A néptömegek hangulata és mozgalmai

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. január 9., 15:03-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
1851. május–július
Bérmozgalmak a Báziás és Oravica közti vasúti építkezésen.
1851. július
Bérmozgalom a pesti kincstári dohánygyárban.
1852. február 16.
Bérmozgalom Selmecbányán.
1852. április–augusztus
Bérmozgalom a Kecskemét és Szeged közti vasúti építkezésen.
1856. november 1.
A BáziásOravica vasútvonal megnyitása.

A hazai szervezkedők és a száműzöttek is „a nép” erejére, csatlakozókészségére építették terveiket, de a tömegekkel való szervezett kapcsolattartást az önkényuralom viszonyai között ténylegesen biztosítani nem tudták. A gerillaalakulatok szervezésében nagy tapasztalatokkal rendelkező Noszlopy Gáspár éppen „a főcélt” látta veszélyeztetve Makk József bonyolult konspirációs módszerei által, tehát azt, hogy az ellenállási mozgalom „a néppel magát összeköttetésbe tegye”.[jegyzet 1] Tényleges kapcsolatteremtésre csak igen korlátozott mértékben került sor, az ellenállási szervezetek felszámolása után pedig, egészen az évtized végéig, az önkényuralmi rendszer válságba sodródásáig a néptömegek politikailag magukra maradtak. Így az egymásnak gyakran ellentmondó híresztelések, a reális elemeket és a minden alapot nélkülöző fantáziatermékeket egybefonó mendemondák, illetve a sajtó, a hatósági hirdetmények, a templomi szószékek közvetítésével hozzájuk jutó hivatalos közlések és magyarázatok kiszolgáltatottjaivá váltak.

Számos egykorú forrás bizonyítja, milyen sokan fogadták fájdalommal a nép körében a forradalom leverésének keserű híreit, és – nem kevéssé éppen a népi ellenállás folytán – milyen tettleges és politikai utóvédharcok közepette ment végbe az elnyomó hatalmi rendszer megszilárdítása. 1849 szomorú nyarán a somogyi parasztok nem hitték el Madarász Józsefnek sem a fegyverletétel hírét, s fülüket a földre tapasztva bizonygatták, hogy ők még hallják az ágyúszót. Tata vidékén keserűen vágták oda az uradalmi csőszöknek: „csak most jönne egy huszár, majd megmutatnánk azonnal, hogy még az öreg rét is fel lenne szabadítva”, [jegyzet 2] azaz megnyílna jószáguk előtt a tilossá tett legelő. Hitetlenkedve fogadták Győrött is a fegyverletételről szállongó híreket a polgárok és az „alsóbb néposztályok” tagjai. S amikor megbizonyosodtak igaz voltukról, akadtak cselédasszonyok, akik földre borulva siratták a szabadság elveszett ügyét. Nógrádban – néprajzi gyűjtés tanúsága szerint – ez idő tájt, „amikor már megtiltották a szabadságot”, és „ki volt hirdetve, hogy Kossuthot gyászolni nem szabad… olyan fekete ruhát vettek, amiben igen apró piros vonalkák voltak, az volt a Kossuth-gyász”.[jegyzet 3] A tardi asszonyok a szó szoros értelmében beleöltötték fájdalmukat és reménységüket keresztszemes hímzéseikbe, az 1848-ban kiadott bankjegyek keretdíszéből vették át a „Kossuth-bankós mintát”.[1]

A felvidéki bányavárosok környékén Világos után még hetekig ropogtak a fegyverek, Pesten ismételten inzultálták a megszállókat, a császári seregben botozással sem sikerült kiverni 1848–49 emlékét a büntetőalakulatokba osztott volt honvédekből. A gyújtogatásra valló tűzeseteknek nem volt se szeri, se száma. Fenyegették a császáriakkal együttműködőket, nyugtalanították a beszállásolt katonákat, s várták a szabadítókat.[2] Kossuthot várták vissza, új és új határidőket szabva érkezésének, Petőfit vélték felfedezni a bujdosó idegenben. Petőfi barátja, Teleki Sándor, aki 1850 elején menekült el Magyarországról, úgy ítélte, hogy a nép „remél és vár, minket vár… üti a gensdarmot [a zsandárt] agyon, és rejti, dugja a honvédet el”, Kossuth felhívását „a paraszt mint imádságot olvassa, vagy olvastatja gyermekével”. De aggodalmasan fűzte hozzá a kérdést, hogy mi lesz, „ha a nép is el fog csüggedni”, s megfogalmazta az emigrációt szorongással eltöltő feleletet: népi támogatás nélkül ”üres szó vagyunk a pusztában”.[jegyzet 4]

Tudták ezt a császári hatóságok is, s ezért nemcsak fáradhatatlanul folytatták forradalomellenes propagandájukat, nemcsak csábítgatták az ingadozókat és jutalmazták a feljelentőket, a szökött honvédek, bújdosók kézrekerítőit (mert hiszen ilyenekre a nép soraiban is számíthattak), hanem éber figyelemmel vizsgálták a tömegek ösztönös mozgalmait is, nem társulnak-e politikai elégedetlenségre valló kísérőjelenségekkel.

Az ország lakosságának nagy többségét alkotó parasztság zöme 1848-ban felszabadult a jobbágysorból. Ez a tény messzemenően, bár korántsem egyértelműen alakította politikai tudatviszonyait. A magyar parasztság túlnyomó része és a nem magyar ajkú volt jobbágyság számottevő töredéke is felszabadulását a magyar forradalomnak és a népdalok tucatjainak tanúsága szerint mélyen a szívébe zárt Kossuthnak köszönte. Sőt – nem kevés leegyszerűsítéssel – még problémái részbeni megoldatlanságát is csak annak tudta be, hogy a magyar szabadságküzdelem vereséget szenvedett. Ugyanakkor a nemzetiségekhez tartozó volt jobbágyság zömére, de hellyel-közzel magyar parasztokra is hatással volt az önkényuralmi hatóságoknak az a törekvése, hogy a Habsburg-uralkodó érdemének tulajdonítsák a jobbágyvilág felszámolását. A felségillúzió azonban nem ellensúlyozhatta a paraszti tömegek elkeseredését a jobbágyfelszabadítás újraszabályozása és ennek az önkényuralmi közigazgatás útján való, ha kellett fegyveresekkel foganatosított végrehajtása miatt. Nemigen csillapította a nagy szorgossággal élesztgetett felségillúzió még az elmaradott paraszti rétegek körében sem azt a haragot, amit az adóteher gyors ütemű növelése, a katonaszedés fokozása, az 1848–49-ben megízlelt szabadságjogok gyakorlásának megtagadása, a községi önkormányzati törekvések teljes elfojtása keltett.

Történetkutatásunk még nem tud egyértelmű választ adni arra, mennyire ismerte a parasztság az ellenállók és az emigránsok nézeteit, állásfoglalásuk határait a társadalmi kérdésekben. Az azonban kétségtelen, hogy a parasztság zömének támogatására számíthatott mindenki, lett légyen az menekülő úrféle vagy futóbetyár, akinek konfliktusa volt a paraszti törekvéseknek útját álló, ugyanakkor idegennek és elnyomónak is tekintett önkényuralmi rendszerrel. A falusi szegénység egy része valósággal eszményítette a nincstelenekből, szökött katonákból megszaporodott számú betyárokat a gyűlölt zsandárokkal vívott sok harcuk miatt. Mindenekelőtt ez a népi támogatás tette sokáig biztonságossá számukra a nádi búvóhelyet éppen úgy, mint a vásári sokadalmat.[3] Az 1850-es évek eleji titkos szervezkedések is, ha kapcsolatba tudtak kerülni parasztokkal, mozgósító hatással voltak rájuk. Mind a székelyföldi, mind a tolnai szabadcsapatok tagjai jórészt a parasztok közül kerültek ki. Az 1852 és 1854 között összeesküvési perekben hozott halálos ítéletek egyharmadát parasztembereken hajtották végre. De ezek a szervezkedések még a magyar parasztság zöméhez sem értek el. A volt jobbágyparasztság többsége az 1850-es években hajdani földesurával hadakozott a jobbágyfelszabadítás végrehajtásához kapcsolódó birtokrendezések kérdésében. Konfliktust azonban még ez is viszonylag ritkán teremtett a nemzeti ügy iránti paraszti elkötelezettségben. Az esetek többségében a parasztember nem tekintette a jobbágyfelszabadító forradalom hívének a vele szembeszálló birtokost, s minél inkább támaszkodott az az önkényuralom erőire, annál inkább azonosította a volt jobbágy a maga törekvéseit az elbukott, de reménye szerint felújuló nemzeti küzdelem ügyével.

A legényegyletekbe tömörülő céhmunkásság, sőt még a segélyegyleteket alapító nagyüzemi munkásság is elsősorban gazdasági követelésekért és a jórészt emberbaráti tevékenységre korlátozott egyletei működésének biztosításáért küzdött.[4] Nevezetesebb bérmozgalomra került sor 1850 őszén az óbudai hajógyárban, 1851 nyarán a pesti kincstári dohánygyárban, 1851-ben a Báziás és Oravica, 1852-ben a Kecskemét és Szeged közti vasút építkezésén, s ugyanebben az évben a selmecbányai, 1853-ban a körmöcbányai, 1857–58-ban pedig a bánáti kincstári bányák munkásságának körében. 1854-ben a miskolci kovácslegények és a Garam-vidéki kincstári vasipari üzemek munkásai sztrájkoltak, 1857-ben pedig országszerte mozgolódtak a kalaposlegények, és évről évre gondot okozott a hatóságoknak a legfejlettebb munkásréteg, a nyomdászság minden tilalommal dacoló szervezkedése.[5] Az 1850-es évek legjelentősebb megmozdulásában, az 1852-ben a csendőrség és a katonaság bevetésével elfojtott selmeci zendülésben is a gazdasági követelések játszották a főszerepet, de a hatóságokat különösen nyugtalanító politikai mozzanatok is társultak hozzájuk. Feltehető, hogy a vizsgálat lefolytatóinak politikai félelmei és a mozgalom résztvevőinek eltérő politikai kötöttségei mutatkoznak meg abban, hogy „pánszláv”, illetve „kossuthista” izgatást egyaránt feltételeztek az indítékok között, sőt felbukkant az „antimonarchikus demokratizmus” általános vádja is. A hatóságokat különösen nyugtalanította, hogy a bányászzendülésben ismét vezető szerephez jutott az a Möhling Sándor, aki 1849 nyarán a honvédsereg támogatására gerillaalakulatot szervezett, és a tragikus fordulatot követően a legutolsók között szüntette be a fegyveres harcot.

A formálódó munkásosztály abszolutizmusellenességét jól jellemezték Libényi János merényletének kísérő jelenségei is. A fiatal, csákvári származású szabólegény, aki 1853. február 18-án tőrével megsebesítette Ferenc Józsefet, vallomása szerint tettével hazai munkástársai érzelmeinek adott kifejezést. Amint a hivatalos közlemény írta, Pesten „a műhelyek, vendéglők és rejtekzúgokban a dolgok új helyzetével elégedetlen munkások” amellett foglaltak állást, hogy az uralkodónak pusztulnia kell. A merényletre Libényi két éven át készült Bécsben, miközben „hasonló érzületűek, különösen hazája- és mesterségbeliek” társaságát kereste egy olyan „munkásklubban”, ahol „egymást felülmúlták a legellenségesebb nyilatkozatok- és kifakadásokban”.[jegyzet 5] Hamarosan eljárást indítottak a halálra ítélt és kivégzett Libényi munkástársai ellen. Közülük egy szabómestert és 16 szabólegényt, valamint egy szedőinast hosszabb-rövidebb ideig tartó sáncmunkára, fogházbüntetésre és hazatoloncolásra ítéltek. A merényletet követően a vezető rétegekből érkező lojális nyilatkozatokkal egyidejűleg a hatóságok szép számmal értesültek ellentétes véleményekről is. Pozsonyban diákokat vesszőztek meg, vagy ítéltek fogságra, másutt parasztokat és polgárokat ért hasonló büntetés a császárt gyalázó állásfoglalás miatt. Pesten a merényletet követő héten összesen 379 személyt, jórészt munkásokat állítottak elő Libényi tettének tényleges helyesléséért, illetve „gyanús” magatartásukra hivatkozva.

Noha a kíméletlen önkényuralom hatóságai minden bizonnyal sokszor túlozták el a tömegek politikai eltökéltségéről írottakat, nem kétséges, hogy a helyzet ismerői okkal számítottak a viszonylag még kis létszámú de az osztállyá szerveződés útjára lépett munkásságot az abszolutizmusellenes törekvések potenciális bázisához az 1850-es évek Magyarországán.

Az eltérő társadalmi kötöttségű elégedetlenek egyidejű vagy összehangolt fellépésére a szervezettség hiánya folytán sem kerülhetett sor. A hatóságok mégis indokoltan figyelték aggódó szemmel a kedvezőtlen jeleket. Az üldözött Garay János 1853. őszi temetésén feketéllő tömeget és még inkább azt a nemzeti tömegtüntetésszámba menő gyászmenetet, amely 1855-ben Vörösmarty Mihályt kísérte utolsó útjára. Aggodalmat keltett még az 1857 nyarán szervezett mariacelli búcsújárás is, amellyel a konzervatívok igyekeztek fent tömegbefolyásukról, lent vezetésre hivatottságukról tanúbizonyságot adni.

1857-ben jegyezte naplójába Kempen rendőrminiszter a császár véleményét, miszerint Magyarországon a közhangulat rosszabb, mint a forradalom óta bármikor. Kétségtelen, az ország minden számottevő társadalmi és politikai ereje szemben állt az önkényuralommal. De az is bizonyos, hogy eltérő módon ítélték meg azt, hogy mivel és hogyan váltsák fel az abszolutizmus rendszerét. Gazdasági-társadalmi kötöttségeik messzemenően befolyásolták politikai törekvéseik formálódását.

Lábjegyzetek

  1. Noszlopy levelét közli: Hentaller Lajos, A balavásári szüret. Budapest, 1894. 58.
  2. Idézi: Szabad György, A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra. Budapest, 1957. 293.
  3. Idézi: 1848–1948 Centenáris Kiállítás. Kiadta Huszti Dénes. Budapest, 1948. 93.
  4. Teleki Sándor, Emlékezzünk régiekről. Kiadta Csetri Elek. Bukarest, 1973. 393–394.
  5. A haditörvényszék hirdetményének fényképét közli: Lukács Lajos, Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849–1867. Budapest, 1955. 144–145.

Irodalom

  1. A már idézett forráskiadványokon, emlékiratokon és feldolgozásokon kívül a parasztságra lásd: Kossuth a magyar nép szívében és költészetében. Szerkesztette Zsilinszky Mihály (Pest, 1868); Sztripszky Hiador, Kossuth Lajos a rutén népköltészetben (Budapest, 1907); Parasztságunk a Habsburg-önkényuralom korszakában 1849–1867. Szerkesztette S. Sándor Pál (Budapest, 1951); Dégh Linda, A szabadságharc népköltészete (Budapest, 1952); Ortutay Gyula, Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban (Ethnographia, 1952. 3–4.); Dajaszászyné Dietz Vilma, A tardi fonalas munkák „kossuth-bankós” motívuma” (Néprajzi Értesítő, 1957); Újváry Zoltán, Népi kéziratos verseskönyveink (In: Műveltség és hagyomány. Szerkesztette Gunda Béla. Budapest, 1960); Földmunkás- és szegényparaszt-mozgalmak Magyarországon 1848–1948. I–II. Szerkesztette Pölöskei FerencSzakács Kálmán (Budapest, 1962).
  2. A városi hangulatviszonyokra és mozgalmakra lásd: Mátray Gábor, Töredék jegyezmények (Országos Széchényi Könyvtár [továbbiakban: OSZK] Kézirattára); Waltherr Imre naplója 1846–1850 (Budapest, 1888); Búsbach Péter, Egy viharos emberöltő. I–II. 2. kiadás (Budapest, 1906); László József, Iratok a Vörösmarty halálával kapcsolatos események történetéhez (Irodalomtörténeti Közlemények, 1955).
  3. Katonaszökevényekre és betyárokra lásd: Szűcs Sándor, Pusztai szabadok (Budapest, 1957); Szabó Ferenc, A délalföldi betyárvilág (Gyula, 1964); Nagy Czirok László, Betyárélet a Kiskunságon (Budapest, 1965).
  4. A munkásság mozgalmaira lásd: Tanulmányok a magyarországi szakszervezeti mozgalom történetéből. Szerkesztette Kabos Ernő (Budapest, 1969); A magyar forradalmi munkásmozgalom története. I–III. Szerkesztette Nemes Dezső. 2. kiadás (Budapest, 1970–1972); Dóka Klára, A munkásszervezkedés kezdeti korszaka Magyarországon 1830–1872 (Budapest, 1972).
  5. Helyi adatok: Nagy József, A Heves megyei munkásmozgalom kezdeti szakasza (1850–1914) (Eger, 1956); Bodgál Ferenc, A miskolci kovacslegények sztrájkja 1854-ben (Borsodi Szemle, 1961. 5.).


Politikai magatartásformák az 1850-es években
Kossuth polgári demokratikus átalakulási programja Tartalomjegyzék