A nem magyar népek politikai mozgalmai Erdélyben

A Múltunk wikiből
1835.
Megalakul a Brassói Általános Takarékpénztár.

A románok ebben az időszakban csupán két alkalommal léptek politikai területre. Az a két kérvény, amelyet 1834-ben és 1837-ben román főpapok nyújtottak be a királyhoz, illetőleg az erdélyi országgyűléshez, nagyrészt a Supplex Libellus Valachorum szellemét követte. S bár e beadványokban megszaporodtak a polgári kívánságok, azokra mégis a feudális „nemzeti” privilégiumok szelleme nyomta rá bélyegét. A harmincas évek e román törekvései a bécsi kormány politikájával voltak összefüggésben, amely őket, a horvátokhoz hasonlóan, az erdélyi magyar liberális ellenzék leszerelésére akarta felhasználni. Vlasits Ferencet a bécsi udvar azzal a céllal küldte királyi biztosként Erdélybe, hogy elfojtsa a magyar liberális ellenzék mozgalmat a jól bevált divide et impera politikája jegyében. 1833-ban írt jelentésében fejtette ki: jobb volna, ha a románok egyenjogúsítására irányuló kérdést „az óhitű románok maguk mozgatnák meg, az illetékes Moga püspök már úgy nyilatkozott, hogy azt megtenni hajlandó”.[1] Nem találjuk nyomát annak, hogy a kormány Vlasits javaslatát elfogadta volna. A Vasile Mogának adott biztatás azonban termékeny talajra hullott. Így indult meg az első kérvény előkészítése, s Moga szebeni görögkeleti püspök 1834-ben már levélben hívta fel Lemény János balázsfalvi görög katolikus püspököt, hogy közös beadványt készítsenek, amelyben a románok számára nemzeti jogok biztosítását követelik. A beadvány a két Supplex Libellus Valachorumhoz képest nem sorakoztatott fel új, lényegbevágó érveket a román népnek Erdély negyedik rendi nemzetévé való elismertetése indokolásában. Bécs véleményt kért az erdélyi kancelláriától. A kancellária megismételte az erdélyi rendek 1791-ben adott feudális szellemű válaszát, s javasolta, hogy a kérvényt terjesszék az országgyűlés elé. A beadvány megtárgyalására azonban az országgyűlés feloszlatása miatt már nem került sor.

Erdély központi hivatalainak elhelyezkedése is mutatta, hogy a kormányzat és a kiváltságos nemzetek a románokat nem tekintették egyenjogúaknak. A 18. század végétől a magyar lakosságú Kolozsvárott székelt a gubernium, a székelység központjában, Marosvásárhelyen a királyi tábla, a szász Nagyszebenben pedig a kincstárnokság (Thesaurariatus) és a főhadparancsnokság.

Az 1834. évi országgyűlésre adott szász követi utasítások rendi jellegűek voltak: követelték a katonai beszállásolások csökkentését, a szász bírói székek jogainak visszaállítását, a szászoknak a regalisták közé való meghívását stb. Komolyabb összeütközésre ekkor a szász és a magyar képviselők között még nem került sor. A szász követek országgyűlési tevékenysége nyilvánvalóan mutatta a szászok és az udvar szövetségét.

A román papság Moga vezetésével az 1834. évi sikertelen kísérlet után újabb, a korábbihoz hasonló vállalkozásba kezdett. Moga és konzisztóriuma, ezúttal a görög katolikusok részvétele nélkül, 1837-ben az erdélyi országgyűlés (s nem a király) elé újabb kérvényt terjesztett a szászföldi románok egyenjogúsítása érdekében. E beadvány nagyrészt a görögkeleti egyház és papjai érdekeit tartotta szem előtt. A szebeni püspökség mellett szeminárium felállítását, az ortodox papság robot-, tized- és adófizetés alóli felmentését és különböző juttatásokban való részesítését kérte. Bizonyos fokig polgári jellegű követelés volt azonban az, hogy a beadvány felvetette a szászföldi románok közhivatalokban való alkalmazásának kérését. Az egész akció tükrözte a román–szász polgári-nemzeti ellentétet is. A kérvény éle ugyanis a szászok ellen irányult. Moga ki akarta használni a magyar és székely követek szászellenes állásfoglalását, hogy a románok számára engedményt csikarjon ki. Lemény püspök és az unitusok azonban nem vettek részt e kérvény előkészítésében.

A románok kérvényét 1838 elején olvasták fel az országgyűlésen, ahol rövid vita után a sérelmi bizottság elé utalták, de az országgyűlésnek ebben az időszakában már nem tárgyalták. A szász követeknek tehát sikerült a román kérdést az országgyűlés napirendjéről levetetni. Bár a magyar nemesség és a szász polgárság között – ezen az országgyűlésen is – súlyos nemzeti ellentétek bontakoztak ki, a románok ellen a magyar és a szász rendek mégis egységesen léptek fel.

A magyar és a szász uralkodó osztályok közötti polgári-nemzeti jellegű nyelvharc is ezen az országgyűlésen (1837–1838) vette kezdetét. A magyar nemesség Erdélyben is a magyar hivatalos nyelv használata mellett szállt síkra, s ezzel a szászok – nem utolsósorban feudális privilégiumaikra hivatkozva – szembefordultak. Az ellentét akörül kezdett kibontakozni, hogy a gubernium egyre inkább használta a magyar nyelvet. A magyar törvényszöveg kérdésében az ellentét még nem éleződött ki. Simon Schreiber szász követ a vita során kijelentette: „küldőim nem fogják ellenezni, hogy jövendőre az országos törvényjavaslatok magyarul szerkesztessenek”[2]

A szász–magyar ellentétet azonban kiélezte, hogy 1839-től a magyar ellenzék felvetette Erdély és Magyarország egyesítésének alapjában előremutató gondolatát, ami ellen a szász polgárság határozottan tiltakozott.

Miután a románok nem rendelkeztek privilégiumokkal, különös szerepet kapott törekvéseikben a nemzeti szellemű sajtó. Az új feladatok már politikai lapot követeltek. E feladat teljesítését vállalta magára az 1838-ban Brassóban megindult Gazeta de Transilvania, amely a román irodalmi nyelv érdekében kifejtett tevékenységen kívül a román nemzeti mozgalomnak is szervezője, irányítója és szócsöve lett.

Mindez tükrözi, hogy a román nemzeti mozgalom is túljutott a nyelvi-kulturális szakaszon, a román főpapságnak a két Supplex Libellus Valachorum szellemét folytató politikai akcióin. A Gazeta már a román mozgalom polgári bázisának érdekeit képviselte, mégsem tűzte zászlajára a román jobbágyság felszabadításának, s a feudalizmus felszámolásának követelését. Vannak jelei azonban annak, hogy a román jobbágyok embertelen kizsákmányolása és súlyos helyzete velük rokonszenvező visszhangra talált a román polgári értelmiség körében. Parasztpolitikája csak ellentmondásosan és fokozatosan közelítette meg az erdélyi magyar nemesség liberális állásfoglalását, s ugyanakkor előrelépést jelentett (Tichindeal kivételével) a korábbi román nézetekhez képest. A lap egész tevékenységét a negyvenes években is az óvatosság jellemezte. Barit, a lap szerkesztője döntő teendőjének a román nemzeti érzés ébresztését, a mozgalom erősítését tartotta. S ez a cél a lap korlátai ellenére is kétségtelenül előremutatott a nemzeti, polgári átalakulás irányába. A román polgárság érdekeit képviselő értelmiség, a Gazeta köre, az egész román népet meg akarta nyerni a román nemzeti mozgalom számára.

Céljaiból következett, hogy élére állt a magyar–román nyelvharcnak. S miután a románságnak a főpapokon kívül nem volt képviselete az országgyűlésen, a Gazeta e téren is fontos küldetést teljesített. A lap óvatossága ellenére nagyon világosan hangsúlyozta, hogy egy nemzet újjászületése könnyebb és rövidebb úton nem képzelhető el, mint saját nyelvének és irodalmának fejlesztése és gyarapítása által. Ezután sorra jelentek meg cikkek, amelyek tiltakoztak a magyarosítás ellen. A Gazeta egy cikkírója 1839 októberében már kifejtette, hogy a magyar nyelvért folytatott harc nemcsak egy holt nyelv kiszorítását jelenti, hanem a magyar nyelv terjesztését is. A Gazeta többször kifejtette véleményét a magyarosítás veszélyéről, különösen az erdélyi országgyűlésre való előkészülettel kapcsolatban, 1840 végén, amikor a magyar nyelv terjesztésének problémái az érdeklődés előterébe kerültek. E cikkek jobban egyengették a polgári fejlődés útját, mint Moga és Lemény beadványai.

A román polgárosodó elemek közül gazdaságilag a legfejlettebb a dél-erdélyi, elsősorban a brassói román kereskedő polgárság volt, azok, akik a század első évtizedeiben Balázsfalvától, a kulturális nemzeti központtól teljesen elszigetelten éltek. Balázsfalva és Brassó, a román nyelvi-kulturális mozgalom és a román kereskedő polgárság összekapcsolása a harmincas évek közepén valósult meg. A polgári értelmiség felismerte a kereskedő polgárság megnyerésének fontosságát a román nemzeti mozgalom számára. Brassó egyébként nemcsak jelentős gazdasági központ volt, hanem a román kultúra több hagyománya is a városhoz fűződött. A román kereskedők anyagi támogatása és a nemzeti mozgalomba való bekapcsolódásuk tette lehetővé a Gazeta és melléklapja megjelenését is. Nagy jelentősége volt a román nemzeti mozgalom és a román polgárság egymásra találásának, amely egybeesett a nemzeti polgárság erősödésével.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 222.
  2. Ugyanott 225.


A polgári jelleg erősödése a nem magyar népek politikai-nemzeti mozgalmaiban
A horvát–magyar rendi szövetség felbomlásának kezdetei és az illírizmus Tartalomjegyzék A szlovák polgári értelmiség küzdelme az egyenjogúságért