A népesség száma

A Múltunk wikiből

„Nem lehet … a törvények és rendeletek hatását helyesen megítélni, még kevésbé azokat jól kiválasztani és elrendelni, ha nem ismerjük pontosan az ország népességének számát, s nem vagyunk állandóan tájékozva annak növekedéséről, illetve csökkenéséről.”[1] Ezzel indokolta II. József 1784-ben a magyarországi népszámlálás elrendelését. A felvilágosult abszolutizmus, az újkori állam sokrétű tevékenységében már nem nélkülözheti a pontos ismereteket a lakosság számáról, korösszetételéről, élet- és vagyoni viszonyairól, foglalkozási rétegződéséről. Míg a korábbi évszázadokra vonatkozóan mindezt csak durva becsléssel tudjuk megközelíteni, a 18. század végétől népszámlálások, statisztikai felmérések lehetővé teszik, hogy többé-kevésbé pontos számadatokat idézzünk.

Többé-kevésbé, hiszen a statisztikai módszerek még kezdetlegesek, s az összeírás, az adatfelvétel sem mindig megbízható. Ami ennél lényegesebb viszont, hogy a népszámlálások – melyeknek szempontjai változtak – korántsem terjedtek ki a lakosság és az ország területének egészére; a nemesség ugyanis végsőkig tiltakozott az ellen, hogy bármilyen összeírásba belekerüljön. 1777-ben, amikor Mária Terézia pátense elrendelte a cseh–osztrák tartományokban a népszámlálást (mely minden felekezetre, rendre és osztályra kiterjedt), a magyar nemesség még meg tudta akadályozni, hogy a rendelet érvényét Magyarországra is kiterjesszék. II. József azonban 1784–1785-ben keresztülviszi és katonai segédlettel végrehajtja a népszámlálást az egész birodalomban: sőt azt is elrendeli, hogy a népszámlálás befejezése után a helyi hatóságok folyamatosan vezessék tovább a népességnyilvántartást, így a népszámlálási adatokat a változásoknak megfelelően évenként javítani lehet. 1786–1787-ben a megyék eleget is tettek az utasításnak, 1788-tól azonban többnyire hallgatólag elszabotálták. Az 1790–1791. évi országgyűlés hivatalosan is érvénytelenítette József rendelkezését, ugyanakkor bizottságot küldött ki a népszámlálás új rendszerének kidolgozására. Az új rendszer lényege, ahogy ezt az 1802: II. tc. rögzítette, hogy a népszámlálás csak a nem nemesekre terjed ki, mert – olvassuk az országgyűlés hivatalos naplójában az indokolást – „a nemesi személyi szabadság oly becses, valamint a birtokok tulajdonsága; valamint tehát ki-ki sérelmesnek tartaná, ha vagyonja feljegyeztetnék, úgy a nemes személyeknek megszámlálását veszedelmesnek, sőt sérelmesnek is lenni ítélték” a karok és rendek.[2][irod. 1]

A másik nehézséget az okozza, hogy az összeírások nem ölelik fel az ország egészét, a királyság területe ugyanis – a Bécs által következetesen érvényesített „divide et impera” politika következtében – nem tartozott egységes kormányzat alá. A magyar országgyűlés elrendelhette a népszámlálást, rendelkezése azonban nem vonatkozott az Erdélyi Nagyfejedelemség területére, ahogy az ország déli részén széles sávban húzódó határőrvidékre sem. A határőrvidékre az 1787-es népszámlálás sem terjedt ki, az 1804-es pedig már Erdélyre sem. Az utóbbi részletfelvételei egyébként is csak töredékesen maradtak ránk. A hiányzó számokat továbbra is következtetésekkel és becslésekkel kell pótolnunk.

1787-ben a népszámlálás eredményei (kerek számokban) így alakultak: a szűkebb értelemben vett Magyar Királyság 6 millió 468 ezer, Horvát-Szlavonország 647 ezer, az Erdélyi Nagyfejedelemség 1 millió 440 ezer, összesen 8 millió 555 ezer fő. Ehhez azonban hozzá kell adnunk a népszámlálásból kihagyott tényleges katonai szolgálatot teljesítőket (mintegy 260 ezer fő) és a katonai határőrvidék lakosságát (kereken 700 ezer fő). Magyarország lakosságának száma tehát 1787-ben 9 millió 515 ezer fő. 1804-ben a Magyar Királyságban (Horvát-Szlavonországgal együtt, de a katonai határőrvidéket nem számítva) 7 millió 556 ezer főt írtak össze.[irod. 2]

Ehhez a számhoz azonban hozzá kell adnunk a nemeseket (körülbelül 340 ezer), a papokat (körülbelül 150 ezer) és az összeírásból kimaradt katonaságot (körülbelül 164 ezer), úgyhogy az össznépesség száma 8 millió 75 ezer körül lehetett. Ez 17 év alatt mintegy 12%-os, nagyon mérsékelt növekedésnek felel meg. Ha ezt a növekedést feltételezzük Magyarország többi területén is, a számok így alakulnak: Erdély népessége 1 millió 613 ezer, a határőrvidéké 784 ezer fő, azaz az össznépesség kereken 10 millió 472 ezer fő.

Ez a népességszám önmagában tekintélyesnek mondható. A Habsburg-monarchia (Belgium nélkül) összlakossága ebben az időben kereken 23 millió volt, a birodalom lakosságának tehát 45 %-át Magyarország adta. (Területileg viszont Magyarország az egész monarchiának majdnem 55 %-át alkotta.)

A lakosság növekedése a vizsgált korszakban korántsem volt egyenletes. Részletes összehasonlítást lehetővé tevő számsoraink nincsenek, de a különböző egykorú adatok azt mutatják, hogy az 1790-es években a lakosság növekedése stagnált, egyes vidékeken a népesség fogyott, s csak 1797 után indult emelkedésnek.

Ezt elsősorban az 1790–1795 közötti sorozatos rossz termésű esztendők, s a nyomukban fellépő ínségek, járványok magyarázzák. 1790-ben a szárazság teszi tönkre a vetéseket és a takarmányt, úgyannyira, hogy az egykorú följegyzés szerint: „a tavaszi vetés csak gaz lett, több helyen még csak meg se kapálhatták”.[3] Csongrádban „ezen egész vármegye azt meg nem arathatta, amit a földbe vetett”.[4] 1791 januárjára az Alföldön éhínség köszöntött be. Csongrádban a parasztok a szolgabírót ostromolták ennivalóért, „mert három hete sem láthatnak egy harapás kenyeret”.[5] A szolnoki ferencesek följegyzése szerint: „A nép oly nagy szükségben van, hogy a nád beléből készült lepényekkel táplálkozik, s döglött állatok húsát eszi, amiből különféle betegségek támadván, sokan elhaltak… Reggeltől estig szakadatlan sorban jöttek a zárdába, kenyeret kérvén, kik majd éhen vesztek.”[6] A Kunságban az emberek „százankint hagyták oda házukat és oda takarodtak telelni, az hol koldulással élhettek. A marhák földet evén, eldöglöttek.” A nép szegényebb része „mindenéből kifogyott, annyira, hogy a testi ruhát is a kenyér végett eladni kényteleníttetett”.[7][irod. 3]

1791-ben az alföldi termés gyönge-közepes volt, a korán beállt őszi esők viszont teljesen tönkretették a bortermést. A hegyaljai Tállyán „ilyen lucskos, mocskos szüretet emberemlékezet óta nem adott Bacchus”.[8] Októberben már jeges hó borítja a szőlőket. 1792-ben az Alföldön egész nyáron esik az eső. „Az öregek azt beszélik, hogy ilyen nyomorúságos aratást még sohasem értek” – jegyzik fel Pest megyében.[9] Ahol termett valami, a folytonos eső miatt nem tudták behordani. Erdélyben „minden takarmány a mezőn ázott és rothadott”.[10]

1793 közepes termést hozott, 1794-ben azonban minden korábbit felülmúló országos aszály következett. Már májusban „minden környékről jött levelekben azt a panaszt olvasom – írja a Magyar Hírmondó szerkesztője –, hogy februáriustól fogva vagy teljességgel semmi, vagy igen kevés eső volt, hogy a nagy szárazság miatt az őszi vetések ki nem hányhatták jól a kalászokat, hogy máris megsárgultak, hogy a szénát termő réteken a füvek töveikről mind kiégtek, … hogy a terméshez legkevesebb reménység sem lehet”.[11] Júliusban „már a szőlő is mind megfonnyad”.[12] A Hajdúságban „mind a kaszálók, mind a vetések elégtek a nagy melegség miatt … Sokan egy szemet se láttak belőle. Még a szalmája is odavan az életnek.”[13] Amire nincs példa, a nagy szárazságban kiszárad az Ecsedi-láp. Békésben, Erdélyben már a marha is döglik, s Debrecenben a borjas tehenet a szokásos 40–50 forint helyett 5–6 forintért adják. Kiskunhalason már augusztusban kenyeret osztanak a népnek, s a búza köblének ára 3 máriásról 20 forintra emelkedik. Az Alföldön „sok helyeken füvet ettek az emberek, másutt kukoricacsutkát törtek lisztté, s abból csináltak pogácsát”.[14] Miskolcon leszedik a házakról a zsúptetőt, azzal etetik a jószágot. A szárazság és az ínség talán legnagyobb a Dél-Alföldön : kiszáradtak a kutak, járványok léptek fel. Versecen ötszáz embert, főleg gyermeket vitt el a himlő.[irod. 4]

A kormány és a nagybirtokosok gabonát osztanak, de a szükséglethez képest csak nagyon kicsik a készletek, s a vetésre is gondolni kell. A száraz nyárra köszöntő szokatlanul hideg tél aztán egész sorokat vág az éhező, legyengült népességben. Szarvason, Tessedik Sámuel följegyzése szerint, „olly nagy rakásokban hevertek az állatok hullái s csontvázai, hogy még több mint kétezer kutya sem tudta a bűzlő dögöket elfogyasztani”.[15] Tavaszra kelve pedig feltámadtak a járványok, a dunántúli Babócsától az erdélyi Alvincig. Debrecenben emberek vonják a szárazmalmot, mert a lovak a gyengeségtől felállni sem tudnak. Az utazás leáll, mert nincs ló a váltásra a forspont helyeken.

1795 nyarán végre jó a termés, a Bánságban egy köböl vetőmag mintegy húsz köböl magot adott; a himlő azonban ismét felüti a fejét, ezúttal főleg a gyermekek közt végez nagy pusztítást. Liptó megyében négy hónap alatt 3222 gyermek halt meg, Jolsván „száznál több”, Temes megyében „sok száz”, Máramarosban „a himlő egészen elfutotta a vármegyét”.[16]

1796 elején délről betört a pestis – először Hunyadban, aztán Belgrádnál –, de sikerült lokalizálni. A termés viszont jó. Mintha csak kárpótolni akarná a természet, amit az előző években elmulasztott: sorozatosan jó termésű esztendők következnek. 1800-tól már gabonafelesleg mutatkozik, járványokról is keveset hallunk, megindulhat az élet regenerálódása. A természetes szaporodás azonban továbbra sem túl nagy. Az egészségtelen életviszonyok, a nagyarányú csecsemőhalandóság, a felnőtt férfi korosztályokban a franciák elleni háború évről évre tömegesen szedik áldozataikat.

A népesség kor szerinti összetétele az 1804-es népszámlálás szerint egészséges: kereken 46% a 17 éven aluliak száma, 21% a 41 éven felüli „öregek” aránya és 33%-a 18–40 évig terjedő munkabíró korosztály. A felső-magyarországi városokat kivéve mindenütt erős férfitöbblet mutatkozik.

Lábjegyzetek

  1. Uralkodói leirat Esterházy Ferenc gróf kancellárhoz. Közli: Thirring Gusztáv, Magyarország népessége II. József korában. Budapest, 1938. 145.
  2. Naponként való jegyzései az 1802. esztendőben … rendelt magyar ország gyűlésének. Pozsony, 1802. 108–109.
  3. Réthly Antal, Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1701–1800-ig (Továbbiakban: Réthly, Időjárási események…). Budapest, 1970. 372.
  4. Bécsi Magyar Kurír, 1791 január 18.
  5. Ugyanott.
  6. Réthly, Időjárási események…. Budapest, 1970. 375.
  7. Ugyanott.
  8. Bécsi Magyar Kurír, 1791. november 25.
  9. Ugyanott 1792. szeptember 7.
  10. Ugyanott 1792. szeptember 4.
  11. Magyar Hírmondó, 1792. május 23.
  12. Ugyanott 1792. augusztus 19.
  13. Ugyanott 1792. augusztus 12.
  14. Réthly, Időjárási események… Budapest, 1970. 419.
  15. Tessedik Sámuel, Szarvasi nevezetességek… Budapest, 1970. 433.
  16. Réthly, Időjárási események… Budapest, 1970. 433.

Irodalom

A népesség számára lásd Thirring Gusztáv, Magyarország népessége II. József korában (Budapest, 1938); Az első magyarországi népszámlálás. 1784–1787. Szerkesztette Dányi DezsőDávid Zoltán (Budapest, 1960); Pótlás az első magyarországi népszámláláshoz (Történeti statisztikai tanulmányok 2. Budapest, 1960); továbbá Magyarország történeti demográfiája. Szerkesztette Kovacsics József (Budapest, 1963) 143. és a következő oldalak. Itt említhetjük Kovacsics József francia nyelvű összefoglalását is: Situation demographique de la Hongrie a la fin du 18e siecle. 1787–1845 (In: Colloque démographique historique. 1965. Budapest, 1968), amely azonban adataiban és következtetéseiben egyaránt megbízhatatlan. Lásd még: Alfred Gürtler, Die Volkszählungen Maria Theresias und Josephs II. (Innsbruck, 1909). A korabeli statisztikai módszerekre lásd Kovacsics József, Statistikunterricht an der Universität von A. Barits bis S. Konek (Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis. Sectio Juridiea. 3. Budapest, 1962).

  1. Az 1802-es országgyűlés állásfoglalása megtalálható: Naponként való jegyzései az 1802. esztendőben … rendelt … Magyar ország gyűlésnek (Pozsony, 1802) 108–109.
  2. Az 1804-es népösszeírásra lásd a következő tanulmányokat: Thirring Gusztáv, Az 1804. évi népösszeírás (Magyar Statisztikai Szemle, 1936. 1); Thirring Gusztáv, Népesedésünk kútforrásai a múlt század első felében (Budapest, 1903); Ember Győző, Összefoglaló statisztikai táblák Magyarországról a XVIII. század végén (Statisztikai Szemle, 1971. 12).
  3. Az 1790–1795 közti időjárási feljegyzéseket közli: Réthly Antal, Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1701–1800-ig (Budapest, 1970).
  4. Az 1794–1795-65 éhínségre vonatkozó adatok megtalálhatók Sándor Lipót nádori ügyviteli jegyzőkönyvében: A magyar jakobinusok iratai. Sajtó alá rendezte Benda Kálmán. 111. (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Budapest, 1952) 25., 64., 191., 199., 258., 211., 214., 215., 222., 224. stb. sz. alatt.


Népesség és társadalom a 18–19. század fordulóján
Tartalomjegyzék Népsűrűség, települések, városok