A nyilvánosság biztosítása és a tárgyalások rendje

A Múltunk wikiből
1832. december 19.
Megnyílik a magyar országgyűlés.
1832. december 27.
A kerületi ülés elveti az I. Ferenc által javasolt tárgyalási sorrendet, s a munkát az úrbér helyett a kereskedelemüggyel kívánja megkezdeni.
1832. december 28.
A kerületi ülés kívánja, hogy az országgyűlésen minden hivatalos ténykedés magyarul történjék.
1833. január 14.
A kerületi ülés új tárgyalási sorrendet állapít meg. Az úrbéri, a kereskedelem- és az adóügyi munkálatot csak együtt terjesztik szentesítés alá (junctim).
1833. január 21.
A főrendek a magyar nyelvű üzenetek kivételével elvetik az alsótábla nyelvi javaslatát.
1833. január 30.
A kerületi ülés fenntartja nyelvi kívánatait, megindul a két tábla között az üzenetváltás.
1833. február 1.
A kerületi ülés elfogadja a jobbágytelki haszonvételek szabad adásvételét.
1833. február 5.
A kerületi ülés kidolgozza törvényjavaslatát a vallásügyben.
1833. március 15.
A főrendek elfogadják az alsótábla törvényjavaslatát a magyar nyelv ügyében.
1833. március 30.
Az országgyűlés válaszfelirata a munkálatok sorrendjéről és a junctimról. Az országgyűlés felirata és törvényjavaslata a magyar nyelv ügyében.
1833. április 16.
I. Ferenc elutasítja az országgyűlés által megállapított tárgyalási sorrendet és a junctimot.
1833. április 28.
A kerületi ülés elveti, hogy a jobbágyok is bírhassanak nemesi birtokot.
1833. április 30.
A kerületi ülés elfogadja a jobbágyterhek örökös megváltását megengedő törvénycikket.
1833. május 2.
Először szólal fel az országgyűlésen Deák Ferenc.
1833. május 5.
Wesselényi Miklós elhagyja a magyar országgyűlést.
1833. május 6.
A kerületi ülés elfogadja a király által javasolt tárgyalási sorrendet.
1833. május 8.
A kerületi ülés kimondja a jobbágyok végrendelkezési szabadságát.
1833. május 20.
Az országgyűlés felirata kifejti, hogy a diéta költségeit egyedül a nemesség fedezi.
1833. május 22.
A kerületi ülés elfogadja, hogy jobbágy és földesúr perében nem ítélhet az úriszék.
1833. június 17.
A kerületi ülés elfogadja a jobbágyok személy- és vagyonbátorságát biztosító törvénycikket.
1833. július 8.
1833. július 10.
A kerületi ülés óvás mellett leveszi a napirendről a főrendek által visszautasított vallásügyi javaslatát.
1833. október 7.
Zichy Ferenc főlovászmester felszólítja Kossuthot, hogy adja át kőnyomatos sajtóját, melyen az Országgyűlési Tudósításokat sokszorosította.
1833. október 9.
Kossuth kiadja kőnyomatos sajtóját. Kénytelen visszatérni a kézi sokszorosításra.

Az 1832–1836. évi országgyűlés alsótábláján a vármegyék képviseletében, a visszahívásokkal együtt, összesen 130 megyei tisztviselő, 4 királyi táblai bíró, 2 udvari tanácsos, 2 mágnás és még néhány cím és hivatal nélküli földbirtokos vett részt. A reformok ügye általuk, de nem itt, hanem a megyékben dőlt el, hiszen a kötelező követutasítások puszta összegzése előre kiszámíthatóvá tette az alsótábla állásfoglalásait. A követek többsége a rendszeres bizottsági munkálatokat haladó irányban továbbfejlesztő utasítással érkezett az országgyűlésre. Ha néhány kérdésben utasításuk nem is volt saját meggyőződésük szintjéhez mérhető, joggal remélhették, hogy az országgyűlés munkája olyan visszhangot vált ki szűkebb pátriájukban, hogy a vármegye haladó táborának Pozsonyba távozott két legjobbja a honnmaradott rokonérzésűek segítségével kedvező pótutasításokhoz juthat. Mindennél fontosabb volt tehát számukra a tárgyalások széles körű nyilvánosságának biztosítása. Szükségessé tette ezt az a tény is, hogy a felsőtáblán – a kicsiny, független főrangúakból álló ellenzéki csoportosulást nem számítva – a nádor és Cziráky Antal Mózes gróf, országbíró vezetésével a főurak, a főpapok és a zászlósurak az udvar mellé sorakozva mereven elzárkóztak a reformok elől, s csak az ellenük formálódó köznemesi közvélemény nyomása kényszeríthette őket az alsótábla javaslatainak elfogadására. Az országgyűlés tárgyalásai nyilvánosak voltak ugyan, de a nehezen elérhető, kicsiny határszéli város, amely országgyűlés idején több ezer embernek volt kénytelen szállást nyújtani, számottevő érdeklődő nemesi közönséget nem láthatott vendégül. Mind gyakrabban felmerült a követelés, hogy az országgyűlést az ország igazi centrumába, a magyarosodó és rohamosan növekvő Pest városába kell áthelyezni. Pozsonyban az országgyűlésen csak a testület kiegészítő részét képező úgynevezett országgyűlési ifjúság nyilváníthatta tetszését vagy nemtetszését. Közéjük sorolták a királyi táblán joggyakorlatot végző jurátusokat, a vármegyék költségén vagy saját erejükből a követek kíséretében megjelenő írnokokat, továbbá a jogvégzett ifjakat – akik az ügyvédi vizsga letétele végett keresték fel az alsótábla elnökségét képező királyi táblát – s végül a távollevő főrendek követeit. A mintegy 1200 főnyi országgyűlési ifjúság többsége a reformok lelkes híve volt. Szorgalmasan látogatta az üléseket, és lassan közvéleményformáló erővé fejlődött. Lepisszegte, gúny tárgyává tette a konzervatív szónokokat. Tombolva ünnepelte a liberálisokat. Rajongott az alkatilag különböző, de szellemileg rokon Wesselényiért és Kölcseyért. Ez az ifjúság, amely korábban csak a dörgő hangra, a látszatra figyelt, és a karzaton udvarolt a hölgyeknek, most, nem utolsósorban ünnepeltjeinek biztatására, Társalkodási Egyletbe tömörült, ahol haladó szellemű könyveket olvastak, demokratikus reformokról, a francia forradalmak tanulságairól vitatkoztak. A kör vezetője Lovassy László volt. Tagjai közé tartozott Pulszky Ferenc, Tormássy János, Kászonyi Dániel, Madarász József, Vukovics Sebő, a későbbi évek és a majdani forradalom számos ismertté vált alakja. Ha testületileg nem is, egyénileg fenyegetve érezhette magát az ifjúság. Megtagadhatták egyesektől az ügyvédi vizsga letételét, felmondhattak a joggyakornokoknak. Besúgók figyelték az egylet működését. A szegényebb sorúaknak, mint az írnokoknak, kenyerük függött attól, hogy széles körben lehet-e majd a tárgyalásokról kéziratos tudósítást küldeni.

A pozsonyi hallgatóság és a követi jelentések nem pótolhatták a tárgyalások menetének rendszeres ismertetését. Már az 1830. évi országgyűlésen felmerült egy országgyűlési újság terve, amely 1832-ben újra tárgyalásra került. A rendek nem egyezhettek bele abba, hogy az országgyűlés közleményeit a kormány cenzúra alá vesse, ezért a kerületi ülések naplóinak kéziratos terjesztését szorgalmazták. Anyagi nehézségek miatt ez a vállalkozás hamarosan abbamaradt. Ekkorra már ismertté vált az a magánvállalkozás, amely tucatnyi Zemplén megyei előfizetőt tudósított levelezés útján az országgyűlés tárgyalásairól. Ez a kéziratos országgyűlési tájékoztatás tovább fejlődvén nemcsak pótolni tudta a hiányzó hivatalos közleményeket, hanem haladás melletti elkötelezettségével többet nyújtott az egyszerű tájékoztatásnál. Szerkesztője egy fiatal ügyvéd, aki távollevő főrendek követeként jött fel megyéjéből Pozsonyba: Kossuth Lajos. Miután kőnyomatos sajtóját a kormány elkobozta, tudósításait az ügyiratokat előállító „diktatúra” mintájára, diktálás útján írattatta le, s magánlevelezésként küldte szét, kezdetben harminc, néhány hónap múlva már száznál is több példányban. Előfizetett rá az összes megye, számos város, sőt néhány jobbágyközség; emellett kaszinók, kollégiumok, iskolák és jobb módú magánosok, akik ugyancsak tovább kölcsönözték a lapot. Az előfizetők gyakran újra lemásoltatták az érdesebb híreket. Az Országgyűlési Tudósítások évek során hatalmas kötetekké gyarapodó lapjait több ezren olvasták. Első ízben volt közös hazai aktuálpolitikai olvasmánya a Somogy megyei nagybirtokosnak, a mezővárosi parasztpolgárnak, a pesti ékszerésznek, a bihari kisnemesnek, a pápai diáknak, a császári kamarásnak, a jobbágyfi lelkésznek. Az Országgyűlési Tudósítások segítségével az országgyűlés utat talált a társadalom politika iránt érdeklődő rétegeihez. Az országgyűlés érdemi állásfoglalásain múlott, hogy politikája a közömbösség és a gyanakvás helyett megnyerje az adózó nép millióinak rokonszenvét is. E politika próbakövét – a rendi formákra jellemző módon – mindjárt az országgyűlés kezdetén a tárgyalások sorrendjének taktikus megállapítása képezte.

Az országgyűlés tárgyalásai a királyi előterjesztésekre adandó válaszfelirat vitájával indultak. Az előterjesztések – az adózó nép számára tett formális gesztusként, illetve annak ismeretében, hogy a követutasítások elsőként a kereskedelmi munkálat tárgyalását szorgalmazzák, s az ehhez való ragaszkodás lehetővé teszi majd, hogy a reformellenzéket a kormányzat jobbágyellenesnek tüntethesse fel – az úrbéri munkálat tárgyalását állították az első helyre. Az alsótábla többsége, utasításának megfelelően, először a kereskedelmi munkálatot kívánta tárgyalni. A sorrend kérdése nem formális kérdés: „arra nézve kívánatos az urbariumon kezdés, hogy az adózó lássa, hogy az ő sorsát legelől veszi orvoslás alá az ország”, szögezte le – utasításával ellentétben – Bezerédj István.[1] Arról volt szó, kinek a kezében van a kezdeményezés, ki léphet fel a jobbágyvédő szerepkörében? „Az udvar láttassék-e liberálisnak, mert a feladásokat az urbáriumon kezdé? s a nemesség a parasztok ellenségének, mert e látszólag igen emberi kezdetet el nem fogadá?” – kérdezte Kölcsey.[2] A látszat az volt, hogy a kormány és az új típusú reformellenzék van közös táborban. A másikban a régi típusú kormányellenes oppozíció a jobbágykérdés tárgyalásától irtózó aulikusokkal tart együtt. Az „urbáriálisták” és a „kommercialisták” vitája egyben a reformellenzékiség próbaköve: sikerül-e maguk mögé állítani az alsótábla többségét? Sikerül-e végleg kiragadniuk a kezdeményezést az udvar kezéből? Sikerül-e a sérelmi politikát tettleg is felváltaniuk az érdekegyesítés politikájával? Ebben a harcban, amely végeredményben a reformellenzék győzelmével ért véget, szerveződött meg az ellenzéki vezetés. Wesselényi magántanácskozásokon próbálta kialakítani az ellenzéki taktikát. Miután jó néhány megye megváltoztatott utasításában az urbárium ügye került az első helyre, sikerült elérniük, hogy az alsótáblán az első helyre az úrbér kerüljön, utána a kereskedelemügyi és az adóügyi munkálatot tárgyalják, de a három törvényjavaslatot csak együtt terjesztik majd jóváhagyásra az uralkodó elé (junktim). A sorrend és junktim háromhónapos vitájában végül a felsőtábla is átengedte ezt a javaslatot. Az uralkodó azonban a junktimot elutasította, s az úrbér után a törvénykezési munkálatot kívánta tárgyaltatni. Végül az alsótábla – ekkor már az országgyűlés létéről volt szó – elvetette a junktimot, és elfogadta a leirat által javasolt sorrendet. A vita utolsó heteiben már nem a sorrenden, hanem a tényleges munkán lehetett mérni, hogy ki kívánja valóban enyhíteni az adózó nép sorsát. A kerületi ülések már javában tárgyalják az úrbéri bizottság munkálatát.

Lábjegyzetek

  1. Bodnár IstvánGárdonyi Albert, Bezerédj István. I. Budapest, 1918. 281.
  2. Kölcsey Ferenc összes művei. Sajtó alá rendezte Szauder Józsefné és Szauder József (továbbiakban: Kölcsey összes művei. II. Budapest, 1960. 382.

Irodalom

Bezerédj István Sztankovszky Mihályhoz 1833. január 23-án intézett levelében nyilatkozik a sorrendről: Bodnár IstvánGárdonyi Albert, Bezerédj István. I–II. (Budapest, 1918). Az indítványok európai összehasonlításához lásd: Arató Endre Kelet-Európa-történeti összefoglalását.


Az 1832–1836. évi országgyűlés
Az utolsó rendi országgyűlések működési mechanizmusa Tartalomjegyzék Az úrbér ügye