A népoktatás

A Múltunk wikiből

A művelődés intézményeinek említett kétféle típusa közül az országos hatókörű és jellegű típus túlnyomó – és legnagyobb hatásfokkal működő – hányadát az oktatásügy különböző fokú intézményei jelentették.

Az egyre összetettebb művelődési igények kielégítésének alapfeltétele az elemi fokú oktatás hatókörének kiterjesztése volt: már csak azért is, mert 1869-ben Magyarország 6 éven felüli férfi népességének csak 40,8%-a, női népességének meg éppen csak 25,01%-a tudott írni-olvasni. Olyan rossz arány ez, mely csak dél- és kelet-európai vonatkozásban és mértékkel mérve volt még menthető. Megszüntetésének szükségességével mindenki egyetértett: s alig egy évvel a kiegyezés után az 1868:XXXVIII. törvénycikk már kimondja, hogyha egy községben legalább 30 tanköteles korú (6–12 éves) gyermek él és nincs már működő felekezeti iskola, a község köteles elemi népiskolát felállítani. A népiskolai szervezet a 6–12 éves korban kötelező elemi népiskolából, s az erre épülő, a tovább nem tanulók számára 15 éves korukig télen heti 5, nyáron heti 2 órában nyújtott s ugyancsak kötelező ismétlő oktatásból, továbbá a magasabb ismeretszerzés céljából szervezett felső népiskolából és polgári iskolából, valamint a tanítóképzőből állt. Ezek közül a felső népiskola és a polgári iskola a középiskolát végezni nem kívánó vagy nem képes szélesebb tömegek számára létesült az elemi iskolában szerezhetőnél magasabb fokú ismeretek nyújtására. Az előbbit minden legalább 5 ezer lakosú községben kötelezően fel kellett állítani: az iskola a 6 elemi után fiúknak 3, lányoknak 2 éven át heti 18 órában nyújtott felsőbb ismereteket; később megpróbálták kiegészíteni 1 éves mezőgazdasági, illetve ipari tanfolyamokkal is. A polgári iskola szervezése (ugyancsak az 5 ezer lakosnál nagyobb helységek számára) már csak lehetőség volt, ha a községnek megvolt hozza a megfelelő anyagi fedezete. A polgári 4 elemi után 6 osztályban heti 24 órában adott ismereteket, az első 4 osztály a latint kivéve mindazt tanította, amit a reálgimnázium első 4 osztálya. Így a polgári, 4 osztálya után, egyszerű különbözeti vizsgával képesített a bármilyen irányú továbblépésre, míg az V–VI. osztálya, ugyancsak a középiskolai felső tagozati anyagot, de már rövidítve, és úgy adta elő, hogy e két osztály elvégzése sem képesített többre, mint az első 4 osztályé. Az elemi népiskola tárgyai: hit- és erkölcstan; írás-olvasás-számolás; nyelvtan; beszéd- és értelemgyakorlat; hazai földrajz és történelem, kiegészítve némi általános földrajzi és történeti ismeretekkel; a természetrajz és a természettan elemei; gyakorlat a mezőgazdaság és a kertészet köréből; állampolgári ismeretek, ének- és testgyakorlás – utóbbi tekintettel a majdani katonai gyakorlatok igényeire. A népiskolai oktatás hatékonyságát nagyban elősegítette, hogy a törvény az oktatás nyelvévé a községnek – gyakorlatilag az iskola tanulóinak – anyanyelvét tette meg.

Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Az írni-olvasni tudók aránya Magyarországon és Horvát-Szlavónorszában 1890-ben
Az elemi népiskolai hálózat a kiegyezést követő negyedszázad alatt gyorsan és folyamatosan fejlődött. Az iskolák száma, mely 1869-ben 13 788 volt, 1890-re elérte a 16 805-öt, a tanítóké 17 794-ről 24 908-ra emelkedett. De míg 1870-ben az iskolaköteleseknek még csupán mintegy 50%-a járt iskolába, ez az arany 1880-ig már 77,21%, 1890-ig meg éppenséggel 81,51%-ra emelkedett. Így 1890-ben a 6 éven felüli népességnek a férfiak esetében már 66,20%-a, s a nőknél is 46,49%-a tudott írni-olvasni.

A javulás annál figyelemre méltóbb, mert időközben számos iskolában az anyanyelvi oktatásról áttértek a magyar nyelvűre, ami a nem magyar anyanyelvű tanulók esetében kétségtelenül csökkentette az oktatás hatékonyságát. 1879-ben minden nem magyar tannyelvű népiskolában kötelezővé tették a magyar államnyelv tantárgyként való tanítását, ez azonban – ellentétben az iskola tannyelvének megmagyarosításával – önmagában még nem volt egyértelműen negatív intézkedés. A magyar tannyelvű iskolák aránya 1880 és 1890 között 46,4%-ról 53.3%-ra emelkedett, a nem magyar tannyelvű iskolák arányszáma 38,2%-ról 29,4%-ra csökkent, a kétnyelvű iskoláké viszont némileg emelkedett (14,4%-ról 17%-ra), jeleként az átállás fokozatos voltának. Aminthogy a tanítók kötelező magyar nyelvismeretét előíró 1879:XXXVIII. törvénycikk szigorú határidői ellenére is, 1890-ben a tanítók csaknem 10%-a (s ezen belül a görög katolikus és görögkeleti iskolák tanítóinak még a millennium idején is éppenséggel 30, illetve 14%-a) semmit, vagy csak keveset tudott magyarul.

A korszak más változásokat is hozott magával. A felsőbb népiskolák egyszerűen elsorvadtak – hiszen már felállításukra sem sok helyütt került sor –, s a kudarcon sem az 1872. sem az 1882. évi tantervek nem tudtak segíteni: az iskolatípust nem tudták megtölteni élettel, reális funkcióval. Elemi ismereteken túlmenő, de gyakorlatilag hasznosítható képesítést nem biztosító ismeretek így mintegy öncélú gyűjtögetése éppen azoknak a rétegeknek: a parasztság felső rétegének és a kispolgárságnak szemében tűnt értelmetlennek, akiknek számára az egész iskolatípust elsősorban életre hívták. Gyors virágzásnak indult viszont az éppen e rétegeknek már nagyon is megfelelő, mert a maga szintjén már képesítést is nyújtó, sőt a továbbtanulást sem kizáró s ezáltal társadalmi emelkedésüket segíteni alkalmas polgári iskola. Az 1876-ban 60 polgári iskola száma 14 év alatt, 1890-ig csaknem megháromszorozódik: 164-re nő. Ennek több mint a fele leányiskola, mint ahogy a polgáristák között kezdettől fogva nagy volt a leánytanulók aránya. A polgári V–VI. osztályai azonban – mivel elvégzésük képesítésben nem nyújtott többet, mint az I–IV. osztályé – sehogy sem tudtak fejlődni, s ezen az sem segített, hogy 1881 óta szaktanfolyamokat igyekeztek hozzájuk kapcsolni. A polgáriból kinövő továbbképzésben a végleges megoldást majd az egy, immár valóságos középiskola, a felsőkereskedelmi felé különbözeti vizsga nélkül vezető utak kiépítése fogja meghozni.

De a gyakorlatban módosultak az ismétlőoktatás feltételei és körülményei is, tekintettel arra, hogy a gyermekek jelentős hányada már közvetlenül az elemi osztályok elvégzése után, sőt néha már elemista éveiben is, hosszabb-rövidebb időre elmaradt az iskolából, a parasztgazdaság munkaerőigényeire válaszolva, vagy (kivált a városias jellegű településeken) inasként vállalva munkát valamely iparosmesterként. A különben is kissé teoretikus népiskolai törvény azonban ez utóbbi lehetőséggel még nem számolt, a így 1872-ben az ipartörvénynek kellett rendelkeznie arról, hogy a tanonc elemi oktatásáért (ideértve az ismétlőoktatást is) a mester a felelős. A rendelkezésnek azonban ekkor sem lett foganatja, már csak azért sem, mert a tanoncok oktatása több sajátos, az elemi iskolák keretébe be már nem illeszthető adminisztratív és pedagógiai problémát is felvetett. Így végül az 1884:XVII. törvénycikk megteremtette a népiskolai oktatás kereteiből kilépő kötelező tanoncoktatást, melyet minden olyan községnek, melyben 50-nél több iparos vagy kereskedő tanonc dolgozott, a községi polgári vagy elemi iskolák bázisán és tanerőivel meg kellett szerveznie. A törvény szerint 3 évfolyamos tanonciskola 12 éves korban kezdődik, s annak, aki addig nem végezte volna el az elemi népiskola 6 osztályát, előzőleg a tanonciskola előkészítő osztályát kell elvégeznie: ezzel mintegy utólag szentesítették a korábbi iskolai mulasztások lehetőségét. Különben a tanonciskola látogatásának kötelezettsége független az életkortól, s a tanoncidő egész tartama alatt fennáll (persze sok ravasz mester már csak azért is mielőbb sietett felszabadítani inasát, hogy az ne kényszerüljön munkaidejét tanonciskolában vesztegetni). Pedig az iparostanonc-iskola látogatása évi 10 hónapon át mindössze heti 2 munkanapon összesen is csak 4 óra elfoglaltságot igényelt (olvasás, fogalmazás, számtan és könyvvitel tantárgyakkal), valamint vasárnap 3 órát: ekkor rajzot tanult az inas. A kereskedőtanoncok esetében azonban a fogalmazás mellett a kereskedelmi számtan és az irodai munkák oktatása foglalta el a legtöbb időt, emellett pedig tanítottak kereskedelmi könyvvitelt, „váltóismét” és levelezést is. Ez feltételezte részint az odaérkező gyermekek eleve magasabb előképzettséget, részint a kereskedőnek az iparosokénál intellektuálisan magasabb igényét, de tevékenységük eltérő természetét is. A tanonciskolák szervezése elég lassan haladt: 1890 végéig körülbelül 310 iparostanonc-iskolát szerveztek meg, ezzel azonban a falvakban kevesedmagukkal dolgozó mesterek inasainak oktatása még nem oldódott meg, s ugyanakkor a kereskedőtanonc-iskolák száma is csupán 85 körül járt. A már felszabadult iparossegédek továbbképzésére, illetve szakmunkások, valamint egyes háziiparosok most már sajátlag iskolaszerű, tehát az inaskodástól független oktatására, valóban már a modern ipar igényeinek megfelelő szakmai képzésére azonban korunkban még csak kezdemények születtek meg: velük részint a középfokú oktatás, részint az 1890 utáni fejlődés tárgyalásánál fogunk majd találkozni.

Végül megindult a fenti ipari s kereskedelmi szakmunkásképzéssel funkcionálisan azonos igényű – de a mezőgazdaság egészének technikai és üzemszervezési elmaradottságára jellemzően aránytalanul kisebb kiterjedésű – szakmai oktatás a mezőgazdaságban is: földmívesiskolákban, amelyeket az 1880-as években kezdtek felállítani, uradalmi majorosgazdákat és önálló kisgazdákat képeztek. Ezek az iskolák elemit végzett, 16 évnél idősebb fiúkat vettek fel és 2–3 éves bentlakásos tanfolyamokon képezték ki őket: télen elsősorban elméletben, tavasztól őszig konkrét mezőgazdasági gyakorlattal. 1890-ig azonban még csak 6 ilyen állami iskola alakult – némileg az igény csekély voltára is jellemzően –; ehhez járult még az erdélyi szászok, illetve a horvátok 3-3 ilynemű iskolája. A parasztság hatalmas tömegei számára ugyanakkor az igazi ismétlőiskolai oktatás színvonalán, de egyre nagyobb hatással és eredménnyel a mezőgazdasági vándoroktatás révén indult meg a gyakorlati, mindennapi mezőgazdasági ismeretek szervezett terjesztése.

Az ismertetett különböző típusú iskolák tananyagának túlnyomó részét kitevő közismereti tárgyak oktatásához szükséges tanszemélyzet képzése a népiskolai szervezet legmagasabb fokaként a tanítóképzők feladata volt. Ezeknek száma a még a reformkorban megindult s az abszolutizmus alatt tovább szabályozott fejlődés eredményeképpen már 1868-ban 26 volt; ehhez járult 5 tanítónőképző: egyetlen állami intézet kivételével valamennyi egyházi kézen, illetve irányítás alatt. A népiskolai törvény ezeket meghagyva, 20 állami tanítóképző felállítását írta elő, s ezeknek tantervét kötelezővé tette az egyházi intézetek számára is. Maga a tanítóképzés 3 éves volt (ezt 1881 után még egy előkészítő évvel toldották meg): a képzőkbe legalább 15 éves és 4 középiskolát végzett fiúkat, illetve legalább 14 éves, s legalább a felső népiskolát elvégzett leányokat lehetett felvenni – jellemzően a fiúk, illetve a leányok már elemi fokú oktatásában is megmutatkozó igények különbözőségére. Ettől kezdve az elemi népiskolában már csak az így képzett tanítókat lehetett alkalmazni. A felső népiskolában és a polgári iskolában azonban már csak olyan okleveles tanítók taníthattak, akik ezen iskolák tantárgyainak és tanításuk módszereinek ismeretéből egy hivatalos bizottság előtt külön szigorlatot tettek: ezeknek oktatására 1877-től Budapesten 2 tanító- és egy tanítónőképzőt jelöltek ki. 1893-ig a tanítóképzők száma 52-re, a tanítónőképzőké 19-re emelkedett, köztük azonban még mindig csak 25 volt az állami s további 10 volt az állami irányítás alatt álló királyi katolikus intézet. A növendékek száma az 1870. évi 1714-ről 1890-ig 4346-ra nőtt, közöttük rohamosan emelkedett a nők száma: 171-ről 1238-ra. A törvény idejében már működő, de még nem tanítóképzőkben képesített tanítókat az 1870-es évek közepéig különböző kiegészítő tanfolyamokon képezték tovább, ám az 1880-as évektől már a magyarul nem tudó tanítók magyar nyelvi oktatása lett a kiegészítő tanfolyamok fő feladata.

Megjegyzendő, hogy ha az analfabétizmus leküzdésének szükséges voltával mindenki egyetértett is, a megoldás hogyanjának már voltak ellenzői, elsősorban a felekezetek, s főleg a római katolikus egyházi körök részéről. A népoktatásügy új rendezése ugyanis – bár nem érintette a felekezetek iskolatartási és -állítási jogát – bevezette felettük az immár erősen laicizálódott liberális állam szakmai felügyeletét. Egységes tananyagot állapított meg és ennek megfelelően megszervezte az egységes tanítóképzést, lehetővé tette felekezeti jelleg nélküli állami iskolák állítását, sőt a községi iskolák felekezeti, elsősorban katolikus jellegének megszüntetését is. E téren Pest város járt elöl jó példával, midőn 1868-ban kimondotta iskoláiban a katolikus vallástanítók fizetésének megszüntetését, s a fizetést a plébánosok feladatává tette, majd megszüntette a városi iskolák katolikus jellegét, 1869-ben pedig beszüntette valamennyi felekezeti iskola városi segélyezését. 1875-től 1890-ig az állami elemi iskolák száma 87-ről 728-ra nőtt, több mint 72 ezer tanulóval; bár az elemisták több mint fele még 1890 körül is római és görög katolikus, illetve ortodox, további egynegyede protestáns egyházi iskolába járt, csupán a maradék látogatta a községi vagy állami fenntartású iskolákat.


A művelődés keretei és intézményei
A kultúrpolitika és a művelődés keretei Tartalomjegyzék A középiskolák