A nemzetiségek a Monarchia szétzúzásáért

A Múltunk wikiből
1917. június 23.
Ernst Seidler kormánya Ausztriában.
1917. június 29.—1918. október 29.
Antun Mihalović horvát bán.
1918. április 8.
A Monarchia nemzetiségeinek római kongresszusa.
1918. április 25.
Pop C. István a Román Nemzeti Párt nevében először tagadja meg a költségvetés megszavazását.
1918. május 24.
Szlovák szociáldemokrata és polgári vezetők közös fellépése Liptószentmiklóson az önrendelkezési jogért és a demokratikus békéért.
1918. június 29.
A Csehszlovák Nemzeti Tanácsot a franciák harcoló félként ismerik el.
1918. szeptember 3.
A Csehszlovák Nemzeti Tanácsnak harcoló félként való amerikai elismerése.
1918. szeptember 6.
A Román Egység Nemzeti Tanácsának megalakulása Párizsban.
1918. szeptember 15.
Románok, csehek, szlovákok, lengyelek, kárpátukránok és délszlávok kongresszusa New Yorkban.

1918-ban az elnyomott nemzetiségek tömegei a Monarchia ellen fordultak. Aligha tévedett 1918 nyarán a bécsi német nagykövet abban, hogy a Monarchia lakosságának kétharmada az antant mellett van. Valószínűnek látszott, hogy a vereség pillanatában, a belső feszítőerők robbanásszerű felszínre kerülésével a Monarchia széthull. A háborús vereség bizonyossága, a belső szétzilálódás, a nemzetiségi tömegek forradalmasodó küzdelme a szociális és nemzeti célokért, befejezetté tette az 1917-ben kibontakozott fordulatot a Monarchia nemzetiségi burzsoáziájának politikájában. A nemzeti függetlenség megteremtésére irányuló politika a burzsoáziánál egybefonódott a belső osztályharc tompításának, a szociális forradalom leszerelésének igényével. A nemzetiségi burzsoáziák 1918 első felében áttértek arra a politikára, amelyet a háború kezdetén az emigráció képviselt: a nemzeti kérdést a Monarchiától való elszakadással kell megoldani.

A két irányzat találkozását és a különböző nemzetiségek koordinált Monarchia-ellenes fellépését jelzi a római kongresszus. 1918. április 8-án Rómában a Monarchiából származó nemzetiségi hadifoglyok képviselői és az emigráns politikusok nagyszabású kongresszust tartottak. A jugoszláv, a csehszlovák és a lengyel nemzeti bizottságokon kívül képviselve volt a szerb szkupstina és megjelentek erdélyi román politikusok is. Határozatilag kinyilvánították, hogy a Monarchia elnyomott nemzetei nem akarnak továbbra is a birodalom államkeretében élni, független állami létet követelnek. A Monarchia nemzetiségeinek összefogását mutatták a május–júniusi megmozdulások. Május 15-én Prágában a cseh Nemzeti Színház létrehozásának 50. évfordulóját a Monarchia cseh, szlovák, délszláv, lengyel, olasz és román nemzeteinek képviselői – a római kongresszus szellemében – együtt ünnepelték.

Az elszakadás irányvonala a Monarchián belül nem fejeződhetett ki nyíltan 1918 első felében sem. A fordulatot a prágai eseményeken túl jelezte az is, hogy a nemzetiségek hazai vezetői nem dezavuálták a külföldi akciót, sőt erősítése érdekében mind több politikus szökött ki az országból. A Monarchia felbomlásával összekapcsolódó román egységmozgalom szervezete is létrejött Párizsban, 1918 júniusában: Erdély, Bánát, Bukovina Románjainak Nemzeti Bizottsága. Vasile Lucaciu és Octavian Goga játszott vezető szerepet benne.

Követték-e vajon a Monarchia legfelsőbb vezetői a nemzetiségek mozgalmának újabb alakulásait? A május 30-i közös minisztertanácson, amelyen a horvát bán és Bosznia-Hercegovina tartományfőnöke is részt vett, sürgősen vitára tűzték a délszláv kérdést.[1] Valamennyien egyöntetűen hangsúlyozták, hogy a délszláv mozgalommal szemben puszta erőszakkal nem lehet célt érni, feltétlenül valamilyen konstruktív lépést kell tenni. Ez az újabb délszláv események jelentőségének felismerésére utalt. De mindaz, amit megoldásként felvetettek, mutatja, hogy a valóságos délszláv nemzeti igényeknek még csak közelébe sem tudtak jutni.

Burián külügyminiszter hangsúlyozta, hogy „egyedül represszív rendszabályokkal semmit sem lehet tenni, vagy legalábbis nem elégségeset”, de nem vázolt konstruktív programot, hanem azt fejtegette, hogy a megoldást „a ma fennálló törvényes alap keretében”, vagyis a dualizmus alapján kell keresni. „Egy nagy délszláv birodalom nem illeszthető be a dualista monarchia struktúrájába és ezért az megakadályozandó.” Wekerle is abból indult ki, hogy „valamit tenni kell” a dualizmus keretei között: csatolják Dalmáciát Horvátországhoz – ezzel elégítsék ki a horvát nacionalizmust –, de maradjon változatlan Horvátország viszonya Magyarországgal. Horvátország növekedésének ellensúlyaként Bosznia-Hercegovinát corpus separatumként kapcsolják Magyarországhoz. Mivel a magyar korona birodalma így Ausztria rovására növekednék, rekompenzációként az osztrák–lengyel megoldást javasolta: a Galíciával egyesített kongresszusi Lengyelország a dualizmus sérelme nélkül helyezkednek el a Lajtán túli birodalomrészben. 1918 májusában ez a terv teljesen irreális volt. Egyrészt a németek miatt szó sem lehetett az osztrák–lengyel megoldásról, másrészt a délszláv kérdést nem lehetett azzal elintézni, hogy a horvát nacionalizmusnak némi engedményt tesznek, és a horvátokat kijátszák a szerbek ellen.

Seidler osztrák miniszterelnök – Buriánnal és Wekerlével szemben – a délszláv kérdést a trializmus alapján kívánta megoldani: a Monarchián belüli délszláv egységet Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Dalmácia egyesítésével hozzák létre, de Szlovénia maradjon Ausztria keretében. Mihalović, horvát bán egyik véleményt sem osztotta: csatolják Horvátországhoz Bosznia-Hercegovinát és Dalmáciát, de a nagy Horvátország államjogi helyzete maradjon változatlan. A bán álláspontja nem felelt meg a magyar kormány felfogásának, amely ilyen nagy Horvátországot a Szent István-i korona keretében sem fogadott el.

Sarkotić tábornok, Bosznia-Hercegovina tartományfőnöke azt a megoldást támogatta, amely a tartomány Horvátországgal való egyesítését készítené elő. Ha ez nem kivihető, akkor nem marad más hátra, mint hogy Bosznia-Hercegovinát corpus separatumként Magyarországhoz csatolják. A tábornok szerint igazán eredményes megoldást azonban egyik javaslat sem hozhat. Szerbia és Montenegró annektálását kellene fontolóra venni – mondotta –, így minden délszláv elem a Monarchián belülre kerülne és akkor megoldható dualista alapon a probléma: a horvátokat Ausztriához, a szerbeket Magyarországhoz kapcsolják. Burián – az uralkodó helyeslésével – nyomban elutasította ezt a javaslatot.

A májusi minisztertanács szemléletesen mutatja, a Monarchia vezetői jól tudták, hogy „a délszláv kérdésben valaminek történnie kell”, de képtelenek bármit is tenni. Pedig ekkor még bíztak a németek győzelmében és abban is, hogy a minimális balkáni program alapján békét köthetnek. Még ebben a külpolitikai-katonai kombinációban sem voltak képesek a délszláv kérdésben többé-kevésbé reális gondolatot felvetni.

A Monarchia „északi” szlávjainak kérdése a minisztertanácson nem vetődött fel. Károly ekkoriban foglalkozott a prágai látogatás gondolatával, de attól félve, hogy a csehek követelnék a cseh királlyá koronázást, letett róla. Valójában a hazai cseh mozgalom már messze túlnőtt ezen az igényen.

A nemzeti mozgalmak irányváltozását és Monarchia-ellenes élét Magyarországon többé-kevésbé nyíltan a horvát mozgalom tudta kifejezni. Feltűnő azonban az is, hogy a magyar parlamentben a román és a szlovák képviselők felszólalásai 1918 áprilisában a korábbinál jóval élesebbek. Azok a képviselők is kemény ellenzéki hangot ütöttek meg, akik addig a háborús kormány iránt lojalitásukat hangsúlyozták. Április 25-én a Román Nemzeti Párt nevében Pop C. István a költségvetést – a háború alatt első alkalommal – nem szavazta meg. Néhány nappal később a mindig lojális szlovák Juriga szólalt fel. Hangsúlyozta most is, hogy „a politikai magyar állameszmének” híve, de nála eddig nem tapasztalt módon ostorozta a nemzetiségi politikát. „Az úgynevezett történelmi osztály csődöt mondott, mert nem bírja az új Magyarországot átalakítani.”[2] A választójogi törvény június–júliusi vitája is megmutatta, hogy a magyar hegemóniát gyakorló osztályok mindent feltesznek egy lapra és a nemzetiségi politikában egy lépést sem tesznek előre.

Lábjegyzetek

  1. Közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek, Budapest, 1966. 661–668.
  2. Képviselőházi Napló 1910–1915. XXXIX. Budapest, 1918. 107.


Összeomlás és forradalom
Forradalmi jelenségek a hadseregben és a hadiflottában Tartalomjegyzék Az antant katonai tervei, hadicéljai 1918-ban