A nagyhatalmak összefogása az elszigetelt Magyarország ellen

A Múltunk wikiből
1849. május 4–8.
A drezdai felkelés.
1849. május 10.
Prágában a császáriak felszámolják a baloldal forradalmi szervezkedését.
1849. május 21.
Buda várának visszafoglalása.
Ferenc József és I. Miklós Varsóban megállapodik az orosz beavatkozás módozatairól.
1849. július 3.
Róma eleste.
1849. augusztus 22.
Velence megadja magát.

Az udvari körök ugyanis a császári csapatok áprilisi vereségeiből messze nem azt a tanulságot szűrték le, hogy mégiscsak alkura kell lépniök a magyar rebellisekkel, hanem éppen azt, hogy a továbbiakban még az eddigieknél is nagyobb erőfeszítéseket kell kifejteniök a magyar forradalom eltiprására. Az ellenforradalom vezérkara ezért az április harcok lezárulta után előállott harci szünetet mindenekelőtt arra használta fel, hogy teljesen újjászervezze s részint máshonnan elvont csapatokkal, részint újoncokkal tetemesen megnövelje a magyar forradalom leküzdésére hivatott fekete-sárga haderőt. És így az idegileg összeomlott Weldent május végén felváltó új főparancsnok, Julius Haynau báró tábornagy[1] vezérletével június derekán a császári hadseregnek (az ekkor már nem túlságosan sok szerb felkelőt is hozzászámítva) összesen immár 166 ezer katonája állott szemben a honvédsereggel, amelynek az összlétszáma ugyanekkor (ha belefoglaljuk a szervezett szabadcsapatok állományát meg azt a 30 ezernyi újoncot is, akit még július folyamán sem sikerült felfegyverezni) 173 ezer főre rúgott.

Döntő erőfölényt azonban a császáriaknak még Magyarország ellen vezényelt csapataik leggondosabb újjászervezése sem tudott biztosítani. De ezzel április óta maguk az udvari körök is tisztában voltak már, s ezért Ferenc József – bármennyire kínos lehetett is számára gyengeségének világgá kürtölése – mar a Szemere-kormány megalakulásának a napján, május 1-én újabb katonai segélyt kért I. Miklós orosz cártól. A cár pedig, aki tudta ugyan, hogy a Habsburgok nem nézik jó szemmel az ő balkáni terjeszkedő politikáját, de arra számított, hogy ha a magyar forradalommal az orosz hadsereg fog végezni, akkor ez csak növelni fogja Oroszország nemzetközi súlyát, s aki ráadásul attól is tartott, hogy a magyar forradalom esetleges további térnyerése forradalmasító hatást gyakorolhatna saját birodalmára – mindenekfölött Orosz-Lengyelországra – is, habozás nélkül ráállott a kérés teljesítésére. A budai vár magyar kézre kerülésének a napján, május 21-én tehát Ferenc József Varsóban már az orosz beavatkozás módozatait is rögzíthette, június közepén pedig az – együttvéve 204 ezer főnyi – orosz intervenciós sereg Ivan Fjodorovics Paszkevics herceg tábornagy vezérletével már át is lépte a magyar határt.

És a beavatkozástól a cárt az sem tartotta vissza-, hogy a nyugati országok közvéleménye – kivált az angol közvélemény – mélységes felháborodással fogadta ezt a lépést. Már csak azért sem, mert ugyanezen országok kormánykörei távolról sem azonosítottak magukat a közvéleménnyel. A szóban forgó kormánykörök ugyanis, az európai hatalmi rend épségének megóvásában mindennél szentebb ügyet látván, Magyarországot független országnak – Kossuth várakozásaira rácáfolva – az április 14-én történtek után sem voltak hajlandóak elismerni, hanem továbbra is csak egy törvényes uralkodója ellen fellázadt osztrák koronatartománynak minősítették. Ha tehát ezek a kormánykörök a közvéleménynek tettek is annyi engedményt, hogy nyíltan nem üdvözölték a beavatkozást, arra, hogy a Magyarország elleni orosz támadást kifejezetten el is ítéljék, már semmiképpen sem vállalkoztak, a kulisszák mögött pedig képviselőik egyenesen helyeslésükről siettek biztosítani az orosz diplomatákat.

Így hát a Habsburgoknak végül is háborítatlanul sikerült igénybe venniök Miklós cár segítségét. A magyar forradalomnak viszont az európai forradalom táborán belül továbbra sem adódtak érdemleges segítőtársai. Holott az európai forradalom lángja még ekkor sem aludt ki teljesen. Olasz földön például Toscana egészen május végéig, Róma július elejéig, Velence pedig egyenesen augusztus végéig állta a harcot az intervenciósokkal. De folyt még a harc az Alpok másik oldalán is,[2] ahol az egyes német államok fejedelmei a Hohenzollernek és a Habsburgok kezdeményezésére egymás után megtagadták a jóváhagyást a frankfurti parlament által az egységes Németország számára idő közben kidolgozott liberális alkotmánytervezettől,[3] s ahol emiatt május folyamán újabb fegyveres forradalmi felkelésekre került sor Szászország,[4] a Rajna-vidék, Baden és Pfalz fontosabb városaiban. Amint újabb fegyveres felkelésre készültek ez idő tájt a cseh radikálisok is,[5] Lengyelországban pedig a mozdulatlan felszín alatt éppen ekkor szintén mindinkább érlelődni kezdett a forradalmi elégedetlenség. És a magyar forradalom iránti rokonszenv sem egyedül Bécsben vagy Angliában növekedett napról napra, hanem a német felkelők soraiban, sőt a korábban kérlelhetetlenül magyarellenes, a Ferenc József-i alkotmányoktroj által azonban végül mégiscsak jobb belátásra ébresztett cseh radikálisok körében is, nem beszélve Lengyelországról, ahol sokan már csak arra vártak, hogy Dembinski, akit Kossuth április 19-én a Felvidék keleti részének védelmére újonnan szervezett IX. honvédhadtest parancsnokává nevezett ki, csapatainak élén végre lengyel földre lépjen.

Csakhogy a rokonszenv-megnyilatkozásokat a magyar forradalomnak tevékeny együttműködéssé fejlesztenie most sem sikerült. Már csak azért sem, mivel az együttműködés kibontakoztatására eléggé még mindig nem törekedett maga sem. És erről nem csupán a Bécs elleni támadás elmaradása tanúskodott, hanem például az is, hogy a valóban galíciai betörésre készülő Dembinskit a Szemere-kormány már megalakulásának a hetében eltiltotta a támadástól – bármennyire hátráltathatta is volna ez (kivált ha egy galíciai tömegfelkeléssel is párosul) az orosz csapatok Magyarország elleni felvonulását –, mert a kormány attól tartott, hogy a cárnak éppen egy ilyen lépés szolgáltatna ürügyet a magyarországi beavatkozásra…[6]

A legfőbb ok azonban, amely miatt a magyar forradalom továbbra sem volt képes biztosítani a maga számára a külföld forradalmi mozgalmainak tevékeny támogatását, mégsem saját mulasztásaiban gyökerezett, hanem abban, hogy ezek a forradalmi mozgalmak ekkor már a magyar forradaloménál is reménytelenebb helyzetben voltak, s legtöbbjük most már hamarosan össze is omlott. A Drezdában május 4-én kitört felkelést például a porosz csapatoknak alig négy nap leforgása alatt sikerült vérbe fojtaniuk, a cseh radikálisok május közepére tervezett prágai felkelése pedig már csírájában elvetélt, mert a hatóságok még a felkelés tényleges kirobbanása előtt leleplezték és felszámolták a szervezkedést. Mire tehát Paszkevics csapatai átlépték a magyar határt, az európai forradalom zászlaja Magyarországon kívül már csak az ostromgyűrűbe zárt Róma és Velence fölött meg az ötszörös túlerővel küzdő kicsiny badeni felkelősereg harcosainak a kezében lobogott. És így ekkorra végérvényesen eldőlt, hogy a magyar honvédseregnek a továbbiakban mindennemű külső segítség nélkül, egymagában kell felvennie a harcot Európa két legnagyobb s együttvéve több mint kétszeres erőfölényt élvező hadseregével.

Irodalom

  1. A Haynau főparancsnoki kinevezéséről szóló május 30-i császári kéziratot közli a Gyűjteménye a … legfelsőbb manifestumok és szózatoknak.
  2. A németországi fejleményeknek szentelt fontosabb összefoglaló munkák: Veit Valentin, Geschichte der deutschen Revolution von 1848–1849. I–II. (Berlin, 1930–1931); Rudolf Stadelmann, Soziale und politische Geschichte der Revolution von 1848 (München, 1948); Sz. B. Kan, 1848 Ausztriában és Németországban (Budapest, 1950); Jacques Droz, Les révolutions allemandes de 1848 (Paris, 1957) és Karl Obermann, Die Revolution von 1848/1849 (In: Deutsche Geschichte. II. Berlin, 1967).
  3. A frankfurti parlament történetét ismerteti W. Appens, Die Nationalversammlung zu Frankfurt a. M. 1848/49 (Jena, 1920), Ernesto Sestan, La costituente di Francoforte del 1848 (Firenze, 1947) és Frank Eyck; Deutschlands große Hoffnung. Die Frankfurter Nationalversammlung 1848/49 (München, 1973), alkotmánytervezetét pedig Helmut Bleiber, Bloß ein Stück Papier. Die Reichsverfassung von 1849 (In: Verfassungen und Verfassungswirklichkeit in deutschen Geschichte. Berlin, 1968).
  4. A szászországi fejleményeket bemutatja Rolf Weber, Die Revolution ín Sachsen 1848/49. Entwicklung und Analyse ihrer Triebkräfte (Berlin, 1970), a drezdai felkelés magyar vonatkozásait pedig közelebbről is megvilágítja Roland Zeise és Helmut Zessin, Zur Solidarität deutscher und ungarischer Revolutionäre im Frühjahr 1849 (Wissenschaftliche Zeitschrift der Universität Rostock. Gesellschafts- und Sprachwissenschaftliche Reihe, 1974).
  5. A májusi cseh felkelési kísérletről és a csehországi magyarbarát megnyilvánulásokról képet ad a kortársi visszaemlékezések közül J. V. Frič, Emlékeim. Szerkesztette Kovács Endre (Budapest, 1951); a feldolgozások közül pedig Arató Endre, A cseh és magyar nép összefogásának hagyományai 1849-ben (Századok, 1952); Bedřich Šindelář, Ohlas mad'arské revoluce 1848–1849 na Moravě a ve Slezsku. 0 sympatiích našeho lidu k mad'arské revoluci a ke Kossuthovi (Praha, 1957); Václav Čejchan, Ruský ozbrojený zásah v Sedmihradsku na jaře roku 1849 ve světle soudobého českého tisku (In: Kapitoly z dějin vzájemných vztahů národů ČSR a SSSR. Praha, 1958) és Zuzana Adamová, Adalékok a cseh radikális demokraták és a magyar szabadságharc kapcsolatához (Irodalomtörténet, 1959).
  6. Dembiński (Kossuth által is helybenhagyott) galíciai támadási terveibe bepillantást nyújt Danzer, továbbá Kossuth április 19-én Dembińskihez, illetve Szemeréhez intézett kétrendbeli levele, Kossuth Lajos Összes Munkái XV., a támadást eltiltó május 5-i minisztertanácsi határozatról pedig tájékoztat a Kossuth által másnap Dembińskihez intézett levél, ugyanott.


Az orosz beavatkozás
Tartalomjegyzék A Vág-vidéki harcok július derekán