőivel az Al-Duna déli partján telepítették le. Az orosz fejedelmek a határaikon megjelent harcias úzokkal rövidesen harcba bocsátkoztak. A Perejaszlavecben székelő Vlagyimir először 1055-ben vezetett hadat úz szállásterületre, ugyanakkor szövetséget kötött ellenük a kunokkal. Adott helyzetben az úz volt a főellenség a kelet-európai térségben; velük szemben az oroszok kun, besenyő és magyar szövetségre támaszkodhattak. Ebből a helyzetből következik, hogy a magyarok és a besenyők virtuális szövetségesek voltak. De azt már Endre sikeres diplomáciai tevékenységének kell betudnunk, hogy az új hazát kereső besenyők nem Magyarországra rontotak. Arra, hogy a besenyő népvándorlásnak a Balkán felé való levezetésében Endrének szerepe volt, bizánci forrásokból következtethetünk. 1059-ben, Komnénosz Izsák császár rövid uralma alatt a magyarok – a kelet-rómaiakkal régóta fennálló békét megszegve – a Morava völgyén át Szófia irányába nyomultak,[16] egyidejűleg az úzok által szorongatott besenyők az Al-Duna felől jőve elözönlötték a mai Nyugat-Bulgáriát. Hogy Endrének komoly céljai nem voltak Bizánccal szemben, azt az mutatja, hogy a Balkánról követeket küldött Szófiába a görögökhöz, és békét kötve visszavonult. A besenyők zöme is letette a fegyvert, és határőrként megtelepedett Pasztirionban, az Al-Duna déli partján, mely 1048 óta besenyő törzsek lakhelye volt.

Endre fegyverrel és diplomáciával a XI. század két legnagyobb veszedelmét hárította el Magyarország felől: a rendkívüli méretű német támadást egyrészről, a besenyő és úz „honfoglalást” másrészről, amelyek a Kárpát-medencét germán vasasok és ázsiai nomádok harcterévé változtathatták volna. Hogy mennyiben volt része e veszedelmek elhárításában Béla hercegnek, nem tudjuk. Az bizonyos, hogy az 1051-es dunántúli hadműveleteket Endre irányította, és az is kétségtelen, hogy a besenyőkkel és az oroszokkal személyes kapcsolata csak neki volt, mindemellett Béla is komoly támasza lehetett, amíg kettejük viszonya meg nem romlott.

Lábjegyzetek

  1. Gombos III. 2466.
  2. SRH I. 346.

Irodalom

  1. Az 1050. évi német támadásra lásd Annales Altahenses: Gombos I. 99–100;
  2. erre és a harcias Gebhard püspökre lásd Steindorff, Jahrbücher des Deutschen Reich unter Heinrich III. II. 109–111.
  3. A kalocsai érsek diplomáciai kiküldésére lásd Gombos II. 1641.
  4. Béla hazahívására és a dukátus nekiadományozására lásd SRH I. 345, ahol is a „Hec igitur prima regni huius divisio seminarium fuit discordie et guerrarum inter duces et reges Hungarie" szavakból, melyeket vagy Könyves Kálmán korában írtak le, amikor e sok bajt hozó intézmény megszüntetésén gondolkoztak, vagy V. István korában, amikor IV. Béla és István ellentéte élénken élt az emlékezetben, nem lehet arra következtetni, hogy a dukátust 1050 körül hívták életre (így Kristó Gyula, A XI. századi hercegség története Magyarországon. Budapest, 1974), mert dukátusról a Magyar Krónika korábban is szól (SRH I. 313), vesd össze Györffy, István király és műve 538. Egyébként Béla hercegsége minőségileg is új volt a régi dukátusokhoz képest annyiban, hogy ezekből a trónörökösön kívül több Árpád-fi is részesült, míg Béla önálló pénzverési joggal egyedül kapta meg az ország harmadrészét.
  5. Béla hercegre általában lásd Wertner, Az Árpádok családi története 137. kk.;
  6. Benin nevére lásd ETSZ I. 359; vesd össze még Sz. de Vajay, SF 21. 1962. 45; Horváth János, Székesfehérvár Évszázadai I. 102. kk. Bölény szavunk régi benen, belyn, begyen, begyin alakjaira lásd TESz I. 361.
  7. Az 1051. évi hadjárat hazai forrásai: SRH I. 179–180, 347–351; Annales Altahenses: Gombos I. 100; vesd össze ehhez Gombos I. 693; II. 1145;
  8. a visszafoglalt határsávra Gombos II. 1137;
  9. történeti feldolgozása Pauler A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt P. 98–101; Steindorff, Jahrbücher des Deutschen Reich unter Heinrich III. II. 150. kk.
  10. Pozsony 1052. évi ostromát a Magyar Krónika (SRH I. 346–347) téves időrenddel az 1051. évi hadjárat elé teszi, e ugyancsak tévesen ez utóbbihoz kapcsolja a német császárlány odaígérését Salamonnak – aki ekkor még meg sem született –, s a császárlányt Judit helyett Sophia néven nevezi, ami I. Endre leányának volt a neve. Ez kizárja azt a régebben általánosan elterjedt és általam is vallott felfogást, hogy az őskrónikát I. Endre korában írta volna egy udvari pap. Ekkora tévedéseket az eseményeket átélt kortárs nem követhet el. Helyesen emeli ezt ki Kristó Gyula, Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica 57. 1980. 63.
  11. Az 1052. évi hadjáratra lásd Annales Altahenses: Gombos I. 100; Herimannus: ugyanott 1145; vesd össze Steindorff, Jahrbücher des Deutschen Reich unter Heinrich III. II. 180. kk.
  12. A német belviszályra, Endre és Konrád herceg kapcsolatára lásd ugyanott 229. kk.
  13. Jaroszlav külpolitikájára lásd Pasuto, Vnyesnyaja polityika Drevnyes Ruszi 61. skk.
  14. I. Endre orosz feleségére, kinek nevét hiteles forrásból nem ismerjük, lásd SRH I. 66, 345; vesd össze Wertner, Az Árpádok családi története 117. kk.
  15. A kunok eredetére és benyomulásukra a besenyők és úzok földjére elavult: Gyárfás István, A jász-kunok története. II. (Kecskemét, 1873) 41. kk.; ma is értékes: P. Golubovszki, Pecsenyegi, torki i polovci (Kijev, 1884). 33. kk.; J. Marquart, Über das Volkstum der Komanen (Berlin 1914); vesd össze ehhez P. Pelliot, JA XI. ser. 15. 1920. No. 1. 125–185; Kossányi Béla, Századok 57–68. 1923-1924. 519–537; D. A. RASSOVSKY, Seminarium Kondakovianum 6. 1933. 1–66; 7. 1935. 246. kk.; 8. 1936. 301–306; egy új forrás (V. Minorsky, Sharaf al-Zaman Tahir Marvazi on China, the Turks and India. Arabic text and commentary by V.Minorsky, London, 1942. 30) adatának eltérő értékelése: Györffy György, Antiquitas Hungarica 2. 1948. 168–176; Czeglédy Károly, Magyar Nyelv 45. 1949. 43–50; az irodalomhoz lásd még Moravcsik, Byzantinoturcica I2. 87–94; L. Rásonyi Nagy, Philologiae Turcicae Fundamenta (Aquis Mattiacis, 1970). III/I. 1–26.
  16. A besenyők 1069. évi Balkánra nyomulása és I. Endre egyidejű balkáni hadjárata Skylitzesnél: Gombos II. 1346. vesd össze hozzá Gyóni, Paristrion 76; E. Stǎnescu, Beiträge zur Paristrion Frage (Jahrbücher der österreichischen Byzantinischen Gesellschaft 17. 1968. 43–64); P. Diaconu, Les Petchénegues au Bas-Danube (Bucuresti, 1970). 76.


Endre és Béla
Helyreállítás és továbbfejlesztés Tartalomjegyzék A korona és kard viszálya