A népi-nemzeti kultúra felbomlása és átalakulása

A Múltunk wikiből
1898.
Gárdonyi Géza: Az én falum című elbeszéléskötete.
Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász című regénye.
1901.
Gárdonyi Géza: Egri csillagok című regénye.
Mikszáth Kálmán: Különös házasság című regénye.
1908.
Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival című regénye.
Móricz Zsigmond: A hét krajcár című elbeszélése.
1909.
Móricz Zsigmond: Hét krajcár című novellás kötete.
1911.
Mikszáth Kálmán: A fekete város című regénye.
Móricz Zsigmond: Sárarany című regénye.
1916.
Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül című munkája.
1917.
Móricz Zsigmond: Szegény emberek című elbeszéléskötete.
1918.
Móricz Zsigmond: A fáklya című regénye.

A nemesi liberalizmus korszakában a nemzetkaraktert hordozó zene megteremtésének igénye egybeesett az Európához való zenei felzárkózás, a „zenei modernizáció” igényével. Arról a törekvésről volt szó, amely a populáris magyar zenei hagyomány dallam- és ritmusvilágát alkalmassá kívánta tenni az európai zenei kultúra kialakult formáiban való kifejezésre. E törekvés valósult meg Erkel és Mosonyi műveiben, az olaszból átültetett nemzeti operában. A századvég feladatának a Liszt és Brahms nyomdokain haladó magyaros szimfonikus zene megteremtése tűnt. Példát a magyar rapszódiák és Brahms magyar táncai adtak, de a figyelem hatósugara már befogta a posztromantika szimfonikus törekvéseit is: Mahler és Richard Strauss szimfonikus kompozícióit. Az irányadó, akinek szelleme a századvég zenei képzésének műhelyében, az 1887–1919 között Michalovich Ödön igazgatta Zeneakadémián uralkodott, mégis elsősorban Brahms volt, akinek kultusza ekkor Bécsben is zenitjén állt.

A magyaros zenei hagyományban gyökerező szimfonikus zene megteremtésének első próbálkozásai előadóművészek nevéhez fűződnek: az elsősorban hegedűművész Hubay Jenő „csárda jelenetei”, szimfóniái és hegedűversenye, a zongoraművész Dohnányi Ernő Millenniumra írt Zrínyi-nyitánya és szimfóniája tartoznak ebbe a sorba.

A Petőfit és Aranyt követő epigon költészet a harmóniaelv rigorózus érvényesítésével, a költészeti újításnak egy álszent moralitás nevében való megbéklyózásával, a századfordulóra gyermekeknek szánt képeskönyv-verseléssé silányult. Ide jutott Szabolcska Mihály, Pósa Lajos pedig eleve ide szorult és meg sem tudott szólalni másként, mint gyermekvers-szerzőként.

A népszínmű Szigligeti Ede kezében még rangos irodalmi műfaj, a színházi előadások sorában az operett mellé került, a szórakoztató színdarab alantasabb változatává vált. Még alacsonyabb rangsorba kerül a népies műdal, közkeletű nevén a cigányzene. Ez a muzsika egy emberöltővel korábban még megihlette a romantikus zene nagyjait: Lisztet, Berliozt, Brahmsot, még helye volt a hangversenypódiumon mint a romantikus dalkultúra sajátos magyar változatának. Ez a muzsika azonban a század első tizedében a szórakoztatóipar legalsó szintjére süllyedt. A kor divatos nóta szerzőjének, Fráter Loránd huszárkapitánynak a dalai jelentették a dzsentri slágert, amely érzelgősségben és hejehujázásban, az „úri középosztály” éjszakai szórakozásában azt a szerepet játszotta, mint az érzelmes vagy bolondozó operettdal, kuplé a polgári középrétegek szórakozásában.

A népi-nemzeti irodalom kiteljesedését és csúcsát Mikszáth művészetében érte el. A Tisza Kálmán korszak klasszikusa volt, személyében és művészetében képviselte és ábrázolta a polgárrá fejlődő középnemesség programját és életformáját. A nyolcvanas évek eleji indulásakor a „Tót atyafiak”-ban és „A jó palócok”-ban hangot adott az uralmon levő nemesi réteg patriarchális népszemléletének. A kilencvenes években írt nagy műveinek dzsentriábrázolása pedig a polgárosodási program pozíciójából bírálta a réteg visszamaradó részét, pontosabban, a réteg „jobbik”, polgáribb lelkének bírálatát gyakorolta a réteg „rosszabbik”, nemesi-feudális lelkének gyarlóságai felett. Ez a bírálat így egyszerre volt pontos, elevenre tapintó és éles, mégis azonosuló, a rétegen belülről jövő. Mikszáth művészi kiteljesedése időben nem a korszak virágzásának klasszikus idejére esett, hanem annak végére, amikor már a bomlás jelei is megmutatkoztak. Az 1893 és 1897 között írt karcolatokban született meg Katánghi Menyhért „képviselő úr” alakja, s történeteiből utóbb a „Két választás Magyarországon” (1910). Az egészen kései – 1906–1907-ben írt – „A Noszti fiú esete Tóth Marival” „Minerva baglyának alkonyi röpte” volt: a magyar polgárosodás első nagy fellendülő korszakának utólagos mérlege. A kilencvenes évek közepén jelentkező újkonzervatív romantikus antikapitalizmus szelleme nem hagyta érintetlenül Mikszáthot. Nyomai érezhetők a „Beszterce ostroma” (1895) és az „Új Zrínyiász” (1898) nemesi romantikájában. A századfordulóra kibontakozó újkonzervatív politikai roham azonban ráébresztette a fenyegető veszélyre s arra indította, hogy 1900-ban, a klerikális-néppárti előretörés csúcsán megjelentesse a „Különös házasság”-ot. Nem hiába rágalmazta később az ellenforradalmi korszak propagandája azzal, hogy a könyvet pénzért rendelte meg nála a szabadkőművesség; tett volt ez a könyv, közvetlen részvétel egy jelentős politikai küzdelemben. Élete végére, posztumusz művében eljutott a polgári liberalizmuhoz, a nemesi hagyománnyal való teljes szakításhoz. Az 1911-ben megjelent „A fekete város”-t már az 1905–1906 utáni művészeti forradalom ihlette, nem művészileg – e téren Mikszáth már nem szakadt el klasszikussá vált alkotási módjától –, hanem világnézetében, politikai elkötelezettségében. Ez a mű önbírálatnak is tekinthető, mert revideálta a kilencvenes évek derekán született művek nemesi nosztalgiáját, s egyben elhatárolódott a nemzetkaraktert mitizáló historizálástól.

Az idilli, patriarchális népszemléletet a század végén Gárdonyi Géza vitte el a Göre Gábor-figura népet karikírozó végletéig. Gárdonyi személyes élethelyzetében is azt a pozíciót foglalta el, ahonnan a nép gyámolításra szoruló, gyermeki tisztaságú és gyermeki naivitású lények gyülekezeteként szemlélhető: a katolikus néptanítóét. Tanítóskodása élményeiből születtek a paraszti tárgyú elbeszéléseit tartalmazó „Az én falum” című kötet (1898) könnyes-érzelmes, népszerető írásai is. A két szegedi múzeumi tudós és író, Tömörkény István és Móra Ferenc Mikszáth népszemléletével közeledtek a szegedi tanyavilág népéhez, de már nem a népélet költőiségét zengték, hanem a nyomor és a kiszolgáltatottság drámáiról számoltak be.

A patriarchális népszemlélettől való teljes szakadást Móricz hajtotta végre. Ő is MIkszáthtól és Jókaitól indult, de írásmodorát a francia naturalista irodalom szemléletmódja is meghatározta. Ő már a kibontakozott művészeti forradalom harcosa, ennek a mozgalomnak a lendülete vitte el a félbemaradt joghallgató-újságírót az új népszemlélethez.


Az irodalom és a művészetek átalakulása a századforduló idején
Az ízlésváltozás politikai összefüggései Tartalomjegyzék