A nyolcvanas esztendők drámája

A Múltunk wikiből

Írta H. Balázs Éva

A 18. század kilencedik, eseménydús évtizede, ha visszatekintünk rá, igen hosszúnak tűnik. Az egész kontinens megmozdult, keleten–nyugaton kormányok váltották egymást, pártharcok folytak még ott is, ahol deklarált pártokról még szó sem eshetett. Évről évre torlódtak a problémák. II. József akkor lett egyeduralkodó, amikor éppen az uralmak mikéntje kapott kérdőjelet. Új hatalmak kezdtek diktálni Európában, az erők átcsoportosultak. Sok múlott tehát azon, hogy a Habsburg-monarchia trónra lépő vezetője országait milyen módszerekkel irányítja, vajon az elvek vagy a helyzet jegyében születnek-e döntései?

Kevés uralkodó volt oly mértékben szuverén, mint II. József. Teljes erővel ragaszkodott elveihez, esetlegesen ötleteihez, de végtére nem akarat és ellenakarat döntött rendszerének sorsa felett. Uralmának kilenc esztendeje világméretű összefüggések jegyében hordta magában a változások és visszafordulások kényszerét.

A Habsburg-monarchiában dráma játszódott le, melynek végszavait még a 19. század is visszhangozta. De II. József uralmával párhuzamosan Svédországban és főként Franciaországban úgyszintén drámát éltek át a kortársak. A felvilágosult abszolutizmus jozefinus válfajának problematikus voltát elsődlegesen nem a soknemzetiségű monarchia belső feszültségei, még csak nem is a polgári nemzetté érlelődés ellentmondásai okozták. Nem a felvilágosultságában despotikus kormányzati rendszer járatta le önmagát, nem is a reakció győzött a haladás felett. Az európai társadalom- és gazdaságtörténet ért olyan fejezetéhez, melyben egy dinasztiacentrikus, de egyszersmind felvilágosult kormányzat már nem lehetett életképes. Gyakran olvashatjuk ugyan: Mária Terézia és József szisztémája között az az alapvető különbség, hogy az anya elsősorban a Habsburg-Lotharingiai Ház iránti kötelességeit látta el, fia viszont az állam szolgálatát tette mindenek elébe. De a Ház és az Állam ilyen ellentétpárját aligha lehet elfogadni. Az uralkodónő is híven szolgálta államát, a császárt is csak akkor érjük lelkendező hangulatban, ha egy-egy kis Habsburg-ivadék születik, vagy amikor sikeres házassági tervet készít elő unokaöccse számára.

Ha Mária Terézia tovább él – és ugyan miért ne élt volna hetvenegynéhány évet, mint annyian a Bourbonok közül –, 1790-ben neki is engednie kellett volna mérsékelt reformjaiból. Az európai krízis nem kímélte sem a rohanva, sem a fontolva haladót.

A nyolcvanas évek megértéséhez, akár Közép-Európában maradunk, akár nyugatabbra megyünk, az előző évtizedek gazdasági-társadalmi fejleményei adják a kulcsot. Túlságosan szoros az együttműködés, az érintkezés egyes zónák között ahhoz, hogy bármelyik érintetlen maradhatna a fellendülés vagy krízis itt vagy amott jelentkező tüneteitől. A nyugateurópai konjunktúra ugyan csak áttételesen jelentkezett a mi régióinkban, de a krízist mi is érzékelhettük. Mind a konjunktúra, mind a krízis összefüggött a demográfiai fellendüléssel, azzal, hogy a 18. században a világ lakossága Kínától Amerikáig átlag a harmadával növekedett. A populáció mennyiségi emelkedése – mintegy az állam erősségének mércéje – a forgalom viszonyait nagymértékben módosította. A „jó” évek után, amikor a gabonatermést és a majdnem egész Európában fontos bort zökkenő nélkül lehetett értékesíteni, amikor az agrár Európa parasztsága könnyebben, sőt igényesebben élhetett, rossz esztendők következtek. A klímatörténészek új jégkorról, az időjárás olyan szeszélyeiről írnak, amilyenekre a középkor századai óta nem volt példa. A hetvenes és nyolcvanas évek során túlságosan bő esőzés és aszály váltogatták egymást. A szabadkereskedelemre átállt országokban a gabona hiánycikk lett, a bor pedig, minthogy a vásárlóerő megrokkant, a termelők nyakán maradt.

A gazdasági élet minden szférájában bizonytalanság vált úrrá. Ez természetesen kihatott a bel- és külpolitikai fejleményekre. A válság előbb érte el az Atlanti-óceán partvidékeit, de tovább hatolt a középső zónák felé.

A jozefinus évtized az Amerikából átcsapó forradalmi mozgalmak évtizede. Vagy talán helyesebb forradalmi és rendi mozgalmakról szólni, hiszen a haladás és a régihez való görcsös ragaszkodás elválaszthatatlanok egymástól, karöltve működnek Hollandiában, vagy ahogy akkor nevezték: az Egyesült Tartományokban, csakúgy, mint rövidesen az Osztrák-Németalföldön, majd Franciaországban. S éppen a francia események azok, amelyek József uralmának első napjaitól kezdve meghatározó jelentőségűek. Első számú partner lenne Franciaország dinasztikus szempontból, de a politika racionális, és a személyi-családi szempontokat gyorsan teszi félre, ha az érdekek úgy diktálják.

A Bourbon uralkodó, XVI. Lajos és felesége, Marie Antoinette teljesen kiszolgáltatott a kormány akaratának. A kormányon lévők pedig nem a terhes szövetségekért kívántak áldozni, hanem Franciaország szupremáciáját akarták biztosítani. A mérce természetesen Anglia volt. Nem az agrár- vagy az ipari forradalom Angliáját, hanem az új Egyesült Államokkal harcoló Angliát tekintették ellenfélnek. Az ancien régime utolsó éveiben nyomasztó és Necker pénzügyminiszter által nyilvánosságra hozott deficit ellenére olyan költséges tengeri háborúra szánták el magukat, mely végezetül – az 1783. évi versailles-i béke tesz pontot az események után – még tekintélyében sem gyarapította az országot.

Mégis ezek az évek, József uralmának kezdeti korszakában bátorítást jelentettek a vállalkozó kedvű császár számára. Hollandia is háborúzott Angliával, addigi szoros üzletfelével, s ez jó lehetőségeket kínált az Osztrák-Németalföldnek (Belgiumnak). A régi terv, Ostende forgalmának megnövelése kiegészült azzal, hogy Antwerpen régi nagyságát is fel akarták támasztani. Franciaország támogatására lett volna szükség. Igen, de a szövetségek mögött szorosabb, érdek diktálta szövetségek húzódtak meg: Hollandia üzleti partner volt, Ausztria csak politikai komplikációk forrása. Sőt: „Nekünk fontos, hogy ez az ország erős legyen”[1] – írta a francia külügyminiszter Nagy Frigyes Poroszországáról, és inkább gyanakodva, mint örömmel regisztrálta az azzal szemben álló monarchia hadi erejéről kapott adatokat. A francia kormány ugyan rossz néven veszi a lengyelekkel szembeni eljárást és azt, hogy az orosz cárnő törökellenes politikáját Frigyes támogatja, sőt szítja, s ezzel „lábbal tiporja az igazságot és az emberiességet…”[2] Kimondatlanul benne rejtőzik e megállapításban II. József politikájának elítélése is, hogy másképpen látja a lengyel és a török kérdést, hogy az orosz nagyhatalom iránt forró érdeklődést tanúsít.

A nyolcvanas évek drámájának egyik kulcsa ez. A szereplők nem ismerik egymást, hosszú monológjaikat mintha önmaguk számára fogalmaznák. Nem vitatkoznak nyíltan, hanem megfigyelnek, kommentálnak, taktikáznak. Pedig már jó tíz éve észlelni lehetett, hogy forradalmi periódus kezdődött. A régivágású monarchiáknak, a Bourbon és a Habsburg-Lotharingiai Ház országainak formális szövetség helyett valódi szövetségre kellett volna lépniök. Az álságos kapcsolat világtörténeti helyzetben lepleződött le, mintegy utat nyitva a nemesek lázadásának és sans-culottes-ok felkelésének.

  1. A jozefinus kormányzat bel- és külpolitikájának irányvonalai
  2. Az alaptörekvés: közép-európai militáris nagyhatalom kialakítása
  3. A jozefinus program menetrendje
  4. A mobilizált társadalom
  5. Nemzetközi krízis — hazai krízis
  6. II. József és a jozefinizmus a mérlegen

Lábjegyzetek

  1. Archives des Affaires Etrangeres (Paris), Correspondance politique, Autriche, Vol. 332. pag. 65. 1777, június 15.
  2. Ugyanott Vol. 342. pag. 10. 1781. január.

Irodalom

József uralma anyjának halálával, a végtisztesség megszervezésével és azzal egy időben a régi rendszer gyors felszámolásával, szigorú következetesség jegyében indult meg. Az új uralkodó aligha marasztalható el azért, hogy a külpolitikai lehetőségek összezavarodtak, a régen dédelgetett tervek megvalósítása elháríthatatlan akadályokba ütközött. Minden bizonnyal beszélhetünk drámáról, és nem túlzás annak hatását még a következő évszázad első évtizedeiben is föllelni. A nyolcvanas évek európai drámájának fő vonulata, a francia forradalom, csakúgy, mint a belga események 1787-ben bontakoznak, és majd csak a háborús összecsapások során tetőznek — alaposan megtépázva a monarchia és a politikai vezetők ambícióit. A kilencvenes éveket igényelnők a folyamat bemutatása érdekében, de arról sem mondhatunk le, hogy a hetvenes évek talajába ágyazzuk a nem váratlanul felbukkanó jelenségeket, rendelkezéseket.

Ami a szöveg sommás megállapítását illeti a dinasztiacentrikusság kapcsán, az a továbbiakban utalásszerűen többször bizonyítást nyer. II. József megkeseredett magánéletét az tette elviselhetővé, hogy a dinasztiaépítés gondját a Toscanában regnáló Lipót levette válláról. Lipót felesége éppen úgy 16 gyermeket szült, mint Mária Terézia, és a családnak ez az ága biztosította az uralkodó keserű optimizmusát. Tanulságos a két fivér levelezése: a kemény József elérzékenyülései, a hajlékony Lipót végső keménysége. A dráma e két ellentétes jellem konzultatív találkozásaiban is érzékelhető. Sajnos — a monarchia szempontjából sajnálatos módon — az uralkodó nagyobb hitelt adott fivére szavának, mint a tapasztalt államkancellár tanácsainak. A folyamat bemutatását A. Wandruszka, Leopold II (WienMünchen, 1963–1965) már idézett munkáján kívül elsősorban az Arneth, Schlitter, A. Beer kiadta levelezések teszik lehetővé. A korszakkal foglalkozó monografikus termésből kiemelendő: J. Godechot, Les Révolutions 1770–1799 (Paris, 1965); a Peuples et Civilisations sorozat XI. és XII. kötete: La prépondérance anglaise (Paris, 1946), La fin de l'ancien régime et la Révolution Américaine, 1763–1789 (Paris, 1947). Tulajdonképpen tanulmánykötet a Historia mundi VIII. kötete (München, 1960); ebben elsősorban F. Venturi, de őutána S. Carlsson, G. P. Gooch, W. Treue igen jó áttekintéshez segítik olvasójukat. A kötet szerkesztőjének, F. Valjavecnek sok, a jozefinizmus lényegét érintő munkája van, a legfontosabbat élete végén írta: F. Valjavec, Die Entstehung der politischen Strömungen in Deutschland, 1770–1819 (München, 1951), címével ellentétben a birodalom és a monarchia dolgait egyforma gonddal tárgyalja, s az utóbbi kapcsán gyakran rátér a magyar problémákra is.

A gabona és bor kelendősége, hiánya vagy bősége, csakúgy mint a klímahatások elemzése az Annales. Économies, Sociétés, Civilisations utolsó két és fél évtizedének visszatérő témája. Néhány tanulmányt az Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének folyóirata, a Világtörténet is közölt fordításban.


Felvilágosult abszolutizmus (1765–1790)
Bányászat és ipar manufaktúra-korszakunk első szakaszábanHeckenast Gusztáv Tartalomjegyzék A felvilágosodás változataiKosáry Domokos
A jozefinus kormányzat bel- és külpolitikájának irányvonalai