A nagyhatalmi nacionalizmus

A Múltunk wikiből
1897. június 29.
1897:XXIII. tc. A honvéd nevelő és képző intézetekről.
1902.
Hoitsy Pál: Nagy Magyarország. A magyar történet jövő századai.

A Millennium fényei és tüzei mögött céltudatos elgondolás állott: Magyarország megnövekedett hatalmi erejének felmutatása, Monarchián belüli vezető szerepre való elhivatottságának bizonyítása. A nagyhatalmi nacionalizmus meghirdetése bizonyos fokig eltérést jelentett az eredeti hatvanhetes koncepciótól. Deák és hívei az 1860-as években a Monarchiától való elszakadást sem kivihetőnek, sem kívánatosnak nem tartván, a birodalom keretein belüli állami önállóság alkotmányos biztosítékainak megszerzésére törekedtek. Az a gondolat persze, hogy a Habsburgok monarchiájának Magyarország a természetes súlypontja, a dinasztiának a magyarság a legszilárdabb bázisa, már a reformkorban felmerült és potenciálisan benne rejlett a hatvanhetes koncepcióban is. Az óvatos és szkeptikus Deákkal szemben ez a gondolat több-kevesebb következetességgel, ki nem mondott kormányzati elvként érvényesült Andrássy Gyula és Tisza Kálmán politikájában. Bánffy szintén a monarchiai közösség hatvanhetes értelmezéséből indul ki. A „magyar nemzet” – írta – csak úgy maradhat fenn, ha a magyar állam egységes és egynemzetiségű lesz. A megvalósítás egyedül lehetséges politikai kerete: a kettős Monarchia. „A magara hagyatott Magyarország a szomszédok politikai játéklabdájává” válnék. A szorosan vett „magyar nemzeti érdek nagyhatalmi állást követel: S nagyhatalmat csak Ausztriával együtt alkothatunk”[1] A dinasztia is csak a „legsovinisztikusabb értelemben vett” magyar „nemzeti” államra építheti bizton jövőjét. A közép-európai állapotok kényszerítőleg parancsolják a Monarchia súlypontjának Budapestre való áthelyezését, egy „magyar–osztrák birodalom” létesítését. A magyar soviniszta célok valóra váltásának tehát, vallja Bánffy, a dualizmus nem béklyója, hanem talpköve.

A nagyhatalmi nacionalizmus érveit és céljait szélesebb látókörrel, színvonalasabban fogalmazta meg ifjabb Andrássy GyulaAz 1867-iki kiegyezésről” című pályadíjas munkájában. Andrássy nem a nemzetiségelnyomó nacionalizmus platformján akarja a vezető réteg politikai egységét összehozni, hiszen az ebbéli egység fölös bősége ellenére sem sikerült eddig a kiegyezés óta fennálló közjogi ellentéteket áthidalni. Ő a lefolyt három évtized eredményeire hivatkozva, észérvekkel kívánta a dualizmus változatlan fenntartásának szükségességéről meggyőzni a nemzeti ellenzéket. A mai rendszer „minden megbolygatása, megváltoztatásának minden kísérlete már önmagában is nagy veszélyekkel jár”. Ennek csak az teheti ki nemzetét, „akinek az a meggyőződése, hogy a mai rendszer a nemzet fejlődését végképp megakasztja”.[2] Ilyet viszont a tények józan reális mérlegelése alapján egyetlen hazafi sem állíthat. Meddő tagadás helyett arra kell törekednünk, hogy „a közös intézmények terén oly álláshoz jussunk hogy ott a mi befolyásunk legyen a döntő”. Az organikus fejlődés úgyis a magyarságot erősíti „A monarchia erőviszonyai természetessé és érdekei kívánatossá teszik, hogy benne politikai tekintetben mi vigyük a vezető szerepet. Mi nagy múltú, egységes államot alkotunk. Ausztria a nemzetiségeknek és tartományoknak mozaikja, belső egység nélkül… Ezen kívül a magyar faj a politikai, az államfönntartó képesség dolgában messze túlszárnyalja a velünk szövetkezett népeket.”[3] Nem lerombolni vagy bolygatni kell tehát, hanem erősíteni és meghódítani a közös intézményeket, és akkor idők rendjén a magyar lesz a Monarchia vezető nemzete.

A koncepciót illetően teljesen megegyezett Andrássyval nagy tekintélyű pályatársa és ellenlábasa, Tisza István, legfeljebb a külpolitikai vonatkozásokat húzta erősebben alá. „Nekünk magyaroknak – mondotta 1899. január elsejei köszöntőjében – fizikai erőnk csekély azon nagy feladatokhoz, amelyeket az isteni gondviselés s a világtörténelem vaslogikája rótt a nemzetre.” „Ezt a hivatást a magyar nemzet máskép nem oldhatja meg, mint hogyha a paritás alapján döntő befolyással bíró tagja marad egy olyan szervezetnek, amely elég erős arra, hogy mint európai nagyhatalmasság döntő súllyal dobja a mérlegbe szavát.” Vagyis: a Monarchiának. Éppen a közelmúlt ausztriai bonyodalmai, belzavarai miatt „általánossá vált a meggyőződés itt benn, és künn az ország határain kívül, hogy ennek a monarchiának biztos alapját, biztos gerincét a magyar nemzet képezheti”.[4] Következésképpen jól felfogott nemzeti érdek a közös hadsereg fejlesztése, egységének, harcképességének növelése.

A századvég kormánypárti politikusai számára tehát a dualizmus már nem az európai konstellációk kényszere miatt relatíve kedvező állami keret, mint az 1860-as évek liberális nemzedéke számára volt, hanem abszolút értelemben a legjobb államrendszer, éspedig nemcsak a hatalmi és a területi birtokállomány megőrzése, hanem nagyhatalmi nacionalista célok megvalósítása érdekében is. Az a felismerés, hogy a magyarság gyenge a teljes függetlenség és a belső hegemónia egyidejű kivívására és megtartására, Deáknak a célok korlátozását, a fizikai erővel arányos kompromisszumot tanácsolta. A századvég vezető gárdáját az erő és a cél meg nem felélése nem a célok mérséklésére, hanem az erő hatalmi eszközökkel, a Monarchia hatalmi súlyával való növelésére ösztönözte.

A századvégen a nagyhatalmi nacionalizmus sajátos változata alakult ki Bécsben. Egyes udvari főméltóságok, és főként a közös kormányszervek magyar tisztviselői a császári székvárosból alátekintve még provinciálisabbnak, még károsabbnak ítélték a hazai nemzeti ellenzék jogi formalitásokon nyargaló alkotmányvédelmét. Szerintük elhibázott taktika a nemzet erejét az állami különállás körülbástyázására, a törvényhozó hatalom birtoklására összpontosítani, hiszen a tényleges hatalom úgyis a birodalom központi igazgatási és fegyveres apparátusának kezében van. A magyar hegemónia megszerzésének legbiztosabb útja a közös kormányszervek, a hadsereg kulcspozícióinak megszerzése, az udvar megnyerése. Ez a gondolat sok elemében Andrássy Gyulától, a külügyminisztertől ered, kifejlesztője és szívós képviselője Kállay Benjámin volt. Kállay a Balkánon diplomata, itthon konzervatív képviselő, majd 1882-től 1903-ig közös pénzügyminiszter, egyúttal Ferenc József informális tanácsadó csoportjának tagja. Ő a feje és irányító szelleme annak a magát ”realistának” nevező bécsi körnek, amely birodalmi szemlélettel képviselte a magyar nacionalizmust. Kállay előtt – írta róla famulusa, Thallóczy Lajos – „nem az a kis táblabírák által isten jóvoltából nyomoréknak megtartott dualisztikus Magyarország lebegett: benne élt a hit, hogy ez a faj, a hazája életre, nagy célokra van hivatva”.[5] A magyarság monarchiai uralma az az ábránd, amely „nekünk, realistáknak ís vigasztalásul szolgál, …Kállaynál a jövő aktuális programját képezte”. Kállay Tisza Kálmánt „kicsinyes pártpolitikusnak” tartotta. Pedig helyes politikával „egy nagyhatalom összes eszközeit a magunk érdekében használhattuk volna fel, mi lettünk volna a központ. Staat Ungarn gennant Oesterreich–Ungarn, ez lett volna a monarchiából. Ez lett volna erő és hatalom forrása.”[6]

A századforduló idején és a következő évtizedben a bécsi magyar kör, elsősorban Thallóczy és az általa támogatott történészek, Károlyi Árpád, Szekfű Gyula a birodalmi magyar nacionalizmus szószólói, történeti koncepciójának kidolgozói lettek. Mondhatni, szinte a tudományos kutatómunka során ismerték fel a központi kormányszervek óriási jelentőségét, tényleges hatalmi súlyát a magyar országgyűléssel szemben, amelynek szerepét a magyar köztudat, úgy vélték, önáltató módon túlbecsüli. Szerintük a fő veszélyt Bécsben nem a centralisztikus osztrák közjogászok, nem a magyarellenes parlamenti szónokok jelentik, hanem a központi apparátust megszálló németek, szlávok. Ezeket a hatalmi szerveket kellene meghódítani, nem pedig vérmes kortesbeszédekben önállóságot követelni. Ez a látszatra ésszerű gondolatsor a valóságban egy illúzión – a Monarchia nagyhatalmi stabilitásán – belüli illúzió volt: a magyar hegemónia légvárát építgette.

A bécsi „realisták” birodalmi koncepciójával vetekedtek a budapesti birodalomalapítók ábrándos tervei. A magyar vezető rétegben a századforduló idején kialakult egy szélsőséges csoport. A soviniszta ultrák tovább feszítették – és szétfeszítették – a nagyhatalmi gondolat logikai konstrukcióját; elég erősnek tartottak a magyarságot a nemzetiségek beolvasztására is, az osztrák-németség hegemóniájának átvételére is. A magyarság előtt, írta népszerű könyvében Hoitsy Pál, a védekezés és hódolás, vagy a hódítás és terjeszkedés alternatívája áll. Tehát az utóbbit kell választania: a magyarság „meg fogja gyarapítani országát kiválólag a Balkán félsziget egyes tartományaival”.[7]

A századforduló éveiben alapították meg azt a középkori magyar birodalmat, amelynek partjait három tenger mosta, s ezt a fikciót telepítették vissza Nagy Lajos egy évtizedes lengyel–magyar dinasztikus uniójának, vagy Mátyás két évtizedes csehországi királyságának korába. Ha a reformkorban és az abszolutizmus idején Hunyadi János volt a kedvelt történeti téma és drámahős, a vereség után László a tragédia szimbóluma, a századvégen Mátyás király jött divatba. Birodalma lett az eszménykép. Ez a birodalom foglalta el a Habsburgok monarchiájának a helyét vagy örökét. Az osztrák imperializmusnak, írta Rákosi Jenő, sem történelmi alapja, sem politikai és katonai értéke nincs. „Ez az imperializmus nem képes megvédelmezni semmit… önmagát sem…, s amire támaszkodik, a hadsereg, csak akkor erős, ha Magyarország lelke költözik abba.” „Értse meg valahára a vén Európa, hogy a Habsburgok hatalmának alapja és ereje Magyarország… És ha Európának szüksége van a Közép-Dunánál igazi nagyhatalomra, e nagyhatalmat csak az a Magyarország-Ausztria valósíthatja meg, melyben a vezető szerep a gyorsan kibontakozó és fejlődő magyaroké, nem pedig a hanyatló és visszafejlődő németeké.”[8] Nem kellett hozzá sok, csupán néhány év, néhány brosúra, s ez a birodalom a Magyarország-Ausztria nevet Nagy-Magyarországra változtatta, és céljául immár nemcsak a monarchiai, hanem a kelet-középeurópai vezető szerep kivívását, és a határokon túli magyarosítást tűzte ki.

Igaza lehet persze Szekfűnek, hogy ez az önálló magyar imperializmus „szófiabeszéd volt”, homályos, szétfolyó programok, fantasztikus vágyak, gyermekded illúziók beteg kavaréka.[9] Igaz, a magyar imperializmus a kisnépi adottságok rideg valóságától, és a változatlan dualizmus hatalmi biztonságának látszólagos realitásától elszakadva, a realitások fölött lebegő légvár volt. De légvár is lehet reális tudattartalom és benne valóságos várként funkcionálhat. Az önálló magyar nagyhatalmi gondolat esetében a valóság a hazai nemzetiségi elnyomás, a „hazafiság terrorja” volt, a funkció pedig a soviniszta közvéleményteremtés, a Duna-völgyi népek közti béke, és a demokratikus fejlődés gondolatának elfojtása volt.

A nagyhatalmi nacionalizmus népszerűségét a dualizmushoz való ragaszkodás és az egész Monarchiával való érzelmi azonosulás képtelensége korlátozta. A középrétegekbe azáltal hatolt be, hogy ideológiája széles sávon érintkezett a függetlenségi párt által is terjesztett mítoszokkal és hivatástudattal. Történeti előzményként megtartotta az istváni államalkotó küldetést és a kereszténység védőpajzsa missziót, de ezeket a nagyhatalmi nacionalizmus igényei szerint korszerűsítette. Az új hivatás az erős, egységes magyar nemzeti állam megalkotása, amely e tájon a szabadság talpköve, védelmezője, a szomszédos kis államok szabadságának biztosítéka. E nacionalista hivatástudat belső funkcióját jól fogalmazta meg Grünwald Béla, a kor neves történész politikusa: a magyarság, amikor az „önálló fejlődésre képtelen, s alatta álló kis népfajokat asszimilálja, s egy magasabban álló népfajba olvasztja, az emberiségnek szolgál, mint a civilizáció bajnoka”.[10] A külső funkciót Tisza István fogalmazta meg autentikusan: az újra megtalált hivatás az, hogy a magyar nemzet a Balkánon megakadályozzon minden olyan alakulást, amely „egy nagy egységes birodalom ércgyűrűjét vonná határaink köré”, és hogy a balkáni kis népek bennünk, nálunk találjanak támaszt és védelmet.[11]

A szabadságszeretet, a veszélyeztetettség érzése, a kivételes politikai tehetség és elhivatottság, a hazafiság jelképei olyan mitikus és propagandisztikus közvetítők voltak, amelyek a nagyhatalmi nacionalizmust összekapcsolták a századvégi függetlenségi nacionalizmus nagy tömeghatású, közvéleményformáló áramlataival.

Lábjegyzetek

  1. Bánffy Dezső, Magyar nemzetiségi politika. Budapest, 1903. 2., 3., 11., 22., 76.
  2. Andrássy Gyula, Az 1867-iki kiegyezésről. Budapest, 1896. 97., 114,
  3. Ugyanott, 416–417
  4. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. I. Szerkesztette Barabási Kun József. Budapest, 1930. 561., 705.
  5. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Thallóczy Lajos naplófeljegyzése (továbbiakban: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Thallóczy-napló). Quart. Hung. 2459. I. Melléklet, 39.
  6. Ugyanott, I. 426.
  7. Hoitsy Pál, Nagy-Magyarország. A magyar történet jövő századai. Budapest, 1902. 78.
  8. Az osztrák imperializmus. Budapesti Hírlap, 1905. július 27.
  9. Szekfű Gyula, Három nemzedék. 5. kiadás, Budapest, 1938. 309.
  10. Idézi: Szekfű Gyula, Magyar történet. 3. kiadás. V. Budapest, 1936. 569.
  11. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. I. Szerkesztette Barabási Kun József. Budapest, 1930. 705.

Irodalom

A századvég nacionalizmusának bemutatásánál ugyancsak Bánffy idézett cikkgyűjteményéből indultunk ki: ez fogalmazta meg világosan a Monarchia keretei között maradó magyar birodalom utópiáját. Ezzel a felfogással teljes összhangban áll Eötvös Károly Bánffy cikkgyűjteményéhez írt előszava. A hatvanhetes alapon álló magyar birodalmi gondolatot nagyobb mértéktartással és szélesebb látókörrel fejti ki Andrássy Gyula, Az 1867-i kiegyezésről (Budapest, 1896) és Tisza István képviselőházi beszédei. I. Szerkesztette Barabási Kun József (Budapest, 1930). „Bécsi kör” nacionalistáinak nézeteire elsőrendű forrás a Thallóczy Lajos naplófeljegyzései (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára Quart. Hung. 2459); utólagos önigazoló summázata Szekfű Gyula, Három nemzedék (Budapest, 1920). Legújabb marxista értékelése Glatz Ferenc, Történettudomány és történetpolitikai koncepció. Kandidátusi disszertáció (Budapest, 1975. Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára) „A fiatal Szekfű Gyula bécsi évei” című fejezete. A magyar birodalmi imperializmus reprezentatív munkája a függetlenségi párti Hoitsy Pál, Nagymagyarország. A magyar történet jövő századai (Budapest, 1902); és a kormánypárti Beksics Gusztáv, Mátyás király birodalma és Magyarország jövője (Budapest, 1905); fanatikus propagátora Rákosi Jenő és újságja, a Budapesti Hírlap volt. Jellegzetes cikkek a 30 millió magyarról: Budapesti Hírlap, 1902. július 7-i vezércikk; A kelet a keleti népeké (Ugyanott, 1903. január 4); A dualizmus nemzeti tartalma (Ugyanott, 1903. január 20); Magyar impérium (Ugyanott, 1904. december 25.); A magyar imperializmus (Ugyanott, 1906. június 3.). Rákosi Jenő nézeteit összefoglalja és nacionalista alapon méltatja Sikabonyi Antal, Rákosi Jenő a publicista (Budapest, 1930). A pánszlávizmus veszélyének reakciós felvetése a századfordulón: Esterházy János, A szláv áramlatok és hazánk. Nemzetiségi tanulmányok (Budapest, 1902). A magyar imperializmus korabeli kritikája és egyben a függetlenségi nacionalizmus klasszikus megfogalmazása: Mocsáry Lajos, A közösügyi rendszer zárszámadása (Budapest, 1902). A korszak nacionalizmusának tömör elemzését adja: Hanák Péter, A magyar nacionalizmus néhány problémája a századforduló idején (Történelmi Szemle, 1960. 2–3).


A századvég nacionalizmusa
A Millenium Tartalomjegyzék Pártrendszer a század végén