A nemzetiségek

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. augusztus 11., 12:26-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
1918. március 1.
Horvát képviselők zágrábi értekezlete.

A háború kitörése – s még inkább a szerb és az orosz fronton elszenvedett vereségek – után súlyos terror nehezedett a szerb és kárpátukrán lakosságra. Magyarország szerbek és kárpátukránok által lakott területeinek nagy részét – éppúgy mint Bosznia-Hercegovina és Galícia jelentős területeit – „katonai övezetté” nyilvánítottak. Ezeken a hadsereg-főparancsnokság katonai igazgatást, más területeken a magyar kormány „kivételes” hatalmat vezetett be.

A szerb polgári lakosság megrendszabályozása során súrlódások is voltak a magyar kormány és a Délvidéken állomásozó katonai parancsnokságok között. Az osztrák kivételes törvény ugyanis a katonai hatóságoknak messzemenő jogokat biztosított a polgári lakossággal szemben, a magyar kivételes törvény viszont a kormányhatóság jogkörét terjesztette ki, és nem engedte át közvetlenül a katonai hatóságoknak. A Magyarországon állomásozó közös hadsereg egyes parancsnokságai gyakran – különösen a „katonai övezetnek” minősített területeken – mégis úgy jártak el, mintha Ausztriában lennének. Ez kiváltotta a magyar hatóságok tiltakozását.

Az ukrán lakosság elleni terror Galíciában és Kárpát-Ukrajnában különösen a hadműveleti, illetve a közvetlen mögöttes területeken volt nagyméretű. Kárpát-Ukrajnában a magyar hatóságok a kivételes törvény értelmében már az első hetekben súlyos intézkedéseket foganatosítottak. A téli hadjárat idején Kárpát-Ukrajna a hadsereg kezében volt, és az ellenséggel való együttműködés vádjával halálos ítéleteket hoztak. 1915 márciusában a hadsereg-főparancsnokság a katonai rögtönítélő eljárást az északi–északkeleti megyékre és Miskolc városára is kiterjesztette.

Más volt az eljárás a szlovákokkal: a kormányzat – részben katonai okokból – lehetőleg kerülte az izgalmat kiváltó fellépést, hiszen a szlovákokra a háború elején mint megbízható katonákra számított. A háború első heteiben a magyar miniszterelnök még mérsékelni igyekezett a felvidéki magyar lapok szlovákellenes soviniszta hangját is. A Monarchia őszi vereségei nyomán az emigrációban nyíltan megindult a csehszlovák akció. A magyar kormányt ekkor nem is annyira ennek Masaryk-szárnya nyugtalanította, mint inkább az orosz védnökség alatt álló szlovák emigránsok mozgalma. Még nyugtalanítóbb volt a kormány számára az, hogy a vereségek hatásaként a szlovákok körében erősödött a Monarchián belüli csehszlovák egység megteremtésének gondolata. Most már Tisza is erélyes eljárásra ösztökélte a hatóságokat és a helyi erőket, de a folyamat erősödését nem tudta megakadályozni.

A Szlovák Nemzeti Párt lapjában, a Národnie Novinyben 1915. július végén megjelent vezércikk óvatos formában, de határozottan felvetette a magyar nemzeti állameszme elejtésének szükségességét. A magyar kormány e fellépésnek komoly jelentőséget tulajdonított. Érkeztek jelzések a hadsereg-főparancsnokságtól is: „A szlovákok ez idő szerint dinasztia- és államhű elemet képeznek”, de a csehszlovák egységre törekvések „lábra kaptak a szlovákok közt is” és éppen e háború viszonyai alkalmasak arra, hogy a kormány „megfelelő preventív rendszabályokat” foganatosítson. Tisza látszólag magabiztos választ küldött: kormánya hivatalba lépése után „minden szálat, mely Felső-Magyarországból Cseh- és Morvaországba vezetett, elvágott”.[1] Alig néhány héttel előbb azonban ő maga írt át a belügyminiszternek: „Jó volna… a cseh-tót érintkezésnek jobban utána járni.”[2]

Horvátországban a háború első hónapjaiban a szerbek elleni megtorlások és preventív rendszabályok foglalkoztatták a kormányzatot, de rövidesen jelentkeztek a nehézségek a horvátokkal is. A horvátok körében erősödött a nagyhorvát irányzat. Skerlecz Iván bán is jelezte 1914 végén: „Feljogosítva látják magukat arra, hogy a háború utáni időre nagy nemzeti vívmányokat kívánjanak.”[3] A magyar miniszterelnök is számot adott a mozgalom méretéről – igaz, a maga lekicsinylő módján –: „A horvátok tetemes része trialista nagyhorvát hóbortok tévútjain kalandozik.”[4] Az irányzat megerősödése ekkor még nem érintette Horvátország katonai teljesítőképességét, a horvát ezredek harckészsége a legjobbak közt volt. A közös katonai parancsnokság ezért támogatta is a mozgalmat, ami súlyos súrlódásokra vezetett a magyar kormány exponense, a bán és a zágrábi katonai parancsnok között.

A nagyhorvát irányzat megerősödését nemcsak a katonai hatóságok segítették elő, hanem – indirekt módon – a magyar kormány is. A bán a háború előtti években a horvát–szerb koalícióra támaszkodott. A Szerbia elleni háború kitörése után, s különösképpen a szerb lakossággal szemben elkövetett atrocitásokat követően a báni kormányzatot addig támogató horvátországi szerb politikusokra a kormány nem számíthatott. A bánt támogató horvátok pedig csak a szerbekkel koalícióban voltak túlsúlyban. Ily módon az addigi kormányzati bázis felborult.

A magyar kormány horvát politikájában a fokozott szigort a horvát emigráció hatásától való félelem is elősegítette. Az Ausztria-Magyarországtól való elszakadást először az amerikai horvát kolóniák karolták fel, majd az Olaszországban gyülekező horvát emigránsok, Supilo és Trumbić hívei propagálták. A magyarországi hatóságok különösen Supilo kapcsolatait illetően folytattak kiterjedt nyomozást, hogy hazai kapcsolatait elszigeteljék. A horvát emigrációval szembeni megtorlás volt egyik fő oka „A hazaárulók vagyoni felelősségéről” szóló 1915. évi törvény megszületésének.

A háború elején kialakult a fiumei olasz emigráns mozgalom is, amely Fiume és Isztria Olaszországhoz csatolását kívánta.

A kormány román nemzetiségi politikája a háború elején, amint a korábbi években is, néhány tekintetben elfért az általános nemzetiségpolitikai irányvonaltól. Románia bevonása Vagy legalábbis további semlegesítése a központi hatalmak közös ügye volt. A magyar kormány a háború első évében elsősorban ezért volt engedékenyebb a román nemzetiségi politikában, s ezért gombolyította tovább a román egyházi és politikai vezetőkkel folytatott korábbi tárgyalások fonalát 1914 őszén. Az év eleji kudarcokból okulva Tisza most nem törekedett megállapodásra, hanem a legtekintélyesebb román főpaphoz, Mețianu görögkeleti érsek-metropolitához intézett levelében fejtette ki hajlandóságát újabb engedményekre. Utalt a januári tárgyalásokra, amelyeket a cél elérése nélkül kellett félbeszakítania, s amelyeken megegyezés azért sem jött létre, mert román részről „kevesellték a nyilvánosságra hozott álláspontomban körvonalazott határozatokat”. „Úgy érzem, hogy ma a magyar állami és nemzeti szempontok sérelme nélkül tovább mehetünk. Kilátásba vehetjük a népiskolai törvény oly reformját, amely tekintettel van a nem magyarajkú polgártársainknak a felekezeti népiskolára vonatkozó óhajtásaira. Törvényes intézkedésekkel nyithatunk tért az anyanyelvnek az állami hatóságokkal való közvetlen érintkezés terén és végül gondoskodhatunk a választójog egyes intézkedéseinek oly módosításáról, amely a hazai románság politikai képviseletét méltányosabb alapra helyezi. Ezzel megoldást nyernek mindazok a főbb kérdések, amelyek a teljes megegyezésnek útját állottak a közelmúltban.”[5]

Mețianu – majd a többi román főpap, akiknek a levél másolatát Tisza megküldte – szeptember 23-i válaszában üdvözölte a miniszterelnök kezdeményezését. Tisza november 8-án a sajtóban nyilvánosságra hozta a levélváltást. Ezzel egyidejűleg a kormány rendeletileg engedélyezte a román nemzeti színeknek a magyarral együtt való használatát. Az uralkodó pedig amnesztiát adott a politikai okokból elítélt románoknak. Természetesen a kormánynak nem volt túlságosan nehéz a román főpapok és a kormánytól függő román politikusok kedvező nyilatkozatait produkálnia. A Román Nemzeti Párt vezetői azonban hallgattak.

Lábjegyzetek

  1. Országos Levéltár (továbbiakban: [Országos Levéltár]) K. 26. 1915.–XII.res-450. (5763)
  2. Tisza Levelek. IV. Budapest, 1927. 181.
  3. Református Egyház Zsinati Levéltára (továbbiakban: Református Egyház Zsinati Levéltára). Balogh-iratok. 1. csomó.
  4. Tisza Levelek. III. Budapest, 1926. 114–115.
  5. Tisza Levelek. II. Budapest, 1924. 274.

Irodalom

A nemzetiségek Magyarországhoz, illetve a Monarchiához való viszonyát Robert A. Kann, Das Nationalitätenproblem der Habsburgermonarchie. Geschichte und Ideengehalt der nationalen Bestrebungen vom Vormárz bis zur Auflösung des Reiches im Jahre 1918. I–II. (GrazKöln, 1964); Die nationale Frage in der Österreichisch-Ungarischen Monarchie 1900—1918. Red. von Péter Hanák (Budapest, 1966); Pölöskei Ferenc, Tisza István nemzetiségi politikája az első világháború előestéjén (Századok, 1970. 1); Adalbert ShekIvo Pilar] L. v. Südland, Die südslawische Frage und der Weltkrieg (Wien, 1918); Milada Paulová, Tejný výbor [Maffie] e spolupráce s Jihoslovany v letech 1916–1918 (Praha, 1968); Bajza József, A horvát kérdés, Válogatott tanulmányok. Sajtó alá rendezte Tóth László (Budapest, 1941); Urosevics Danilo, A magyarországi délszlávok története (Budapest, 1969); T. G. Masarýk, A világbirodalom. Emlékek, gondolatok (Praha, 1928); Deák József, A csehszlovák egység diplomáciai története (Pécs, 1943); Gonda Imre, A monarchiabeli cseh nemzeti mozgalom szerepe az első világháború éveiben (Századok, 1976. 4); Szokolay Katalin, Az osztrák–magyar kormány lengyel politikája az első világháború idején (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat. 42. Budapest, 1967); Albrecht Ferenc, Forrástanulmányok gróf Tisza István román nemzetiségi politikájához (Lugos, 1933); Pölöskei Ferenc, István Tisza's policy toward the Romanian nationalities on the eve of World War I (Acta Historica Academiae Scientiarum Hungarica, 1972. 3–4); Hans Kramer, Die Italiener unter der österreichisch–ungarischen Monarchie (Wien, 1954); Theodor Veiter, Die Italiener in der Österreichisch–Ungarischen Monarchie. Eine Volkspolitische und nationalitätenrechtliche Studie (Wien, 1965) című munkák tárgyalják.


A háború első évei (1914–1915)
A háborús hátország Tartalomjegyzék Olaszország és Románia semlegesítése