A nagybirtok polgárosodása és az agrárius mozgalom

A Múltunk wikiből
1879. június 3–5.
Székesfehérvári országos gazdakongresszus.
1879. június 11.
Az erdőtörvény (1879:XXXI. tc.) lerakja a korszerű erdőgazdálkodás alapjait.
1879:XXXIX. tc. a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének létesítéséről.

A kapitalista fejlődés fokozatosan növekvő feszültségeket teremtett az ipar és a mezőgazdaság között. Az agrártőke és az ipari-kereskedelmi tőke érdekei hol egybeestek, hol szembekerültek egymással. A gazdaság mindkét fő ágában gyors növekedést figyelhetünk meg, azonban az ipari, kereskedelmi és pénztőke fejlődése gyorsabban ment, mint a mezőgazdaság fejlődése. A polgári fejlődés központjai a városok, az európai metropolisok voltak, ezek diktálták a gazdasági növekedés ütemét és feltételeit. Itt halmozódott fel az a pénz, ami az iparban és a mezőgazdaságban értéktöbbletként megtermelődött, s ami azután hitel formájában újra visszakerült a gazdasági élet vérkeringésébe. Az ipari befektetések gyorsabb megtérülése, a mezőgazdasági nagytermelőt, a nagybirtokost hátrányos helyzetbe hozta a tőkésekkel szemben. Az adóval, de főként hitelekkel terhelt földbirtokos számára hiába növekedett a földjáradék, ha az elmaradt a tőkés profitjának növekedési aránya mögött. A hitelek után fizetendő kamatok növekedése megrövidítette a birtokosok jövedelmét, nehezítette az újabb kölcsönök felvételét, végső fokon csökkentette a földbirtok értékét. Emelte a kiadásait, hogy még a nagybirtok üzemszervezete sem működött kizárólag a tőkés rentabilitás hidegen racionális gazdálkodási szabályai szerint. Gyakori volt a reprezentatív beruházás: nagy költséggel díszméneseket tartottak fenn, s építettek hozzá például márvánnyal burkolt istállókat, ami a főúri ranghoz kétségtelenül illett, azonban ekkor fölöslegesen terhelte gazdaságukat, a praktikusabb beruházásokra fordítható tételeket csökkentette. A korszerű mezőgazdasági technika egyre több és bonyolultabb – s ennek megfelelően drágább – gép és felszerelés beszerzését tette szükségessé, s ezek megvásárlása jelentősen emelte a nagybirtok kiadásait. A termelés önköltségének növekedése időnként a bevételek csökkenéséhez vezetett. Az új kutatások megerősítik az egykorú mezőgazdák panaszának megalapozottságát: az üzemfejlesztés növekvő költségei révén a mezőgazdasági nagyüzem gazdálkodási eredményeiből fokozott mértékben részesedett az ipari tőke és a mögötte álló banktőke. Az uradalmak az új beruházásaik nyomán keletkezett bevételeknek csupán egy részét tarthatták meg, további részét a megvásárolt termelőeszközök és beruházási javak árában kénytelenek voltak átengedni üzleti partnereiknek. Amíg az európai piacon is kedvező árakon lehetett eladni a mezőgazdasági termékeket, amíg mindent eluralt a gabonatermelés, addig a birtokos osztály e feszültségek ellenére megtalálta számításait. Az amerikai és az orosz gabona versenye 1875-től komoly áresést okozott egész Európában, hatása átgyűrűzött Magyarországra; előtérbe került az üzemek korszerűsítése, s nyomában itthon is felszínre bukkantak a nagybirtok és a nagytőke ellentétei. A nagybirtok egy része mindig kifejezetten jó kapcsolatot tartott az ipari-forgalmi körökkel. Az ilyen arisztokraták egy bank vagy iparvállalat elnökségi teendőinek „ellátásán” túlmenően is részt vettek a gazdasági élet mezőgazdaságon kívüli szektorainak fejlesztésében. A nagybirtokosoknak ez a része természetesen nem került ellentétbe a burzsoáziával. A nagybirtokosok többi része viszont – jóllehet maga is inkább részese, mint károsultja a tőkés konjunktúrának – végig megőrizte a polgársággal szembeni ellenérzéseit, amit a későbbi évek gabonaáresése újólag megerősített.

Az arisztokrácia konzervatív élcsapata felismerte, hogy a nagybirtok politikai hatalma és gazdasági pozíciói egyaránt védelemre szorulnak. A változó világban nem érezte biztosítottnak kiváltságos helyét. A felnövekvő új gazdasági hatalom: a tőke megváltoztatta az erőviszonyokat a társadalom csúcsán helyet foglaló csoportok között. Az ipari és pénztőke minden előrelépése a nagybirtok állásának gyengülését hozta, egyre szorosabban kötötte őt az ipar és a pénzpiac áttekinthetetlen változásaihoz. Mind előjogai, mind a tendenciájában az ipar felé áramló földjáradék maradéktalan megtartásáért csatasorba kellett álljon. Nem a tőke ellen általában, még kevésbé a tőkés rend ellen, hanem a piac és a pénzviszonyok számára kedvező átalakításáért, a kapitalista fejlődésben az iparral szemben a mezőgazdaság primátusának, saját hatalmi súlyának biztosításáért indított harcot. Szervezkedése során különböző társadalmi rétegeket próbált maga mögé állítani.

Új vonás volt. a magyar politikai életben, hogy a mindeddig az osztrák–magyar viszony, az úgynevezett közjogi kérdés alapján csoportosuló pártok mellett a „feudalizmus polgárosodásával” egy modernebb politikai mozgalom fejlődött ki. Olyan, amelyik számára a közjogi vita másodlagos volt, mert fő feladatának egy új gazdaságpolitika megteremtését tekintette, s a társadalomfejlődés aktív, tervszerű irányítását is politikai célnak tartotta. Olyan, amelyik nem a „régi szép idők” védelmében emelte fel szavát – bár az ilyen hangok sem hiányoztak –, hanem a liberalizmusnál korszerűbb, haladottabb eszmeáramlat képviselőjének tekintette magát. Úgy látszott, hogy az örökbe kapott közjogi pártkereteket szétfeszíti az elvi alapon álló konzervatív irányzat kibontakozása.

Az 1879. évi székesfehérvári gazdakongresszuson került sor az úgynevezett agrárius zászlóbontásra. A Károlyi Sándor, Széchényi Pál, Dessewffy Aurél és Zichy Jenő grófok által szervezett gyűlés a kapitalizmus konzervatív kritikáját összegezte: a tőkés fejlődés rombolja a birtokviszonyokat, a vagyonos rétegek süllyedésnek indulnak, helyettük új rétegek emelkednek fel; hanyatlik a kisipar és túlzott haszonhoz jut a kereskedelem. Az agrárius program az összes földbirtokosok összefogását hirdette meg a mezőgazdaság különleges érdekeinek védelmére. Követelték a mezőgazdaság fokozott állami támogatását; a termelést és értékesítést előmozdító intézkedéseket: talajjavítást, olcsóbb vasúti tarifát, közraktárak létesítését, az állatforgalom korlátozását Románia és Oroszország irányából. Sürgős feladatnak tekintették, hogy a mezőgazdaság hitelkedvezményekhez jusson, s az egész gazdálkodás szerkezetét a gabona mellett más termények és főleg az állattenyésztés részarányának növelésével átalakítsák. Szükségesnek tartották a mezőgazdaság érdekképviseleti szerveinek létrehozását, s mindenekelőtt egy önálló földművelésügyi minisztérium felállítását. Egyik legfőbb kívánságuk az agrárkivitelt előmozdító kereskedelem- és vasútpolitikai intézkedések meghozatala volt, s különösen a mezőgazdaságot védő vámok bevezetését sürgették.

De a nagybirtok már ekkor jól látta, hogy saját érdekeinek védelmét össze lehet kapcsolni a mezőgazdasági kisüzem, a parasztgazdaság érdekeinek korlátozott védelmével. A kisbirtok érdekeinek felkarolásával próbálták meg kevéssé népszerű, konzervatív, nagybirtokvédő programjukat antiliberális „gazdavédő” köpenybe burkolni, saját törekvéseikhez támaszként a birtokos parasztságot megnyerni. A paraszti kisüzem konzerválása érdeke volt a nagybirtoknak, mert részben ez biztosította számára – a cselédek mellett – az olcsó munkaerőt, részben pedig a kisbirtok megmaradásában látták a társadalmi rend fenntartásának gazdasági biztosítékát. A birtokos parasztság látszólagos konzervativizmusában kerestek egyben támaszt a szocialista eszmék gyorsuló városi és várható falusi terjedése ellen. ”Ez az Alfája és Omegája minden szociálpolitikai bölcseletnek – írja tanítómesterük, Rudolf Meyer – azok számára, akik a mai társadalom talaján állnak. Azok számára, akik ezt elhagyják, a tanokat Marx írta meg.”[1] Az agrárius kezdeményezések közül a szövetkezeti mozgalom terén elért eredményeik bizonyultak leginkább maradandónak. A kis- és középüzemek tömörítését főként francia és német példák nyomán gróf Károlyi Sándor szorgalmazta, aki 1886-ban megalapította a Pestmegyei Hitelszövetkezetet. A szövetkezetek elsősorban a kisbirtok hitelellátását voltak hivatva megoldani, de emellett előmozdították az értékesítést, egyes termékek – főleg a tej – feldolgozását, és megpróbálták megtörni a kereskedelmi közvetítőtőke kialakult értékesítési monopóliumát. A termelőtől a fogyasztóhoz vezető út megszervezésével igyekeztek a piaci árat és a kereskedelmi hasznot a birtokosok érdekei szerint újraszabályozni. Ezek a szövetkezeti kísérletek korszakunkban éppen csak elkezdődtek, de nagy sikereket később sem sikerült felmutatniuk. A nagybirtok és a parasztság között túlságosan nagy szakadék húzódott. Paraszti oldalról ösztönös gyanakvással fogadták a nagybirtok gazdavédő lépéseit, s gyanakvásukat erősítette a liberális közfelfogás és a publicisztika, amelyik hamar észrevette, hogy valójában a nagybirtok érdekvédelméért folyik a harc.

Az agráriusok német ösztönzések alapján megkísérelték maguk mögé állítani a vidéki varosok kispolgárságát, főként a kisiparosokat. A kisiparos ugyanis nehezen tudott az új tőkés viszonyokhoz teljesen hozzáidomulni, nem lett belőle korszerű termelő, megrekedt valahol a céhes műhely és a modern kisüzem közötti, inkább az előbbihez közelálló technika és üzletvitel szintjén. A kapitalista gazdaság dinamizmusa sokuk számára idegen, nehezen érthető jelenség maradt. Éppen ezért a fejlett nyugati osztályos társai által követett kispolgári demokratikus irányzatok helyett inkább a konzervatív ideológiákra volt fogékony. A kisipar egyes hagyományos ágainak hanyatlása és eltűnése, egyes ágainak a gyáripartól való erős függése, új kisiparos rétegek megjelenése közepette a céhek örökségét folytató ipartestületek a 70-es évek végétől követelték az iparszabadság megszorítását, a kontáriparosok elleni határozott hatósági fellépést. Az agráriusok és a céhes hagyományokon nevelkedett kisipar összefogásának volt az eredménye az iparszabadságot valamennyire korlátozó, az iparűzést bizonyos képesítéshez és társuláshoz kötő 1884. évi ipartörvény. A kisipart fejlődésének megrekedéséért a kontáripar konkurrenciájának korlátozásával – tehát a rétegen belüli verseny csökkentésével – kárpótolta a törvényhozás. Az agrárius mozgalomnak azonban még nem sikerült tartós szövetséget kötni a városi kispolgársággal. Ha utóbbiból ki is robbant időnként a kapitalizmussal szembeni elégedetlenség, ha belesodródott is újkonzervatív megmozdulásokba, még nem tudott teljesen kiszabadulni a liberalizmus korjellemző sodrából. A mélyen húzódó valóságos osztályellentétek mellett mindenekelőtt a Függetlenségi Párt demokratizmusa emelt válaszfalat a magyar parasztság és a nagybirtok, a magyar városi kispolgárság és a nagybirtok közé. Függetlenségi ideológiája és az, hogy a falusi és városi kispolgári rétegnek nagyobb részesedést követelt a politikai életben és a községek irányításában, továbbra is őt avatta érdekeik legfőbb szószólójává.

Az agrárius mozgalom – a kortárs közgazdász Láng Lajos szerint – társadalmi reakció, valódi célja a nagybirtok és a dzsentri feudális eszközökkel való körülbástyázása. Mint láttuk, inkább arról volt szó, hogy a tőkésedő nagybirtok átalakulásának folyamatát korszerű gazdaságpolitikai eszközök igénybevételével is előmozdítsák, vagy – egy másik kortárs ironikus meghatározása szerint – az eladósodás összes előnyét a nagybirtoknak szerezzék meg, összes veszélyét viszont a tőkésekre hárítsák át.

Az agrárius mozgalom eszmerendszere többféle külföldi forrásból kapta az indíttatást, s tevékenysége különböző szakaszain ennek hatását is megfigyelhetjük. Károlyi Sándor a szociálkonzervatív Le Playtől merít. Apponyi Albert és néhány arisztokrata társa a katolicizmus korszerű formáit keresve jutott a liberális kapitalizmust erkölcsi és politikai megfontolásból bíráló mainzi püspökhöz, a szociálreformer W. E. Kettelerhez, s az ő eszméiből kinövő német és osztrák keresztényszociális mozgalomhoz. Nagyobb hatást fejtett ki a magyar agráriusokra a mozgalmukba személyesen is beleszóló Rudolf Herman Meyer, az úgynevezett német katedraszocialisták egyik vezető ideológusa. Főként tőle vették át a nagybirtok és s kispolgárság érdekszövetségének, a hitelszabadság korlátozásának tanát. 1881-ben három magyar arisztokrata utazott vele közös tanulmányútra Amerikába, hogy aztán az ott szerzett ötletek alapján komoly visszhangot kiváltó könyvekben (Andrássy Géza: Az otthont mentesítő törvények. Budapest, 1883; és Széchenyi Imre: Amerikai levelek. Budapest, 1883) idehaza a „paraszti hitbizomány” bevezetését, a birtokegységek elaprózásának megtiltását, az úgynevezett otthont mentesítő (Homestead) törvényt, az el nem árverezhető birtokminimum rendszerének meghonosítását programmá kiáltsák. Javaslataik a tőkés szabadversenyt egy fontos területen, a birtokforgalomban akarták korlátozni. Ezeket az antiliberális követeléseket Tiszáék természetesen elutasították.

A kormány liberális gazdaságpolitikájával szemben fokozódó agrárius nyomás szembetűnőbben mutatkozott meg az 1885. évi budapesti nemzetközi gazdakongresszuson. A kongresszus javaslataiban az amerikai, orosz és indiai gabona versenyének kiküszöbölésére közép- európai mezőgazdasági vámuniót és az autarkiás gazdálkodás felé irányuló gazdaságpolitikát követelték. A tájékozottabbak tudták, hogy megteremtése érdekében az agráriusok a német kormányköröknél is tapogatóztak. A közép-európai vámunió lett volna hivatott biztosítani a nagybirtok gabonaértékesítését, s ugyanakkor konzerválta volna a részt vevő Ausztria, Magyarország, Németország adott gazdasági struktúráját.

Az agráriusok harciasságát, programjuk megvalósíthatóságába vetett reményét erősítette az újkonzervatív törekvések ausztriai térnyerése is. A liberalizmus ideológiai hegemóniájának alkonyát jelezte az osztrák-német nacionalisták 1882. évi linzi programja, amely – a dualizmussal szembenálló külön német nacionalista célok mellett –, a Németországgal kötendő vámszövetséget, a választójog konzervatív érdekű kibővítését és az úgynevezett „szociális olajcsepp” politikáját is követendő célul tűzte ki. Ez utóbbi a nagytőke ellenében a progresszív adózást, a munkások munkaidejének csökkentését, a női és a gyermekmunka felhasználásának korlátozását jelentette, vagyis a tőkés szabadversenybe való beavatkozást, az ipari és a banktőke tevékenységének megrendszabályozását. A parasztság hagyományos életkörülményeinek konzerválására a birtokadó újraszabályozását, az örökösödési földaprózódás meggátlását, az elárverezhetetlen birtokminimum megteremtését követelték. A Taaffe-kormány 1882-ben a cenzus felére csökkentésével a városokban egyharmadával, a falvakban egynegyedével megnövelte a választók számát, s ettől kezdve az antikapitalista újkonzervativizmushoz húzó kispolgárság a politikában is erősebben hallathatta hangját. Elsősorban a kispolgárság és a parasztság tömegerejét mozgósította azután a protestánsból katolikussá lett publicista, Karl von Vogelsang és a liberálisként induló Karl Lueger által kialakított, 1889-ben párttá szerveződő keresztényszociális irányzat. 1883-ban és 1884-ben az ipartörvények és az első osztrák munkásvédelmi törvény megalkotásával megkezdődött a liberális gazdasági rendszerbe való intézményes beavatkozás. Bevezették az iparosok kényszertársulását, a munkaidőt 11 órában maximálták, a gyermekmunkát megtiltották, s egyéb munkásvédelmi intézkedéseket is hoztak. 1887-ben törvénybe iktatták a munkások kötelező balesetbiztosítását, s ugyancsak törvényes intézkedésekkel igyekeztek elejét venni a parasztbirtok túlzott elaprózódásának. Ezeket a szociálpolitikai intézkedéseket – amelyekkel megalkotóik egyúttal a forradalmi szocialista munkásmozgalom terjedését is gátolni szándékoztak – 1886-ban, bismarcki mintára, „szocialista törvénnyel” egészítették ki, s pereket indítottak a munkásmozgalom vezetői ellen.

A magyar agrárius mozgalom nem szerveződött politikai párttá. Leginkább a Mérsékelt Ellenzékben volt otthonos, valójában megmaradt az agrárius érzelmű politikusok pártokat átfedő, összefogó irányzatának. Így módja nyílt arra, hogy a politikában sokfelé húzó birtokos osztály egészének képviseletében lépjen fel. A földbirtokos osztály zöme csak támogatta, de nem állt mögé; egyelőre megelégedett hagyományos politikai befolyásának őrzésével. Táborából nem hiányoztak ugyan egyes középbirtokosok sem, a mozgalom azonban korszakunkban csupán átmeneti sikerrel próbálkozott a dzsentrit megnyerni, hiszen az ekkor még egyedül kísérletezik saját gazdasági és hatalmi érdekeinek képviseletével. Még él nála a reformkor örökségéből megmaradt fő cél: szorgalom, okszerű gazdálkodás és takarékos életmód segítségével – tehát önerőből – kell a középbirtokost modern polgárrá nevelni. Igaz, a dzsentrimentés jelszava már rég nem ismeretlen, de még nem agrárius követelés. Tisza Kálmán kormányzata, miközben valójában semmit sem tett a középbirtok gazdasági romlásának feltartóztatására, meg tudta akadályozni a nagybirtok és a dzsentri agrárius alapon álló, tartós összefogását. A dzsentri nélkül viszont nem lehetett ”igazi” pártot alapítani. Ennél is nagyobb akadályt jelentett, hogy a dualizmus korában az uralkodó osztályok pártjai kizárólag a közjogi kérdés, a negyvennyolcasság és a hatvanhetesség ellentétpárja körül csoportosultak. A kor politikai közgondolkodásában is csak ennek volt az uralkodó osztályok egésze által tiszteletben tartott legitimációja. Az uralkodó liberális nacionalizmus, Magyarországnak a Monarchiában elfoglalt sajátos helyzete más pártrendeződést nem engedett kifejlődni. Az agrárius mozgalom így megmaradt hangját sokfelé megszólaltató laza érdekképviseleti csoportosulásnak, amellyel azonban komolyan számolnia kellett a kormánynak. Az agráriusok vezetői ennek megfelelően alakították további tevékenységüket. Apponyi visszakanyarodott a parlamenti politika hagyományos formáihoz, Károlyi Sándor viszont folytatta a megkezdett utat. „A gazdasági és szociálpolitikai, különösen agrárszociális irányú működés vezetése tehát Károlyi Sándorra ment át – emlékezik vissza Apponyi –, aki azért, hogy itt szabad kezet nyerjen, a Szabadelvű Pártot elhagyta és hozzám csatlakozott. Tervei megvalósítására magának egy pártközi tábort alkotott, és így jelentékeny nyomást bírt gyakorolni a kormányzat lomhaságára is. Az én működésem súlypontja pedig mindinkább az általános politikai, közigazgatási és – óvatos, szinte kelletlen léptekkel haladva – közjogi kérdésekre helyezkedett át.”[2]

Lábjegyzetek

  1. Rudolf Meyer, Der Emanzipationskampf des vierten Standes. II. Berlin, 1875; 365. (Új kiadása az 1882. évi 2. kiadás utánnyomásával: Aalen, 1966)
  2. Apponyi Albert, idézett mű, 150.

Irodalom

A magyar agrárius mozgalom eszmei forrásaira lásd Rudolf Meyer, Der Emanzipationskampf des Vierten Standes in Deutschland I–II. (Berlin, 1875), melynek 1882. évi második kiadása utánnyomásban is (Aalen, 1966) fellelhető; Karl Rodbertus, Zur Erklarung und Abhilfe der heutigen Creditnot des Grundbesitzes (Berlin, 1868–1876); Ketteler Manó Vilmos, A munkások kérdése és a kereszténység (Eger, 1864), eredeti címe: Wilhelm Emanuel Ketteler, Die Arbeiterfrage und das Christentum (Mainz, 1863); Albert Schäffle, Bau und Leben des sozialen Körpers I–IV. (Tübingen, 1875–1878). A magyar agráriusok álláspontját három munka összegezte: Andrássy Géza, Az otthont mentesítő törvények (Budapest, 1883); Somogyvári (Széchenyi) Imre „Amerikai levelek” egy hosszabb zárszóval ifj. Széchenyi Imre gróftól (Budapest, 1883) és Széchenyi Imre, Birtokminimum és homestead (Budapest, 1883). Az egykorú liberális álláspontot lásd: Láng Lajos, A társadalmi deficit (Budapest, 1884); —U—, A gazdasági congresszus és az agrármozgalom (Budapesti Szemle, 44. 1885); Pólya Jakab, Az újabb agrármozgalom és irodalom hazánkban (Budapest, 1884) és Agrárpolitikai tanulmányok. Minimum. Homestead. Örökösödési jog (Budapest#1886), továbbá Tisza István, Az agrárius kérdésről (Budapesti Szemle, 50. 1887).

Az agrárius mozgalomra a visszaemlékezések mellett lásd: Szekfű Gyula, Három nemzedék (Budapest, 1920) és Mérei Gyula, Magyar politikai pártprogramok 1867–1914 (Budapest, 1934) című könyvét. A marxista feldolgozások közül elsőként említjük Pach Zsigmond PálHanák Péter, Magyarország története az abszolutizmus és a dualizmus korában 1849–1918. 2. füzet, 1867–1880 (Budapest, 1954) című egyetemi jegyzetét, illetve Hanák Péter összefoglalását: A Monarchia alkonya (In: Magyarország története. II. Főszerkesztő Molnár Erik. Budapest, 1964), valamint A dualizmus korának történeti problémái (Budapest, 1971) című munkáját. Foglalkozik a kérdéssel a Magyarország története című egyetemi tankönyv IV. kötete is (Budapest, 1972). A legújabb feldolgozások: Láng Péter, Mezőgazdasági érdekképviselet Magyarországon (Agrártörténeti Szemle, 1971. 3–4.); Szabó Miklós, Új vonások a századfordulói magyar konzervatív politikai gondolkodásban (Századok, 1974. 1.), illetve Ugyanő, A magyar szélsőjobboldaliság történeti gyökerei (Budapest, 1975) című kéziratában; mindkettőből sokat merítettünk.


A magyarországi tőkés fejlődés társadalmi-politikai következéményei
Tartalomjegyzék A polgárság fejlődésének problémái