A nemzetközi helyzet változásai és az emigráció

A Múltunk wikiből
1850. augusztus 7.
A Londonban megalakult Európai Központi Demokrata Bizottság levele Kossuthhoz.

A magyar forradalom és önvédelmi háború vezetői 1848–49-ben ismételten kísérletet tettek arra, hogy feloldják a küzdelem nemzetközi elszigeteltségét. A kormány által Nyugat-Európába küldött diplomaták Teleki László vezetésével a vereség után sem adták fel a harcot. Erőfeszítéseiknek nagy szerepük volt a magyarországi terror elleni tiltakozások élesztésében, az emigráltak megmentésében. 1851 tavaszán, amikor Bécs kísérletet tett arra, hogy a drezdai német fejedelemgyűléssel elfogadtassa a „magyar koronaországok” beolvasztását a Német Szövetségbe, Telekiék nagyhatású emlékiratban szálltak szembe a tervvel, és járultak hozzá annak elejtéséhez.

A magyar ügy megértetése és a megoldandó nagy nemzetközi kérdések sorába való emelése érdekében Kossuth tette a legtöbbet. Míg törökországi száműzetése, majd nyugatra vivő hajóútja idején még csak a legendák hálát ünnepelte örömtüzekkel s a saját hatóságaival is dacoló lelkesedéssel az itáliai és a francia kikötők népe, addig angliai és amerikai körútjain páratlan szónoki tehetségénél is inkább okfejtésének ereje nyűgözte le a hallgatóságot. Hatása elsősorban az angol és az amerikai liberális és polgári demokratikus körökben volt óriási. A konzervatívok fanyalgó tiszteletadás mögé rejtett ellenségeskedéssel fogadták, a szocialista irányzatoktól viszont Kossuth határolta el magát. Túl azon, hogy széles körű rokonszenvet ébresztett, s hozzájárult a vezetésével folyó emigráns szervezkedés anyagi feltételeinek biztosításához, körútjain Kossuth fontos célt ért el a magyar forradalom alapvetően antifeudális és abszolutizmusellenes jellegének elismertetésével és annak megértetésével, milyen felelősség terheli a szabadságszeretetüket hirdető kormányokat, amiért a Habsburg-elnyomást már-már lerázó Magyarországot sorsára hagyták a cári hatalom beavatkozása idején. Kossuth a londoni városházától mintegy ötszáz népgyűlésen át az amerikai kongresszus szónoki emelvényéig nem közvetlen támogatásért, hanem a „beavatkozás a benemavatkozás biztosítására” elvének elfogadtatásáért küzdött. Azért tehát, hogy az európai elnyomott népek egymásra támaszkodva megújítandó küzdelmét a világ szabadságszerető erői mentesítsék az intervenció megismétlésének fenyegetésétől. Éles szavakkal figyelmeztetett arra, hogy az abszolutisztikus uralmi rendszerek megszilárdulása a történelmi fejlődés „logikája” szerint a polgári alkotmányos berendezkedésű országok népeinek létérdekeit is veszélyeztetni fogja. Ezért korántsem csupán erkölcsi kötelességük, hogy támogatást nyújtsanak – legalább a külső intervenció elhárításának mértékéig – az elnyomott népek szabadságküzdelmének, hanem azt parancsolja saját jól felfogott érdekük is. Látva a konfliktus éleződését a keleti kérdésben a cári hatalom és a nyugati országok között, bízott benne, hogy szónoki sikerei politikai sikerekre változnak át.

Az elnyomott népek lázongásaitól fenyegetett török birodalom fokozódó elerőtlenedése és a cári Oroszország azon törekvése, hogy a kialakuló hatalmi űrt a Földközi-tengerhez vezető kijárat megszerzésére használja fel, 1853 őszén kirobbantotta az orosz–török háborút. 1854 tavaszán Anglia és Franciaország, majd őket követve Piemont is beavatkozott a küzdelembe. Kossuthék az új helyzetben arra számítottak, hogy a Habsburg-hatalom cári szövetségese segítségére siet, s ez lehetővé teszi, hogy a magyar emigráció a nyugati hatalmak oldalán kísérelje meg hazája felszabadítását. Feltételezésük nem volt naiv, hiszen maga a cári hatalom is Ausztria hadba lépésében bízott, s Bécsben kiélezett küzdelem folyt a cári szövetségesnek nyújtandó segítség hívei és ellenfelei között. Végül az utóbbiak kerekedtek felül, sőt a Habsburg-hatalom fegyvercsörgető fellépése birodalma keleti határain az orosz stratégia hátrányos módosítását erőszakolta ki. Abban, hogy Bécs megtörte a szövetségesi hűséget, szerepet játszott félelme a cári hatalom esetleges balkáni térhódításának következményeitől, eladósodása az európai pénzpiacokon, és ezzel szoros összefüggésben a nyugati hatalmak meg a kormányzatra oly nagy befolyással levő bankkörök intelme a semlegesség fenntartására. De szerepe volt ebben nem utolsósorban annak az aggodalomnak is, vajon tarthatnak-e a belső frontot, ha a külsőn a nyugati hatalmak szövetségében az olasz és a magyar nemzeti mozgalom hívei is zászlót bontanának ellenük. Ausztria semlegessége végül is megakadályozta, hogy a krími háború alkalmul szolgáljon Magyarország felszabadulására. A magyar emigráció, amelynek számos tagja, Kmety György honvédtábornokkal az élén részt vett a cári hatalom elleni fegyveres küzdelemben, egy időre a háttérbe húzódott. De nem vesztette el annak reményét, hogy az európai hatalmi rendszer elkerülhetetlen új válsága módot nyújt majd a magyar kérdés napirendre tűzésére is, mégpedig olyan helyzetben, amely volt szövetségese, a cári Oroszország segítségétől immár megfosztva találja a Habsburg-hatalmat.

Irodalom

Lásd: C. F. Graf Vitzthum, St. Petersburg und London in den Jahren 1852–1864. I–II. (Stuttgart, 1886); H. Friedjung, Der Krimkrieg und die österreichische Politik (Stuttgart, 1907); Th. Lengyel, Die Ungarn und der Krimkrieg (Budapest, 1938); D. Jánossy, Die Ungarische Emigration und der Krieg im Orient (Budapest, 1939); B. Unckel, Österreich und der Krimkrieg (Hamburg, 1969); A. J. Barker, The War against Russia 1854–1856 (New York 1971); P. W. Schroeder, Austria, Great Britain and the Crimean War… (IthacaLondon, 1972); L. Boicu, Austria si Principatele Romane… (1853–1856) (Bucuresti, 1972); W. Baumgart, Der Friede von Paris 1856 (MünchenWien, 1972).


Politikai magatartásformák az 1850-es években
Az ellenállás aktivizálásának kísérlete és az emigráció Tartalomjegyzék Az elnyomott népek összefogásának szorgalmazói