A nemzetiségek csalódása

A Múltunk wikiből
1850. január 10.
A román vezetők a császárhoz intézett emlékiratukban a románlakta területek politikai és közigazgatási egységgé alakítását kérik.
1850. december 12.
Császári rendelet a román görög katolikus egyházmegye érseki rangra emeléséről. Az 1853-as pápai jóváhagyás után 1854-ben szerveződik meg a gyulafehérvár-fogarasi érsekség, Balázsfalva székhellyel.
1861. április 2.
A karlócai szerb nemzeti kongresszus megnyitása.
1864. december 24.
A román és a szerb görögkeleti egyház szétválasztása; a nagyszebeni román görögkeleti érsekség felállítása (A. Șaguna érsek).
1869. június 13.—1872. március 29.
A karlócai szerb nemzeti egyházi kongresszus megalkotja a szerb egyházi önkormányzat új szabályzatát.

A Habsburg-hatalom önkényuralmi rendszerének egyik feloldhatatlan ellentmondásává vált, hogy 1849 után úgyszólván minden intézkedése, amelyet az „új és egységes Ausztria” megszilárdítása érdekében tett, lazította kapcsolatát a horvátokkal és a magyarországi, illetve az erdélyi nemzetiségekkel. Azokkal az erőkkel tehát, amelyeknek éppen a forradalom által megdöntött régi rendszer idején felhalmozott jogos elkeseredettségét olyan sikeresen tudta saját forradalom ellenes céljai szolgálatába állítani. Pedig szövetségesként való megtartásuk, illetve a magyar forradalomhoz hajló csoportjaik elszigetelése nagyon is érdekében állott a rendszernek, hiszen a nem magyar nemzetiségű lakosok együttesen „a magyar tartományok” népességének többségét alkottak.

A korszak egyetlen, a nemzetiségi megoszlást is számba vevő, de azt a magyar nemzetiségűek rovására torzító statisztikája szerint, az 1850-ben tartott népszámlálás idején a lakosság százalékosan így oszlott meg:

Magyarország lakosságának anyanyelvi megoszlása (1850)
(%-ban)
Országrész Magyar Szlovák Román Német Szerb-horvát Kárpátukrán Egyéb
A szűkebb Magyarország (a Vajdasággal és a Bánsággal) 44,2 16,4 12,0 12,4 5,9 4,3 4,8
Erdély (a Partiummal) 26,9 57,3 10,4 – I 5,4

Ha tekintetbe vesszük is a magyarok arányának szándékos csökkentését (elsősorban a németek javára), kétségtelen, hogy az egykorú Magyarországon és Erdélyben a nem magyar népek voltak többségben, nem is szólva arról, hogy Horvátországban a magyarok aránya elenyésző volt. Nem kétséges tehát hogy az önkényuralom céljainak megvalósítása messzemenően függött a nem magyar nemzetiségűek magatartásától is. Az önkényuralom rendszerének kiépülése a magyarság mellett a reményeiben mindinkább csalatkozó többi népet is keserűséggel töltötte el, sőt a politikailag leginkább tudatos rétegeik zömét hovatovább szembe is fordította a bécsi törekvésekkel. Gyanakvást keltett az a lázas sietség, amellyel – a magyar ellenállás megtörésének másnapján feloszlatták, sőt fegyvereik átadására kényszerítették a román, szlovák és szerb szabadcsapatokat. Ehhez járult még Erdélyben annak sérelmezése, hogy felszámolták a román határőrséget is, és tagjait a császári sorkatonaságba osztották. Minden nemzetiség körében (a hazai németséget is beleértve) elégedetlenséget váltott ki a közadók gyors növelése, az új adók és illetékek bevezetése és kíméletlen behajtása. A magyar népességű országrészeken kívül elsősorban a románlakta területeken került sor véres összecsapásokra az adószedő hatalmat képviselő pénzügyőrök, a gyűlölt „fináncok” és a nép között.

Noha Magyarország széttagolása során nemzetiségi ellensúly képzésével akarták útját állni a magyar önrendelkezési törekvések felújulásának, a centralizációs politika a nem magyar népeknek is sok csalódást hozott. A horvát vezető réteg eredetileg a birodalom délszlávok lakta területeinek egyesítését kívánta a saját hegemóniája alatt. A hatalom nemcsak ezeket a reményeket oszlatta szét. S nemcsak annak állta útját, hogy felszámolásra kerüljön a katonai határőrvidék különállása, noha az a horvát gazdasági-társadalmi fejlődésnek is a forradalmi magyar kormányzat által messzemenően méltányolt alapkövetelménye volt. Az 1848–49-ben a Habsburg-hatalomért minden más népnél nagyobb véráldozatot hozó horvátoknak le kellett mondaniok még az önkormányzat remélt kiterjesztéséről, hovatovább fenntartásáról is. Jellačić már 1849 nyarán összeütközésbe került saját báni tanácsával, amely távollétében megtagadta a horvát önrendelkezési törekvéseket is sértő olmützi alkotmányt. Megdöbbenve tapasztalta, hogy honfitársai Zágrábban nemcsak sajtórendszabályai, hanem az ellen a fekete-sárga zászló ellen is tüntettek, amelynek diadaláért küzdött. Hamarosan maga is alkudozásra kényszerült a centralizációs politikát kiteljesítő SchwarzenbergBach-kormányzattal, immár azért könyörögve, hogy a horvátokat sújtó jogfosztó és beolvasztó rendelkezések fájdalmát legalább közreadásuk kíméletességével enyhítsék. Semmiféle uralkodói dicséret és báni magyarázkodás nem változtatott azonban a horvát országgyűlés feloszlatásának, a horvát közigazgatási és igazságszolgáltatási önkormányzat hatálytalanításának, a határőrvidék feudális elemekkel terhes katonai alávetettsége továbbéltetésének a tényén s azon, hogy a kulcspozíciók betöltésénél nem a horvát érdemeket és kívánságokat, hanem kizárólag az összbirodalmi érdekeket vették figyelembe. (Jellemző módon elutasították Jellačićnak még azt a kérelmét is, hogy a horvátországi hivatalnokok uniformisának színét legalább maguk állapíthassák meg. Kivételes kegynek számított annak engedélyezése, hogy az egyenruhák szabásában mérsékelten, de érvényesüljenek a horvát nemzeti vonások is.) Jellačić óriási pénzjutalmat és 1854-ben grófi címet kapott ugyan, de befolyását az udvarban erősen csökkentette, hogy képtelen volt megakadályozni a horvát, illetve általában a délszláv nemzeti törekvések továbbélését.[1] A horvát nemzeti törekvések következetesebb képviselői az üldöztetéstől sem menekültek meg. A gyanúsak listájára került a horvát nemzeti mozgalom olyan vezetője, mint Ivan Kukuljević, a történelmi társulat megalapítója, Josip Juraj Strossmayer diakovári püspök ellen pedig, akit egyébként a német nyelv terjesztésének akadályozásával is megvádoltak, adómegtagadás címén még katonai végrehajtást is indítottak. A krími háború idején, amikor a fegyverbe szólított horvát határőrök elégedetlensége a felszínre tört, Ljudevit Gaj, az illír mozgalom hajdani vezére került vizsgálati fogságba. A politikaival társuló kulturális elnyomást példázza, hogy többek között a horvát nemzeti irodalom két jeles személyiségét, Mirko Bogovićot és Ivan Filipovićot is hosszú börtönbüntetésre ítélték. Ugyanakkor az uralkodó egyes gesztusai, illetve intézkedései, így a horvát báni méltóság továbbéltetése, a zágrábi érsekség megalapítása (1852) és a lojális horvát sajtótermékek támogatása a horvátországi dinasztiahűség átörökítéséhez járultak hozzá.

Míg a báni méltóság fenntartása a horvát nemzeti önkormányzat illúziójának tápot adott, a magyarországi szerbeknek e vonatkozásban a „Vajdaság” elnevezéssel kellett megelégedniök s azzal, hogy Ferenc József uralkodói címeinek végtelen sorában immár a ”Szerb Vajdaság nagyvajdájának” is nevezte magát. Nagy elkeseredést keltett, hogy az 1848–49-ben létrehozott szerb hatalmi szervek tevékenységét betiltották, sőt a lojális Rajačić pátriárkát is fegyveres beavatkozással fenyegették meg arra az esetre, ha akadályozni merné a felszámolt szerb önkormányzat irattárának lefoglalását. Valójában Rajačić számára csak az a lehetőség maradt, hogy a szerb nemzeti törekvéseket a görögkeleti egyházi szervezet keretei közt éltesse tovább. Ez viszont szükségszerűen visszavetette a szerb nemzeti mozgalom polgárosítására irányuló erők, Svetozar Miletić és társai befolyásának érvényesülését. Az önkényuralmi közigazgatásban számos szerb is alkalmazást nyert, a jelentős pozíciók azonban szinte kivétel nélkül a Monarchia megbízható katonáinak és bürokratáinak a kezébe kerültek. Összhangban állt ez Schwarzenberg cinikus célmeghatározásával, azzal, hogy, hogy az új koronatartomány, mint holmi „fattyú”, kellő náspángolással jól nevelt „gyermekké” formálódjék. Baljós jelnek tekintették a szerbek azt, hogy a nemzeti központjuknak számító Karlóca helyett az erős német polgársággal bíró Temesvár lett a tartomány székhelye. A Vajdaságban az elcsatolás miatt zúgolódó magyarok és a nemzeti törekvéseik semmibevételét sérelmező románok által is fokozott elégedetlenség olyan mértéket öltött, hogy a kormányzó, Ferdinand Mayerhofer báró tábornok kihirdette a statáriumot. Elnémították a szerb nemzeti sérelmeket hangos szóval panaszló lapokat, betiltották vagy működésük beszüntetésére kényszerítették a kulturális és diákegyesületeket. Az 1850-es évek folyamán titkos jelentések sora emlegette: mind több szerb kárhoztatja, hogy 1848–49-ben segítette a császáriakat a magyarok ellenében. Maga Stratimirović, a szerb felkelő sereg császári tábornokká emelt vezére is gyanússá vált Bécsben, s mint későbbi, az önkényuralom és a Habsburg-hatalom elleni nyílt állásfoglalása bizonyította, nem ok nélkül. Különös gonddal ellenőrizték a Vajdaság és a határőrvidék lakosságának kapcsolatait a szerb fejedelemséggel. Még azt a Knićanin tábornokot is bizalmatlankodva figyeltették határszéli látogatása alkalmával, aki az 1848-ban magyarországi betörésre toborzott szerb önkéntesek parancsnoka volt.

A szerbség elégedetlensége a Vajdasággal, annak felismerése, hogy ennek keretei közt nem biztosították számukra a nemzeti önkormányzat feltételeit, korántsem jelenti azt, mintha a formális engedményeket is nélkülöző szlovákok szemében ne tűntek volna még ők is viszonylag kedvezményezetteknek. A szlovák nemzeti mozgalom vezetői azt kívánták, hogy a Habsburg-hatalom váltsa be a nemzetek egyenjogúságának és önkormányzatának megteremtésére tett ígéreteit az ő esetükben is legalább annyira, hogy a Vajdaság mintájára alakítson külön koronatartományt a szlováklakta területekből. Kívánságuk nem talált meghallgatásra. Csalódottságukat fokozta, hogy a pozsonyi és a kassai kerületben vezető szerephez jutottak egyes, a rendszerrel együttműködő aulikus magyar arisztokraták, és így még a „magyar urak” sokat fájlalt hegemóniájának megtörését sem tapasztalhatták. Hamarosan a legtöbb pozíció e területen is császári bürokraták kezébe került ugyan, anélkül azonban, hogy ez a szlovák nemzeti törekvések érvényesülése szempontjából kívánatos változást hozott volna. A germanizálás a szlováklakta területeken is teljes erővel folyt. Az anyanyelv használatát csak az alsó fokú közigazgatás szintjén tudták úgy-ahogy biztosítani. Míg az elemi oktatás szlovák nyelvűségét általában sikerült megőrizniök, sőt megerősíteniök, az a térhódítás, amit a szlovák nyelv az 1850-es évek kezdetén a középiskolákban elért, nem bizonyult tartósnak. Míg az évtized elején a szlováklakta területek középiskoláinak több mint egyharmadában oktattak szlovákul, az évtized második felében már alig egyhatodában. Az oktatásügy területén a szlovák nemzeti törekvések legnagyobb sikerét az 1860-as évek hozták meg, akkor ugyanis három szlovák középiskolát állítottak fel.[2]

A szlovák nemzeti mozgalom szétforgácsolódásában a belső ellentétek felújulása mellett az önkényuralom elnyomó és megosztó intézkedései is fontos szerepet játszottak. A kormányzat egyoldalúan avatkozott be a szlovák politikai küzdelembe és abba is, ami az irodalmi nyelv kialakításáért folyt. Az 1849-ben bécsi egyetemi tanárrá kinevezett Ján Kollárt és csoportját támogatta Štúr demokratikus irányzata elleni konzervatív ihletettségű ideológiai-politikai harcában. Kollár lapja, a Slovenské Noviny a bécsi kormányzat szócsövévé vált, szerkesztője azonban már 1852-ben bekövetkezett halála előtt meglehetősen elszigetelődött. Az önkényuralmi rendszernek az együtt élő népek megosztására, nemzeti mozgalmaik szétzilálására irányuló politikájának jellemző példái közé tartozik, hogy a szlovák nemzeti törekvések hivatalt vállaló képviselői közül Ján Franciscit Besztercebányáról előbb Debrecenbe, majd Nagyváradra, Stefan Marko Daxnert Kassáról Sátoraljaújhelyre, végül Nagykállóba helyezték. Ján Pálárik selmeci segédlelkészt egyházi főhatósága előbb kolostorba küldte, majd Pestre helyezte át, kiszakítva őt is eredeti környezetéből. Az államellenes agitációval vádolt Hurban rövid időre az abszolutizmus börtönét is megismerte. Utóbb azonban visszanyerte lelkészi állását, sőt lapkiadási engedélyhez is jutott.

1850 elején az erdélyi, a bánsági és a magyarországi románság vezetői ! közös kérelemlevéllel fordultak a császárhoz. Felsorolva nemcsak régi, hanem immár új sérelmeiket is, kérték a birodalom románlakta területeinek politikai és közigazgatási egységgé való formálását, arányos képviseletet a politikai fórumokon, szabad nyelvhasználatot és azt, hogy a császár „a román nép nagyhercege” elnevezést is sorolja címei közé. Noha a ködös ígéretekbe burkolt visszautasítás nagy elkeseredést szült, még nem vette el a lojális román politikusok kedvét az újabb kérvényezési akcióktól. Hiába kérték azonban azt is, hogy legalább egységes igazságszolgáltatási szervezethez juthassanak Bécsben működő román legfelsőbb fórummal, és önálló román felsőoktatási intézményt állíthassanak fel Erdélyben. Elkeseredésüket növelte, hogy az udvar mind élesebb hangon fogalmazta elutasításait, sőt több vezetőjüket, köztük Simion Bărnuțot egyenesen kiparancsolta a birodalmi fővárosból. Erdélyben Avram Iancut már 1849 karácsonyán elfogták az új lázongásokért bűnbakot kereső császári katonák, de paraszthívei erőszakkal kiszabadították. Az erdélyi román felkelés volt vezérét, aki büszkén utasította el a császári kitüntetést, 1852-ben vetették újra fogságba, mert régi harcainak színhelyén, az Érchegységben leverte a kétfejű sast a parasztnyúzó kincstári igazgatóság épületéről. Végül is szoros rendőri felügyelet alá került. Erdélyi radikális társainak egész sora jutott hasonló sorsra, vagy kényszerült menekülésre.[3]

Indokolt sérelemként rótták fel a románok, hogy a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság önálló közigazgatásának megszervezése után – noha az új „koronaországban” a románok aránya volt a legmagasabb, az összlakosság több mint negyedét tette ki – mindössze 6 közigazgatási tisztviselő, az összlétszám alig 2%-a került ki soraikból. Egész Erdélyben pedig a románság abszolút többsége ellenére az 1850-es évek végén mindössze 172 román közhivatalnok működött. A brassói középiskola felállításától és a belényesinek 8 osztályos gimnáziummá való fejlesztésétől eltekintve a görögkeleti és a görög katolikus egyházak minden oktatásügyi erőfeszítése is csak az elemi iskolák számának gyarapítására bizonyult elegendőnek. Az 1849 után létesített 2 új román tanítóképzőt a kormányzat felekezeti ellentétekre hivatkozva hamarosan bezáratta.

Jelentős politikai visszahatása volt annak, hogy a katolikus pozíciók erősítésére törekvő bécsi kormányzat az erdélyi görög katolikus egyháznak olyan kedvezményeket biztosított, amelyekhez a görögkeleti egyház minden lojalitása ellenére csak hosszú idő múltán jutott. 1850-ben a magyar forradalom támogatása címén elítélt Lemény görög katolikus püspök helyébe Sterca-Șuluțiu került. A már korábban Fogarasról Balázsfalvára helyezett püspökséget 1853-ban érsekség rangjára emelték, és a magyar államtest széttagolására irányuló koncepciónak megfelelően felszámolták függését az esztergomi érsektől. Hozzácsatolták viszont a „magyar koronaországhoz” tartozó nagyváradi görög katolikus egyházmegyét is, és lehetővé tették számára, hogy a görög katolikus pozíciókat két új püspökség, a szamosújvári és a lugosi szervezésével erősítse meg. Ugyanakkor Thun ellenzése folytán sikertelen maradt Șaguna püspöknek az a kísérlete, hogy egységes egyházi testület kerüljön a birodalom különböző „koronaországaiban”: Magyarországon, Erdélyben, a Vajdaságban és Bukovínában élő görögkeleti románok élére. Igaz, Șaguna sikerrel háríthatta el Sterca-Șuluțiu térítési kísérletét, de a görögkeleti románság nagy keserűségére másfél évtizeden át még azt sem sikerült elérnie, hogy a román görögkeleti egyház kiszabadulhasson a karlócai szerb érsekség függéséből. Șaguna lojalitása csak 1864-ben hozta meg gyümölcsét, a szerb–román ortodoxia egyházi közösségének várva várt felbontását, és az ő kinevezését a magyarországi és erdélyi görögkeleti románság érsekévé.

A magyarországi németség jelentős hányada szolidáris volt a magyar forradalommal, legjobbjai tevékenyen működtek közre az önvédelmi háborúban is. Érthető, hogy soraikban a germanizáló hatalom intézkedései ellentmondásos fogadtatásra találtak. De azok a német népcsoportok sem fogadtak osztatlan helyesléssel a birodalom újjászervezésének módját, amelyeknek támogatására a kormányzat nagyon is számított. A bánsági németek a magyarországi németség nemzeti szervezkedésének egyik korai dokumentumában, az 1849 őszén Ferenc Józsefhez intézett és önálló német tartomány kihasítását igénylő folyamodványukban – nem tudva még, hegy mennyire formális annak a Vajdaságnak a „szerb” jelzője, amellyel a „Temesi Bánságot” közigazgatásilag összefűzték – indokoltnak tartották felpanaszolni, hogy ámbár „az uralkodóházzal rokon fajhoz tartoznak, védtelen árvákká lettek egy más nemzetiség házában”.[jegyzet 1] A bánsági németek nem lettek védtelen árvák, sőt nagyon is kedvezett nekik a Temesvár székhellyel szervezett új koronaország egész kormányzati rendszere. Intézményesített nemzeti önkormányzathoz azonban, amire eredetileg törekedtek, nem jutottak. Öröklött privilégiumaik sérelmei folytán korántsem voltak egyértelműen elégedettek az erdélyi szászok, noha hivatali érvényesülési lehetőségeik politikai megbízhatóságuk és a rendszer germanizáló törekvései folytán számottevően javultak. Túlnyomó többségük fájdalmasan vette tudomásul féltékenyen őrzött és 1849-ben a bécsi kormány által még fenntartandónak ígért közigazgatási és törvénykezési önállóságuk felszámolását. Az evangélikus egyház súlyos sérelmei is kedvezőtlenül befolyásolták a szászok és a kormányzat viszonyát, s hozzájárultak ahhoz, hogy a szász értelmiség mindinkább a birodalom határain túl élő németséggel keresett kapcsolatokat.

A kárpátukránok politikai állásfoglalására, a nagy szlovák és román paraszti tömegekhez hasonlóan legerősebben a jobbágyfelszabadítás végrehajtásával kapcsolatos fejlemények hatottak. Tekintettel arra, hogy osztálytörekvéseik érvényesítése legtöbbször az önkényuralmi erőszakszervezetek fellépésén tört meg, sőt a kincstári uradalmak esetében maga az alapkonfliktus is az államhatalom helyi képviselőivel fordította szembe őket, érthető, hogy az 1850-es években a hangulatjelentések nagyon is kételkedtek a megbízhatóságukban. A kárpátukránok politikai vezetőjének szerepét meglehetős önkényességgel monopolizáló Adolf Ivan Dobrzanszky, aki a cári intervenciós csapatok oldalán tevékenykedett 1849-ben, már az olmützi alkotmány kibocsátása után berzenkedve tapasztalta, hogy a kárpátukránokat a politikai önkormányzatnak még a minimumával sem kecsegtették; 1849-ben az ungvári kerületi főbiztos oldalán nyert vezető hivatali beosztást, anélkül azonban, hogy népe sorsának alakulását tartósan és érdemlegesen befolyásolhatta volna. Be kellett érnie az igen keskeny kárpátukrán értelmiségi réteg néhány tagjának hivatali alkalmaztatásával és azzal, hogy az anyanyelvi oktatásnak ne csupán az elemi iskolákban, hanem az ungvári gimnáziumban is tere nyíljék. 1850-ben azonban Dobrzanszkyt elhelyezték Ungvárról. A kormányzat még őt sem ítélte alkalmasnak arra, hogy saját népe körében tevékenykedjék. A kárpátukrán parasztság túlnyomó része politikai tekintetben is szinte teljesen az alsópapság töretlen befolyása alatt maradt. Ennek is nagy szerepe volt abban, hogy köreiben tovább éltek a cári hatalom iránti illúziók, sőt a krími háború idején – a Habsburg-hatalom és a cári Oroszország viszonyának kiéleződése nyomán – még meg is erősödtek.[4]

Magyar körökben valóságos szállóigévé vált az 1850-es években, hogy Habsburg-hatalomtól a nemzetiségiek azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül. Akadtak azonban olyanok is, akik e mondás valóságtartalmából a magyarság és az elnyomatásban vele osztozó többi nép megbékélésének és összefogásának a lehetőségére következtettek. A nemzetiségiek túlnyomó többségéről még csak azt lehetett megállapítani, hogy az önkényuralmi centralizáció legalább annyi keserűséggel töltötte el, mint amennyi reménységgel 1849-ben a magyar hegemónia megtörését fogadta. Maga Štúr is így kesergett 1851-ben egy magánlevélben: „Ezelőtt, habár magyar járom alatt is, mégis volt valamilyen életünk és kapcsolatunk, de most német drill alatt, körülvéve, semmink sincs, elveszettek vagyunk, tespedünk. Fájdalmas, de való tény. A németek a győztes harc után nemzeti egyenjogúságot ígértek; a magyarok verve, de az egyenjogúság gúny tárgyává lett… megalázottak, üldözöttek azok, akik minden lehetőt megtettek a kormányért.”[jegyzet 2] Szinte attól a naptól kezdve, hogy a nemzetiségiek is megismerték az önkényuralmat, gyarapodott soraikban a magyarokkal megbékélést keresők, a levert forradalommal legalább titkon szolidaritást vállalók száma. A Hernád mentén már 1850 elején szlovák rokonszenvtüntetés köszöntötte a fogolymenetben hurcolt magyarokat. Az erdélyi románok lapja 1851 tavaszán leközölte a Pesti Napló egyik megbékélésre szólító cikkét, s ha kivételképpen is, de egy ez idő tájt keletkezett román népdal egyenesen Bem apót hívta segítségül.[5] Szerencsen a görög katolikus lelkész templomának keresztet tartó toronygombjába egy Kossuth-kiáltványt és a Függetlenségi Nyilatkozat szövegét rejtette. Mocsáry Lajos a múltbeli magyar nemzetiségi politikát némi kritikával is illető írásában, 1855-ben, a valóságot alighanem szépítve már azzal biztatta nemzetét, hogy „kevés kivétellel szeretnek is téged lakótársaid”.[jegyzet 3] Ekkortájt alighanem éppen az egyértelmű szolidaritás volt a kivételes. De az bizonyos, hogy mindaz, ami a magyar forradalom akarva-akaratlanul általuk is segített leverésének a nyomába lépett, gondolkodóba ejtette és önvizsgálatra indította a nemzetiségiek jelentős részét, legjobbjait pedig hovatovább a régi ellentétek feloldása útjának keresésére ösztönözte.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Berzeviczy Albert, Az absolutizmus kora Magyarországon. 1849–1865. I. Budapest, 1922–1937. 148.
  2. Idézi: Vladimír Matula, Ľudovít Štúr (1815–1856). Fordította Csizmadia Dezső. Bratislava 1956. 56.
  3. Mocsáry Lajos, A magyar társasélet. Pest, 1855. 12–13.

Irodalom

A nemzetiségi viszonyokra, a Habsburg-hatalom nemzetiségi politikájára és a visszahatásra lásd az általános művek mellett többek között (F. Rieger), Les Slaves d'Autriche et les magyars (Paris, 1861); Magyarország és Kelet-Európa. Szerkesztette Gál István (Budapest, 1947); Hantsch, Die Nationalitätenfrage im alten Österreich (Wien, 1953); F. WalterH. Steinacker, Die Nationalitätenfrage im alten Ungarn und die Südostpolitik Wiens (München, 1959); F. Zwitter, Les problemes nationaux dans la monarchie des Habsbourg (Beograd, 1960); A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből. Kiadta Kemény G. Gábor (Budapest, 1962); Niederhauser Emil, Nemzetek születése Kelet-Európában (Budapest, 1976).

  1. A délszlávokra E. Bogović, G. Grosschmid, A. Stojačković, Katus László és G. E. Rothenberg idézett művei mellett: F. Rački, Die Vertheidigung des kroatischen Staatsrechts (Wien, 1861); L. Gaj, Gedanken zum Ausgleich Croatiens und Slavoniens mit der Regierung (Agram, 1864); Popovich Milos, A nemzetiségi kérdés Magyarországban szerb szempontból. Fordította Sárcsevics Ambrus (Szabadka, 1865); Ð. Stratimirović, Was ich erlebte (WienLeipzig, 1911); D. Jánossy, Die Territorialfrage der Serbischen Woiwodschaft in Ungarn (Wien, 1933); E. Bauer, Joseph Graf Jellachich … Banus von Kroatien (WienMünchen, 1975).
  2. A szlovákokra lásd: J. Bede, Bedenknisse eines Slaven (Leipzig, 1850); V. Matula, L'udovít Štúr (1815–1856). Fordította Csizmadia Dezső (Bratislava, 1956); Š. M. Daxner, V službe národa. Zost. F. Bokes (Bratislava, 1958); Ľ. Holotík, Slovak Politics in the 19th Century (Studia Historica Slovaca, V. Bratislava, 1967); Dejiny Slovenska. II. Od roka 1848 do roku 1900. Red. Ľ. Holotík, J. Mésároš (Bratislava, 1968); L. Gogolák, Beiträge zur Geschichte des slowakisehen Volkes. III. Zwischen zwei Revolutionen (1848–1919) (München, 1972).
  3. A románokra és a szászokra az eddig idézett munkákon kívül: E. von Friedenfels, Joseph Bedeus von Scharberg. Beiträge Zur Zeitgeschichte Siebenbürgens im 19. Jahrhundert. II. 1848–1858 (Wien, 1877); I. Martius, Grossösterreich und die Siebenbürger Sachsen 1848–1859 (München, 1957); I. Tóth Zoltán, Magyarok és románok (Budapest, 1966); K. Hitchins, Andreiu Saguna and the Rumanians of Transylvania during the Decade of Absolutism, 1849–1859 (Südost-Forschungen, 1966).
  4. A kárpátukránokra: Perényi József, A ruszinok történetének vázlata 1800–1918 (Kandidátusi értekezés kézirata. Budapest, 1954); Ivan Žeguc, Die nationalpolitischen Bestrebungen der Karpato-Ruthenen 1848–1914 (Wiesbaden, 1965).
  5. Érdekes adat: Faragó József, Bem apót váró román ének 1851-ből (Igaz Szó (Marosvásárhely), 1961).


Politikai magatartásformák az 1850-es években
Tartalomjegyzék Magyar politikai hangulatviszonyok 1849 után