A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

A Múltunk wikiből
1860. december 13.
Schmerling államminiszteri kinevezése.
1860. december 16.
Teleki Lászlót Drezdában letartóztatják.
1860. december 17.
Az esztergomi értekezlet megnyitása.
1867. január 20.
Simor János esztergomi érsek, hercegprímás kinevezése.

Kossuth és hívei Magyarország önrendelkezésének kivívását, államberendezkedése polgári demokratikus újjáalakítását vallották céljuknak, és a negyvennyolcas alap helyreállításának követelését csak legális jelszónak tekintették, illúziónak minősítve, hogy Bécs hajlandó lesz szépszerével ennyibe is beleegyezni. Ellenben Deák köre a nemzeti igények summázatának tekintette, amelynek realizálására – önmérséklettel párosult kitartás esetén – előbb-utóbb mód nyílik. Ennek a körnek a magját a volt centralisták csoportja alkotta, amely nemcsak kitűnő felkészültséggel, hanem az intellektuális és politikai befolyásolás kivételes eszközeivel is rendelkezett. A tudományos és irodalmi életben megszerzett vezető pozíciók mellett többek között kezükben maradt a legfontosabb folyóirat, a Budapesti Szemle, s messzemenően érvényesült befolyásuk a hozzájuk, még inkább Deákhoz kötődő Kemény Zsigmond által szerkesztett Pesti Napló hasábjain. Továbbra is fenntartották azt a véleményüket, hogy a Habsburg-birodalom szilárd realitás, s ennek keretei közt kell a magyar nemzeti lét feltételeit újjáteremteni. Eltávolodtak azonban az 1850-es évekbeli röpirataikban előadottaktól, és Deák jogfolytonossági álláspontjához közeledtek. (Eötvös még a konzervatívok bécsi sikere előtt németül, majd 1861-ben magyar fordításban is kiadott újabb névtelen röpiratában – Magyarország különállása Németország egységének szempontjából – a Battthyány-kormány hajdani koncepciójának megfelelően immár azt fejtegette, hogy a magyar királyság és az osztrák császárság kapcsolatának perszonális unióra korlátozása a feltétele annak, hogy Habsburg vezetéssel valósulhasson meg a német egység.) Deák, a legnagyobb hazai politikai tekintély azt vallotta. hogy a nemzet és az uralkodóház viszonyában a szakítás előtti törvényes kapcsolat elevenítendő fel, azaz a 48-as alap állítandó helyre. A jogfolytonossághoz ragaszkodva utasította el Deák és köre mind az Októberi Diplomában testet öltött konzervatív kiegyezési kísérletet, mind a forradalmiaknak minősített elszakadási törekvéseket. Deák még nem mondta ki, de a centralista publicisztika hamarosan azt is fejtegetni kezdte, hogy az 1848-as törvények felelevenítése után alkotmányos úton módosításukra is sor kerülhet, nemcsak a jogkiterjesztés, mindenekelőtt a nemzetiségi jogegyenlőség biztosítása tekintetében, hanem az államjogi viszonyok terén is. A Deák körül tömörülő csoporthoz közeledtek, majd irányító politikusai közé emelkedtek a liberális nagybirtokos arisztokráciának olyan képviselői is, mint az emigrációból kegyelem biztosításával, s a magyarságra támaszkodó, alkotmányos Habsburg-monarchia nagyhatalmi hivatásának hitével hazatérő Andrássy Gyula gróf és Lónyay Menyhért, akit meggyőződésének megváltozásánál is inkább féktelen érvényesülési vágya lendített az ellenállási mozgalomból egyenesen a Deák-csoport jobbszárnyára. Mindenekelőtt ez tette őt a konzervatív befolyásolási kísérletek egyik legfőbb eszközévé is.

A konzervatívok a Diploma kibocsátása előtt azt remélték, hogy Deák csoportját a maguk uszályába vonhatják. Miután Deák elutasította a Diploma alapelveit, arra törekedtek, hogy legalább néhány kérdésben biztosítsák együttműködését. Ilyennek remélték a nemzetiségek feletti hegemónia visszaszerzésére irányuló törekvésüket és az emigráció „felforgató” tevékenységének ellensúlyozását. Deák a Diplomát elutasította ugyan, de a kialakult helyzetet olyannak ítélte, amelyből békés úton „jó fejlődhetik”. Támogatandónak ítélte a konzervatívok küzdelmét a főispáni kinevezések elfogadtatásáért „különösen… ott – amint szavai Lónyay feljegyezte –, ahol a magyar nemzetiség van támadásnak kitéve”,[jegyzet 1] és helyeselte a politikai passzivitás feladását. A kinevezett főispánok kétötöde így is lemondott. Ez csorbát ejtett az új rendszer tekintélyén, tanúsítva, hogy még a biztosan megnyerhetőnek ítéltek jelentős része sem akarja kompromittálni magát a Diploma támogatásával. A főispánoknak igen széles, a reformkori adminisztrátorokét meghaladó hatáskört biztosítottak azt remélve, hogy általuk tudják majd irányítani a megyei közéletet. De sok vonatkozásban csalódniuk kellett.

A közvélemény túlnyomó többsége 1860 végén vitathatatlanul a negyvennyolcas alap helyreállítását követelte. Minden egykorú megítélő, a Deák csoportjához tartozók is úgy látták, hogy a közös legális jelszó mögé sorakozók között ekkor még azok voltak túlsúlyban, akik az emigrációtól remélték a kibontakozást. Kétségtelen viszont, hogy a titkos szervezetnek az emigrációval az összeköttetést fenntartó, sőt monopolizáló vezetősége, amikor híveit e jelszó mögé állította, csak sejtette, de nem fogalmazta meg félreérthetetlenül a legális követelések szerepét a teljes nemzeti önrendelkezés megteremtésére irányuló küzdelem előkészítésében.

A legális fórumokon megnyilatkozók túlnyomó többsége olyan eltökélten foglalt állást a negyvennyolcas alap mellett, hogy a választójog újraszabályozására az uralkodó által egybehívott esztergomi értekezlet gondosan kiválogatott résztvevői is az 1848-as választási törvény alkalmazását javasolták. A közvélemény szemében a konzervatívok fanyalgó hozzájárulása ehhez csak gyöngeségükről tett tanúságot. Népszerűséget még az sem szerzett számukra, hogy utolsó lényegesebb engedményként kialkudták az uralkodótól a Vajdaság és a Bánság, a Muraköz és a Partium újraegyesítését az ország törzsterületével.

A tömegek politikai aktivitása – különösen a magyarlakta területeken – korábban nem ismert céltudatosságra vallott. Egyik legfőbb jellegzetessége az volt, hogy nemcsak az ország, hanem a helyi szervek élén is saját választottaikat kívánták látni. Számos helyen minden hatósági intézkedés nélkül hozzáláttak, hogy önkormányzati szerveket, községi elöljáróságot, városi tanácsot válasszanak, legtöbbször az 1848-ban tisztséget viseltekből. Az is előfordult, hogy következetes demokratizmussal, a cenzust is mellőzve tették ezt. Ugyanakkor a főispánoknak adott kancelláriai utasítás meghívás alapján tartandó „előkészítő értekezleteket” ruházott fel azzal a joggal, hogy kijelölje a megyebizottmányt alakító közgyűlések résztvevőit. A megyék újjászervezésének ez a szabályozása messzemenően ellentmondott a „népképviselet” elvének. (Most bosszulta meg magát igazán az a körülmény, hogy 1848-ban elsősorban Széchenyi ellenkezése meghiúsította Kossuthnak a megye népképviseleti alapra helyezésére irányuló kísérletét és így csak ideiglenes törvény született, amely a nemesi közgyűlés alkalmi kiegészítését mondta ki. Nem volt a megyebizottmány megalakításának olyan intézményesített „népképviseleti” rendszere, amit a kancelláriai utasítással szembeszegezhettek volna.) A közvélemény nyomására túlnyomórészt az 1848-as bizottmányok tagjait választották újra, az önkényuralmi rendszer tisztségviselőit pedig többnyire mellőzték. Az újjáalakított bizottmányok többsége általában még a volt kiváltságosok közül került ki, ha 1848-hoz képest a parasztok és polgárok térnyerése egyes megyékben jelentősnek bizonyult is. Számarányuktól elmaradó mértékben jutottak képviselethez a nemzetiségiek, noha volt bizottmány, amelyben így is sikerült többséget szerezniük. A tisztújítások során a nem nemesek és a nemzetiségiek háttérbe szorítása – hazai és emigráns intelmek ellenére – még erőteljesebben érvényesült. A városok zömében is a volt kiváltságosok és a legvagyonosabbak jutottak vezető szerephez, helyenként azonban, elsősorban a mezővárosokban, a kispolgári és paraszti elemek is határozottan előretörtek.

A törvényhatóságok zöme a követendő eljárásban Pest megyéhez igazodott, amely az emigráció legális taktikájával összhangban álló nyilatkozatot tett. Követelte a 48-as törvények azonnali érvényesítését, elhatározta a kormányszékek és az önkényuralom pénzügyi, igazságügyi szerveinek bojkottálását, eltiltotta saját közegeit a közreműködéstől az adószedésben és újoncozásban. A megyék egy része megtoldotta ezt az azonnali amnesztiának, az ország területi egysége teljes helyreállításának és az „örökös tartományok”, illetve „a testvérnemzetek” számára biztosítandó alkotmánynak a követelésével. Felelősségre vonással fenyegették a konzervatív kormányférfiakat, hozzáláttak a már fennálló önkényuralmi szervek felszámolásához, sőt néhány törvényhatóság saját fegyveres testületeinek újjászervezése mellett nemcsak elrendelte a nemzetőrség felállítását, hanem megkezdte a nemzetőrök összeírását és a fegyverkezést is. Deák óvása ellenére a megyék többsége a közigazgatás mellett hozzálátott a törvénykezés átvételéhez is.

A törvényhatóságok működésének megkezdését tüntetések, helyenként a zendülés méreteit elérő mozgalmak kísérték. Különös jelentősége volt az 1861. január 5-i nagykőrösi összeütközésnek, nemcsak a súlyos véráldozat – öt halott és sok sebesült – miatt, hanem mert lefolyása tanúságot tett a tömegek elszántságáról. Izzította a közhangulatot a könnyelműen a Béccsel szövetséges Szászországba látogató Teleki László elfogatása és kiszolgáltatása Ausztriának. Színpadias szabadon bocsátására Dessewffy Emil gróf javaslatának megfelelően került sor, aki ezzel „lélektani” hatást akart gyakorolni a közvéleményre és a zaklatott idegzetű politikusokra egyaránt. A mozgalmakról, a vélt és valóságos szervezkedésekről, különösen a volt honvédek és nemzetőrök – egyes megyékben nemcsak megkezdett, hanem ténylegesen végbe is vitt – összeírásáról, honvédegyletek alakításáról szóló jelentések súlyos aggodalmat keltettek Bécsben. A konzervatív külföldiek, a bécsi porosz követtől II. Sándor cárig éppen úgy „forradalminak” ítélték a helyzetet, mint a másik póluson Csernisevszkij, s még inkább Engels, aki nem kevéssé a magyarországi fejleményekkel és az egyébként továbbra is kritikával illetett Kossuth-emigráció tevékenységével indokolta annak a valószínűségét, hogy 1861 meghozza a válságtól gyötört Habsburg-birodalom felbomlását.

A Diploma magyarországi fogadtatása szoros kölcsönhatásban a lajtántúli kielégítetlen nemzeti és alkotmányos törekvések erősödésével a Habsburg-hatalmat az osztrák–német centralista nagypolgársághoz közelítette. Az első határozott lépést ebbe az irányba az 1850-ben a Schwarzenberg-kormányból kivált és alkotmányos centralista hírében álló Anton Schmerling lovag államminiszteri kinevezése jelentette. Ugyanakkor erősödött a hangulatkeltés Magyarország ellen, amelyet az adó szinte teljes megtagadása,[1] s a birodalom hitelét a nemzetközi pénzpiacon megingató magatartása miatt a pénzügyminiszter a pénzügyi válság bűnbakjává tett, a nagypolgárság pedig gazdasági rendszabályokkal, többek között hitelmegvonással fenyegetett. Az egyre romló feltételek közt taktikázó konzervatívok tollával fogalmazott 1861. január 16-i uralkodói leirat katonai erő alkalmazásával fenyegetőzve a törvényhatóságok „túlkapásainak” a felszámolását követelte. Nyitra megyében a „törvénytelen” intézkedések hatálytalanítására be is vetették a katonaságot. Két megye kivételével valamennyi tiltakozott a leirat ellen, egy részük – az uralkodóval tárgyalásba sem bocsátkozva – határozatban. Még a feliratot küldő közgyűlések fele is megtagadta Ferenc Józseftől a „király” címet. A „forradalmiság” vádját a törvényhatóságok zöme elhárította ugyan, de volt közgyűlés, amely nemcsak a politikai passzivitás felújításával fenyegetőzött, hanem az „önvédelmi harc” vállalásának történelmi példáira, illetve a népüket elidegenítő uralkodók trónjának fenyegetettségére is utalt.

A konzervatívok a Diploma kibocsátása előtt azt remélték, hogy Deák csoportját a maguk uszályába vonhatják. Miután Deák elutasította a Diploma alapelveit, arra törekedtek, hogy legalább néhány kérdésben biztosítsák együttműködését. Ilyennek remélték a nemzetiségek feletti hegemónia visszaszerzésére irányuló törekvésüket és az emigráció „felforgató” tevékenységének ellensúlyozását. Deák a Diplomát elutasította ugyan, de a kialakult helyzetet olyannak ítélte, amelyből békés úton „jó fejlődhetik”. Támogatandónak ítélte a konzervatívok küzdelmét a főispáni kinevezések elfogadtatásáért „különösen… ott – amint szavai Lónyay feljegyezte –, ahol a magyar nemzetiség van támadásnak kitéve”,[jegyzet 2] és helyeselte a politikai passzivitás feladását. A kinevezett főispánok kétötöde így is lemondott. Ez csorbát ejtett az új rendszer tekintélyén, tanúsítva, hogy még a biztosan megnyerhetőnek ítéltek jelentős része sem akarja kompromittálni magát a Diploma támogatásával. A főispánoknak igen széles, a reformkori adminisztrátorokét meghaladó hatáskört biztosítottak azt remélve, hogy általuk tudják majd irányítani a megyei közéletet. De sok vonatkozásban csalódniuk kellett.

A közvélemény túlnyomó többsége 1860 végén vitathatatlanul a negyvennyolcas alap helyreállítását követelte. Minden egykorú megítélő, a Deák csoportjához tartozók is úgy látták, hogy a közös legális jelszó mögé sorakozók között ekkor még azok voltak túlsúlyban, akik az emigrációtól remélték a kibontakozást. Kétségtelen viszont, hogy a titkos szervezetnek az emigrációval az összeköttetést fenntartó, sőt monopolizáló vezetősége, amikor híveit e jelszó mögé állította, csak sejtette, de nem fogalmazta meg félreérthetetlenül a legális követelések szerepét a teljes nemzeti önrendelkezés megteremtésére irányuló küzdelem előkészítésében.

A legális fórumokon megnyilatkozók túlnyomó többsége olyan eltökélten foglalt állást a negyvennyolcas alap mellett, hogy a választójog újraszabályozására az uralkodó által egybehívott esztergomi értekezlet gondosan kiválogatott résztvevői is az 1848-as választási törvény alkalmazását javasolták. A közvélemény szemében a konzervatívok fanyalgó hozzájárulása ehhez csak gyöngeségükről tett tanúságot. Népszerűséget még az sem szerzett számukra, hogy utolsó lényegesebb engedményként kialkudták az uralkodótól a Vajdaság és a Bánság, a Muraköz és a Partium újraegyesítését az ország törzsterületével.

A tömegek politikai aktivitása – különösen a magyarlakta területeken – korábban nem ismert céltudatosságra vallott. Egyik legfőbb jellegzetessége az volt, hogy nemcsak az ország, hanem a helyi szervek élén is saját választottaikat kívánták látni. Számos helyen minden hatósági intézkedés nélkül hozzáláttak, hogy önkormányzati szerveket, községi elöljáróságot, városi tanácsot válasszanak, legtöbbször az 1848-ban tisztséget viseltekből.[2] Az is előfordult, hogy következetes demokratizmussal, a cenzust is mellőzve tették ezt. Ugyanakkor a főispánoknak adott kancelláriai utasítás meghívás alapján tartandó „előkészítő értekezleteket” ruházott fel azzal a joggal, hogy kijelölje a megyebizottmányt alakító közgyűlések résztvevőit. A megyék újjászervezésének ez a szabályozása messzemenően ellentmondott a „népképviselet” elvének. (Most bosszulta meg magát igazán az a körülmény, hogy 1848-ban elsősorban Széchenyi ellenkezése meghiúsította Kossuthnak a megye népképviseleti alapra helyezésére irányuló kísérletét és így csak ideiglenes törvény született, amely a nemesi közgyűlés alkalmi kiegészítését mondta ki. Nem volt a megyebizottmány megalakításának olyan intézményesített „népképviseleti” rendszere, amit a kancelláriai utasítással szembeszegezhettek volna.) A közvélemény nyomására túlnyomórészt az 1848-as bizottmányok tagjait választották újra, az önkényuralmi rendszer tisztségviselőit pedig többnyire mellőzték. Az újjáalakított bizottmányok többsége általában még a volt kiváltságosok közül került ki, ha 1848-hoz képest a parasztok és polgárok térnyerése egyes megyékben jelentősnek bizonyult is. Számarányuktól elmaradó mértékben jutottak képviselethez a nemzetiségiek, noha volt bizottmány, amelyben így is sikerült többséget szerezniük. A tisztújítások során a nem nemesek és a nemzetiségiek háttérbe szorítása – hazai és emigráns intelmek ellenére – még erőteljesebben érvényesült. A városok zömében is a volt kiváltságosok és a legvagyonosabbak jutottak vezető szerephez, helyenként azonban, elsősorban a mezővárosokban, a kispolgári és paraszti elemek is határozottan előretörtek.

A törvényhatóságok zöme a követendő eljárásban Pest megyéhez igazodott, amely az emigráció legális taktikájával összhangban álló nyilatkozatot tett. Követelte a 48-as törvények azonnali érvényesítését, elhatározta a kormányszékek és az önkényuralom pénzügyi, igazságügyi szerveinek bojkottálását, eltiltotta saját közegeit a közreműködéstől az adószedésben és újoncozásban. A megyék egy része megtoldotta ezt az azonnali amnesztiának, az ország területi egysége teljes helyreállításának és az „örökös tartományok”, illetve „a testvérnemzetek” számára biztosítandó alkotmánynak a követelésével. Felelősségre vonással fenyegették a konzervatív kormányférfiakat, hozzáláttak a már fennálló önkényuralmi szervek felszámolásához, sőt néhány törvényhatóság saját fegyveres testületeinek újjászervezése mellett nemcsak elrendelte a nemzetőrség felállítását, hanem megkezdte a nemzetőrök összeírását és a fegyverkezést is. Deák óvása ellenére a megyék többsége a közigazgatás mellett hozzálátott a törvénykezés átvételéhez is.

A törvényhatóságok működésének megkezdését tüntetések, helyenként a zendülés méreteit elérő mozgalmak kísérték. Különös jelentősége volt az 1861. január 5-i nagykőrösi összeütközésnek, nemcsak a súlyos véráldozat – öt halott és sok sebesült – miatt, hanem mert lefolyása tanúságot tett a tömegek elszántságáról. Izzította a közhangulatot a könnyelműen a Béccsel szövetséges Szászországba látogató Teleki László elfogatása és kiszolgáltatása Ausztriának. Színpadias szabadon bocsátására Dessewffy Emil gróf javaslatának megfelelően került sor, aki ezzel „lélektani” hatást akart gyakorolni a közvéleményre és a zaklatott idegzetű politikusokra egyaránt. A mozgalmakról, a vélt és valóságos szervezkedésekről, különösen a volt honvédek és nemzetőrök – egyes megyékben nemcsak megkezdett, hanem ténylegesen végbe is vitt – összeírásáról, honvédegyletek alakításáról szóló jelentések súlyos aggodalmat keltettek Bécsben. A konzervatív külföldiek, a bécsi porosz követtől II. Sándor cárig éppen úgy „forradalminak” ítélték a helyzetet, mint a másik póluson Csernisevszkij, s még inkább Engels, aki nem kevéssé a magyarországi fejleményekkel és az egyébként továbbra is kritikával illetett Kossuth-emigráció tevékenységével indokolta annak a valószínűségét, hogy 1861 meghozza a válságtól gyötört Habsburg-birodalom felbomlását.

A Diploma magyarországi fogadtatása szoros kölcsönhatásban a lajtántúli kielégítetlen nemzeti és alkotmányos törekvések erősödésével a Habsburg-hatalmat az osztrák–német centralista nagypolgársághoz közelítette. Az első határozott lépést ebbe az irányba az 1850-ben a Schwarzenberg-kormányból kivált és alkotmányos centralista hírében álló Anton Schmerling lovag államminiszteri kinevezése jelentette. Ugyanakkor erősödött a hangulatkeltés Magyarország ellen, amelyet az adó szinte teljes megtagadása, s a birodalom hitelét a nemzetközi pénzpiacon megingató magatartása miatt a pénzügyminiszter a pénzügyi válság bűnbakjává tett, a nagypolgárság pedig gazdasági rendszabályokkal, többek között hitelmegvonással fenyegetett. Az egyre romló feltételek közt taktikázó konzervatívok tollával fogalmazott 1861. január 16-i uralkodói leirat katonai erő alkalmazásával fenyegetőzve a törvényhatóságok „túlkapásainak” a felszámolását követelte. Nyitra megyében a „törvénytelen” intézkedések hatálytalanítására be is vetették a katonaságot. Két megye kivételével valamennyi tiltakozott a leirat ellen, egy részük – az uralkodóval tárgyalásba sem bocsátkozva – határozatban. Még a feliratot küldő közgyűlések fele is megtagadta Ferenc Józseftől a „király” címet. A „forradalmiság” vádját a törvényhatóságok zöme elhárította ugyan, de volt közgyűlés, amely nemcsak a politikai passzivitás felújításával fenyegetőzött, hanem az „önvédelmi harc” vállalásának történelmi példáira, illetve a népüket elidegenítő uralkodók trónjának fenyegetettségére is utalt.

Lábjegyzetek

  1. Deák Ferencz beszédei. II. Budapest, 1903. 508.
  2. Deák Ferencz beszédei. II. Budapest, 1903. 508.

Irodalom

A fentiekben felsoroltak mellett, lásd még a félalkotmányos periódus törvényhatósági megnyilatkozásainak terjedelmes, de korántsem teljes gyűjteményét: Megyei alkotmányos mozgalmak 1860. október 20-tól, 1861. april. 2-ig…. Kiadta Rajkai Friebeisz István (Pest, 1861). Az egykorú politikai irodalom jellegzetes termékei: Perlaky Mihály, A sajtószabadság lényege és szüksége (Kolozsvár, 1861); Igazmondó Pál [álnév], Szózat az igazsághoz és útmutatás a hatóságoknak (Pest, 1861); Kolos Dániel, Szabadság, egyenlőség, testvériség (Sárospataki Füzetek, 1861).

  1. A magyarországi adómegtagadás következményeire lásd: Elisamter [álnév], Die ungarische Frage und die österreichische Finanz-calamität (Berlin, 1862).
  2. A helyi önkormányzati szervek működésére lásd még: Balogh István, Horváth Ferenc, Kanyar József és Simonffy Emil feldolgozásait a Tanulmányok a magyar helyi önkormányzat múltjából. Szerkesztette Bónis GyörgyDegré Alajos (Budapest, 1971) című gyűjteményben.

Az erdélyi önigazgatás problémáira lásd a már említetteken kívül: Okmánytár Erdély legújabb jogtörténelméhez 1848–1865. Kiadta Sándor József (Kolozsvár, 1865); Mester Miklós, Az autonom Erdély… 2. kiadás (Budapest, 1937).

Az önkényuralom válsága (1859–1861)
Az emigráció az önkényuralom válságának kihasználásáért Tartalomjegyzék A Februári Pátens és a feszültség növekedése