A nyugati „békeövezet” kialakítása és a távolsági kalandozások kezdete

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 25., 09:36-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
910 tájától
Árpádot a fejedelemségben unokaöccse, Szabolcs követi.
911
Kalandozó sereg Bajorországon át Sváb- és Frankföldre vonul, átlépi a Rajnát, és Felső-Burgundiában pusztít.
912
Kalandozó sereg az új német király, I. Konrád hazáját, Frankföldet és Türingiát pusztítja.
913
Kalandozó sereg Dél-Németországon át Észak-Burgundiát pusztítja; a zsákmánnyal hazatérőket az Inn folyónál a bajor és sváb seregek szétverik.
914
A sváb és bajor hercegek I. Konrád ellen fordulnak; Arnulf bajor herceg a német király serege elől családjával Magyarországra menekül.
915
Kalandozó sereg Svábföldről kiindulva Türingiát, valamint Szászországot dúlja, és Brémáig hatol el.
916
Arnulf bajor herceg Magyarországról sereggel Regensburgba nyomul, de Konrád király seregétől űzve visszahátrál Magyarországra.
917
Arnulf bajor herceg visszafoglalja regensburgi székhelyét, és ettől kezdve a magyarokkal szövetségben uralkodik.
917–918
Magyar kalandozás Svábföldön és a Rajnán túl.
918
január 21. A kalandozók elpusztítják Bázelt.
919
Kalandozó sereg Szászországban megveri I. (Madarász) Henrik seregét, és Lotaringiába nyomul.
Magyar sereg jelenik meg Itáliában.
921–922
Tarhos herceg és Bogát vezér vezér serege I. Berengár császár kérésére Itáliába vonul; Berengár kérésére ellenfeleit Bresciában megölik vagy elfogják.
922
február Kalandozás a bizánci kézen levő Apuliában.
924
tavasz I. Berengár császár felkérésére Szalárd vezérletével magyar had nyomul Pavia ellen, ahol Rudolf ellenkirályt megkoronázták. A kalandozók Pavia városát felégetik, majd Burgundiában és Dél-Franciaországban pusztítanak. Berengárt olasz ellenfelei Veronában megölik.
Árpád-házi herceg vezetésével kalandozó sereg Szászföldre vonul; I. (Madarász) Henrik király Werla várába szorul, de a magyarok hercegét rajtaütéssel elfogják. Henrik a magyarokkal kilencéves békét köt, s adó fizetésére kötelezi magát.
926
Magyar kalandozó sereg a Provence-i Hugó itáliai király országát támadó sváb hercegséget és Burgundiát dúlja.
Sankt Gallen-i kaland.
A magyarok állitólagos megütközése a Riviérán lakozó mórokkal.
A bajor Arnulffal megújítják a kilenc éve tartó békét.
927
Provence-i Hugó király közvetítésével egy magyar sereg Rómáig kíséri X. János pápa öccsét, Péter márkit, majd az ellenséges Toscanában és Apuliában kalandoznak.
Arnulf megújítja a magyarokkal kötött szerződést, amellyel békét biztosít Bajorországban. A magyarok ezt követően hat évig nem lépnek német területre.
928–929
I. (Madarász) Henrik leveri a magyarokra támaszkodó daleminceket, és Prágába vonulva hódoltatja a cseheket.
932
I. (Madarász) Henrik megtagadja az adót a magyar követektől.
933
március 15. A Szászországba nyomult magyar sereg Merseburg (Riade) mellett vereséget szenved I. (Madarász) Henrik seregétől, és zsákmány nélkül vonul vissza.
Provence-i Hugó újra a magyarok segítségét kéri, akik részt vesznek Róma elleni felvonulásában.

A 913. évi magyar vereséget követően olyan szoros kapcsolatok fonódtak a győztes Arnulf herceg és a magyarok között, akik a Duna déli oldaláról, a fejedelmek partvonaláról indultak ki, hogy a foglyok között feltehetően egy magyar vezér is volt, aki révén a foglyok kicserélésére tárgyalások indultak meg. A tárgyalások lehetőségét kivált Arnulf ragadta meg, hiszen a magyar követek 900 nyarán történt visszautasítása óta Bajorország a pusztulás szélére jutott, és csak úgy állhatott talpra, ha Pannoniáról lemondva, különbékére lép Magyarországgal. Egy új szerződés a magyarokkal pedig nem csupán békét ígért, hanem katonai segítséget is, amire Arnulfnak mind nagyobb szüksége lett. Arnulfnak és anyai nagybátyjának, a sváb hercegségre pályázó Erchangernek és Bertoldnak ugyanis 913-tól ellenségesre fordult a viszonya Konrád német királlyal. Erchanger 914-ben börtönbe vetette az ellene forduló konstanzi püspököt, mire a király haddal támadt rá és száműzte. Erre Arnulf a német választóhercegekkel összeesküvést tervezett Konrád ellen, amit Konrád megtudva sereggel vonult Arnulf ellen. A bajor herceg ebben a helyzetben feleségével, családjával és kiséretével új szövetségeséhez, a magyar fejedelemhez menekült; útját bizonyára a Regensburgban túszként időző magyar főemberek készítették elő.[1]

Részben a 913. évi vereséggel, részben Arnulf Magyarországra érkezésével függhet össze, hogy 914 volt az első év, amikor a magyarok sehol sem támadták Németországot. A következő évtől kezdve a támadások Bajorországot megkímélték, és az Arnulffal szemben álló hercegségeket sújtották. 915-ben Svábföld dúlása után a frankföldi Fulda monostorát ostromolták meg, majd Türingiát és Szászországot dúlták; sőt egyik kalandozó csapatuk „Fália” területén Eresburgig, s egy másik Brémáig kalandozott. Ezzel egyidejűleg a szövetséges csehek és elbai szlávok Szászország végeit, a dánok pedig Holsteint pusztították. A következő évben maga Arnulf jelent meg csapatokkal Bajorországban; Salzburgból nyomult elő Regensburgba, de Konrád király serege elől visszahátrált Magyarországra. Konrád király saját öccsét, Eberhardot tette meg bajor hercegnek, és a szeptemberi hohenaltheimi zsinaton proskribálás terhe mellett megidéztette a regensburgi zsinatra Arnulfot és nagybátyjait, Erchangert és Bertoldot. A két sváb főurat, aki megjelent, a király elfogatta és 917 elején kivégeztette. Húsvétkor Arnulf már előnyomult Magyarországról, és elkergette Regensburgból riválisát, Eberhardot. Bizonyára egy Arnulfot támogató magyar lovashad nyomult tovább nyugatra. A Rajnán átkelve, Elzászba és Lotaringiába törtek be, ahol több kolostort – Moyenmoutier, St. Dié, Remiremont – feldúltak, és 918. január 21-én Baselt kiostromolva porig égették. Ezzel egyidejűleg egy másik magyar sereg Szászországban, Corvey és Bréma körül dúlt. Miután Arnulf 918-ban megverte az ellene felvonuló Konrádot, és a király a csatában szerzett sebébe belehalt, Arnulf újra Bajorország ura lett.

Arnulfot a bajorok örömmel fogadták, hiszen a magyarokkal kötött szerződése békét biztosított Bajorországnak, s ez a béke kiterjedt Svábországra is, melynek hercege, Burghardt, Arnulf szövetségese volt.

Ezzel befejeződött a Kárpát-medencével nyugat felé szomszédos országok és népek semlegesítése. Lombardiától fel a nyugati szláv törzsekig kialakult egy kb. 500 km széles övezet, amelynek fejedelmei a békét adóval vagy valamilyen szolgáltatással megváltották, viszont más ellenfeleikkel szemben a magyarok segítségét kérhették.

A földrajzi és történelmi helyzetből következik, hogy ezen az övezeten túl olyan fejedelemségek sorakoztak, amelyek a magyarok barátainak az ellenségei voltak, s ezáltal a magyaroknak is ellenségeivé váltak. Ilyen volt mindenekelőtt Provence vagy Alsó-Burgundia és Felső-Burgundia; ezek uralkodói mindvégig Berengár esküdt ellenségei voltak, de szemben álltak a sváb hercegséggel is. Ilyen volt a mainál jóval nagyobb Lotaringia, az aranyalma, melyért a német és a francia király már ekkor is versengett. Ilyen volt végül Frank- és Szászország, az új német király, Madarász Henrik két törzstartománya.

Henrik mindenekelőtt Arnulffal állt szemben, aki maga is igényt tartott a „rex Teutonicorum” címére. Így érthető, hogy 919-ben már megjelent egy magyar sereg Szászországban, Henrik seregét megverte, majd átvonult Lotaringiába, Düsseldorf és Köln táján pusztítva keltek át a Rajnán, és csapatokra oszolva nyomultak Franciaország felé. Együgyű Károly nem tudott a magyarokkal megütközni, mert hűbéresei közül csak a reimsi érsek volt hajlandó követni, és seregébe csak 1500 ember gyűlt össze. Mivel köztudott volt, hogy a kalandozó lovasokat főként a kolostorok gazdagsága (arany, ezüst, szövetek és bor) vonzotta, a szerzetesek előre menekítették kincseiket és féltett ereklyéiket a megerősített püspöki városokba, így Gerresheimből Kölnbe, Verzyből Reimsbe, Gorzéból Metzbe és Szent Áfra monostorából Toulsba. Verdun vidéke szenvedett a legtöbbet, ahonnan jobbágyokat is vittek magukkal. 920-ban Lombardián keresztül tértek haza, ahol a piacenzai és nogarai panaszok szerint nem „szövetségesek” módjára viselkedtek.

921-ben Árpád fia Tarhos és Bogát harka(?) jelent meg seregével Veronában, akkortájt, amikor Berengár – 915 óta megkoronázott császár – ellen hűbérurai összeesküvést szőttek, és Rudolf burgundiai királyt akarták behívni ellene. A két magyar vezér, kiket Liudprand rexnek titulál, és Berengár legjobb barátainak (amicissimi) mond, bizonyára nem először fordult meg Itáliában a barátsági szerződés megújítására. Berengár hozzájuk folyamodott segítségért, és a Veronába érkező sereget a Bresciában tanácskozó főurakra küldte. Ulrik palotagróf elesett, Alberik ivreai őrgróf álruhát véve esett magyar fogságba, és vazallusa kastélyához vitette magát, ahol közemberi váltságdíjon váltották ki, Gilbert bergamói grófot viszont a magyarok kiszolgáltatták Berengárnak. Berengár ezt követően a magyarokat a bizánci uralom ellen fellázadt és a capuai hercegséghez csatlakozott Dél-Itáliába küldte, melynek Bizánchoz való visszabocsátása érdekében I. Rómanosz császár hiába küldött követséget Landulf capuai herceghez. 922. február elején lovashad jelent meg Apuliában, és a nép nyilakat vélt látni a levegőégen.

Eközben Rudolf bevonult Paviába, és királlyá koronáztatta magát. A Veronába visszaszorított Berengár újból magyar katonai támogatást kért. 924 márciusában megérkezett a Szalárd vezette had (Szalárd a hasonló nevű bihari falu fekvéséből ítélve a Biharban lakó székelyek vezére lehetett). A vitézek Pavia alá vonultak, s mivel kőfalait bevenni nem tudták, tüzes nyilakkal felgyújtották a várost. A porrá égett város lakói állítólag 8 véka, parázs alól kikapart ezüsttel vásárolták meg a magyar sereg elvonulását. Két hét múlva Berengárt Veronában leszúrták, de a magyar had már úton volt nyugat felé, hogy a Szent Bernát-hágón átkelve Burgundiát pusztítsa. Rudolf király Hugó provence-i királlyal együtt megkísérelte a hegyes vidéken bekeríteni a magyarokat, de kisiklottak a gyűrűből, és Dél-Franciaországot a Pireneusokig dúlták.[2]

Franciaország ekkor meghasonlott állapotban volt; 923-ban Együgyű Károly fogságba esett, fia Angliában élt száműzetésben, és Rudolf rokona, Radulf (Raoul) koronáztatta magát királlyá. Úgy látszik, hogy a magyarok itt is megtalálták a kapcsolatot a Rudolf-ellenes, dinasztiahű főurakkal, így Vilmos auvergne-i gróffal, mert az ellenpárt tartományait dúlták. Ennek a Karoling-párti magyar szövetségnek szemléletes emléke az a számos auvergne-i dénár, amely 924 körül vert más nyugati érmekkel együtt került elő Kiskunfélegyházán kalandozás kori sírból.[3] Flodoard szerint ugyan ezúttal a kalandozok nagy részét valamilyen ragályos betegség vitte el, de a sírlelet nemcsak hazajövőkről tanúskodik, hanem arról is, hogy a pénzt hazahozták.

A bihari dukátus hadával egyidejűleg, 924-ben, úgy látszik a Nyitrán székelő Árpád-fi, Üllő vagy talán már Tevel vezetett sereget Morvaországon át Szászföldre. Az országot dúló magyarok elől Madarász Henrik Werla várába szorult be, emberei azonban váratlan rajtaütéssel elfogták a magyarok egyik princepsét. Olyan jelentős személyiségről volt szó, hogy a magyarok mérhetetlen aranyat ajánlottak fel váltságdíjként; Henrik azonban nem pénzt, hanem békét akart. Mint 913-ban Arnulf tette volt, Henrik király is a sikeres fordulatot használta fel szerződéskötésre. Kilenc évre békét kötött, és ezt évi adó fizetésével biztosította. Ezt a békét használta ki uralmának kiterjesztésére. Arnulf már 921-ben behódolt neki, most, 925-ben Henrik Lotaringiát szerezte vissza. 926-ban már saját jelöltjét ültette a sváb hercegségbe, majd 928–929-ben a Havel vidéki szlávoktól elfoglalta Brandenburgot, leverte a magyarokra támaszkodó daleminceket, és Prágába bevonulva a cseheket hódoltatta.

A magyarok betartották a békét, csak 926-ban jelentek meg Svábországban, amikor az Alpok vidéke trónkövetelők harcterévé vált. Berengár halála után ugyanis ismét Rudolf vonult Itáliába, az elégedetlen olasz főurak azonban 925-ben Provence-i Hugót hívták be vele szemben. Rudolf király megsegítésére Burghardt sváb herceg nyomult Itáliába, a fedezetlenül maradt Svábországban ugyanakkor pusztító magyar seregek jelentek meg. Kétségtelen, hogy Hugó, Berengár politikáját követve, a magyaroknál keresett segítséget. Hugó csaknem ugyanazon a napon verte tönkre Novara mellett Burghardt seregét, mint amikor a magyarok nevezetes Sankt Gallen-i kalandja lejátszódott.

A Sankt Gallen-i kaland csupán epizód a kalandozások történetében, de az első eset, hogy szemtanú elbeszélése bepillantást enged a kalandozók magatartásába: némely nyugati krónikás szörnyeket ábrázoló képével szemben életközelségbe hozva mutatja be, hogy nem voltak sem rosszabbak, sem jobbak a nyugati harcosoknál. Az arany és bor után kutató, a templom oromzatáról lepiszkoló, az evés után csontokkal dobálózó és ittasan birkozó harcosok garázda ifjak voltak, akik mindamellett emberségesen bántak a bolondos Heribert baráttal. Az egykorú szokásokat is felvillantó leírás hadtörténeti szempontból igen becses. Erős fegyelem alatt tartott, percek alatt hadrendbe álló sereget mutat be, amely pihenéskor gondosan őrzött szekérvárba vonult vissza, vonuláskor pedig előörssel és hátvéddel fedezte magát. A csapatrészek futárokkal, kürt- és tűzjelekkel tartottak fenn érintkezést egymással. Csakis ilyen szervezettség tette lehetővé, hogy otthonuktól 1000 kilométerre is elkalandozzanak.[4]

A Sankt Gallen-i sereg Svábország felégetése után a Rajnán átkelve Rudolf országát, Burgundiát, Elzászt, Lotaringiát és Franciaország végeit pusztította. A Sankt Gallen-i barát ehhez kapcsolódva beszéli el azt a keresztény vágyálmot, hogy Burgundia királyának sikerült a fraxinetumi mórokat és a kalandozó magyarokat egymás ellen uszítania. Fraxinetumba, a Saint Tropez-i öböl felett elterülő hegyi erődbe 890 táján fészkelték be magukat spanyolországi „szerecsenek”, és mintegy 80 évig fosztogatták az alpesi utakon áthaladókat. A mór és magyar lovasok állítólag addig vívtak egymással, amíg teljesen kifulladtak, és ekkor a viadalt messziről szemlélő burgund király rájuk csapott, s kit levágott, kit eladott Arles-ban rabszolgának. Ha van is némi alapja a történetnek, lehet, hogy más alkalommal zajlott le.

A 926. évi hadjáratnak megvolt az az eredménye, hogy Arnulf 927-ben megújította a magyarokkal szerződését, amellyel békét biztosított Bajorországnak, de egyben a nyugati német tartományoknak is; a magyarok évi adó fejében ugyanis 6 évig egyáltalán nem léptek német területre. Ebben oroszlánrésze volt annak, hogy Henriknek sikerült Németországban a belső ellentéteket kiküszöbölni, és nem volt szüksége a magyarokra.

Ezzel egyidejűleg viszont Itália vált újra küzdőtérré, s ez azt jelentette, hogy magyar segédhadak felfogadására másutt továbbra is sor került.

Provence-i Hugó olasz királlyá koronázása, 926 után rövidesen szembekerült a toszkán és a római arisztokráciával. De maga Róma is meghasonlott, mert a főnemesi párt vezéralakja, a hírhedt Marócia asszony, a senatrix szembefordult X. János pápával és a rómaiak nagy részével. Marócia, egy római szenátor leánya, miután III. Sergius pápától megszülte törvénytelen első fiát, Jánost, Alberik spoletói herceg, majd Guido toscanai márki felesége lett. Vele szemben János pápa saját öccsére, Péter márkira támaszkodott, akit viszont Marócia száműzetett Rómából. Péter Ortéban építette ki várát, majd 927-ben követeket küldött a magyarokhoz segédcsapatokért. A magyar sereg rendben áthaladva a szövetséges Lombardián, Pétert bekisérte Rómába. X. János pápa érméinek előkerülése a Fejér megyei Vereben, a Csákok ősi birtokán és a Duna-Tisza közi Bene-pusztán, nemcsak azt mutatja, hogy innen vonultak a pápa zsoldjába a vitézek, hanem azt is, hogy az akcióban a Csákok ősének, Szabolcs fejedelemnek a vitézei vehettek részt. A hazavonulók egyrészt a bizánci uralom alatti Apuliáig kalandoztak, és Tarentót is megsarcolták, másrészt Toscanát, Guido országát feldúlták. Válaszként Guido és Marócia fegyveresei 928-ban megrohanták a lateráni palotát, megölték Péter márkit, és fogságba vetették, majd vánkossal megfojtották X. János pápát. Marócia, római pártja segítségével, 931-ben XI. János néven a pápai trónra segítette törvénytelen fiát. Mivel Guido rövidesen meghalt, Marócia Rómába hívta Hugó királyt azzal, hogy a város az övé lesz, ha feleségül veszi őt. Hugó kapott az alkalmon, és ünnepélyesen bevonult az Angyalvárba. A dicsőség azonban nem sokáig tartott; 932-ben Marócia törvényes fia, Alberik őrgróf lázadást szított ellenük, Hugót elűzte, anyját pedig bebörtönöztette, s utóbb megfojtatta. A Lombardiába menekülő Hugó – úgy látszik – a magyarok segítségét kérte; 933-ban Flodoard szerint magyar sereg ment Itáliába, egyidejűleg a szász hadjárattal. Az erők ilyen megosztása olasz felkérésre enged következtetni, és ebben az esetben Hugó Róma elleni felvonulásában vettek rész.

Így keveredtek a Hugótól évi adót élvező magyarok a középkor legsötétebb cselszövései közé. Megjegyzendő, hogy a feudális társadalmakra nem csupán ez az uralkodási mód volt jellemző, amelyet mint tirannusok uralmát a kor ideológusai is megbélyegeztek, és szembeállították a keresztény király békét hozó uralmával. A magyar kalandozások kezdeti szakaszában mindenesetre ez jellemezte nyugatot, sőt ez jelentékenyen hozzájárult a kalandozások mind szélesebb körben való elterjedéséhez. A magyar fejedelmek az egymással küzdő tirannusokról a korabeli kazár és bizánci uralkodókkal összehasonlítva értékítéletet alkothattak, de minthogy hasznot húztak belőlük, szívesen szövetkeztek velük. Mindamellett a magyar fejedelmek mindenkor szívesebben vették a rendezett államokkal való szerződéses kapcsolatokat; az ezektől kapott évi adó ugyanis egyenesen a fejedelmek kincstárába jutott, és nem folyt szét a törzsfők, csapatvezérek és harcosok tarsolyába, mint a zsákmány java része.

Ilyen bizos fejedelmi jövedelem volt kilenc éven át a Madarász Henrik által fizetett adó. Henrik azonban nem azért vásárolt békét, hogy örökös adófizető legyen, hanem hogy időt nyerjen országa megerősítésére. Szászországban nagyarányú várépítésbe kezdett; a szabad parasztok kisebb részét a várakba telepítette, nagyobb részét viszont a várak szolgálatára rendelte. Hadseregét a magyar lovastaktika ellen gyakorlatoztatta. A magyar bevezető nyílzápora ellen rendezett sorokban, pajzzsal védekeztek, utána rögtön támadásba lendültek át, gondosan ügyelve arra, hogy soraik meg ne bomoljanak, és ne menjenek bel a mindig veszélyessé váló üldözésbe.

Így felkészülve, Henrik 932-ben megtagadta az adóért jövő magyar követeknek a további adófizetést. A követek üres kézzel tértek vissza, és ezért a vezérek a jövő évre nagy hadjáratot készítettek elő. 933. tél végén nagy sereg indult a német király megfenyítésére. A dalemincek földjére érve a magyarok őket is be akarták vonni a hadjáratba. A nyugati szlávok azonban ekkor már Henriknek hódoltak, és értesültek készülődéseiről. Widukind utóbb úgy hallotta vissza szláv forrásból, hogy megtagadták a magyaroknak a harcot, és „gúnyból” kövér kutyát vetettek a magyarok elé. Ez nyilván tódítás volt; a dalemincek siettek kettévágott kutyára esküdve megújítani a szerződést a magyarokkal, de nem vettek részt az akcióban.

A magyar sereg március elején már elérte Türingia végeit a Saale folyónál. Itt megosztva erejét kettévált; az egyik sereg Türingia belsejébe kanyarodott, de itt egy szász–türingiai sereg állta útját. A begyakorlott németek a magyar csapatvezérek eleste után szétszórták a fél expedíciós sereget. A másik magyar sereg kisebb csoportokra oszolva vonult Merseburg felé. Hírét véve az előbbiek vereségének és a szász had közeledésének, felhagytak egy vár ostromával, és március 15-én egy ‘sárrét’ (németül Ried, régiesen Riade) mellett egyesültek, hogy szembeszálljanak Henrik király több hercegségből egybegyűjtött seregével. A magyar hadicsellel számító új német taktika itt is bevált; a magyarok az első támadásra megfutamodtak, a menekülő magyar sereget pedig Henrik – rendezett sorokban – csak addig üldözte, amíg a magyarok táborát, a Saale keleti, magas partján fekvő Keuschbergnél elérte, és a foglyokat kiszabadította. A német király a magyarokon vett első nagy győzelmét a merseburgi vár felső termének falán megfestette.[5]

A megvert magyar sereg vesztesége nem volt nagy, de zsákmány nélkül vonult haza, s ami a leglényegesebb volt, megszűnt a német király által fizetett adó. Nem maradt feljegyzés a német adó nagyságáról, de következtetni tudunk méretére. Liudprandtól tudjuk, hogy két olasz fejedelem különböző időben 10–10 véka, kb. 180 kg. ezüstpénzt adott, ami az akkori értékarány szerint 15–18 kg aranynak felelt meg. A német király – egy-két szomszédos hercegséggel együttvéve – legalább kétszer-háromszor ennyit adott, de nem pénzben, hanem a templomoktól behajtott értékekben. Mutatja ezt az is, hogy amíg Berengár és Hugó érmei nagy számmal kerültek elő Magyarországon, Henrik pénzeire nem akadunk. A behajtott nemesfém és drága szövet elsősorban arra szolgált, hogy a fejedelmek és a seregvezér hercegek híveiket megjutalmazzák, és hogy katonai kiséretüket ellássák posztóval, fegyverekkel, s közvetve saját uralmukat fenntartsák. Ennek a bevételnek az elmaradása pedig megrendítette a fejedelmi hatalmat.

A 924-től 933-ig terjedő időszak volt a magyar fejedelemség anyagilag legvirágzóbb korszaka. A hanyatlás 933-mal indult meg, ha átmenetileg sikerült is új anyagi forrást találni.

Irodalom

  1. Arnulf bajor–magyar kapcsolataira a forrásokat összegyűjtötte Reindel, Die bayerischen Luitpoldinger 93. kk., történetét megírta K. Reindel, Herzog Arnulf und das Regnum Bavariae (Zeitschrift für bayerische Landesgeschichte 17. 1954. 187–252). Az a nézet, hogy az alsó-ausztriai részen a magyar uralom alatt a bajor lakosság és szervezete tovább élt, nem valószínűsíthető.
  2. A 924. évi kalandozás Karoling-párti kapcsolataira lásd Vajay, Eintritt des ungarischen Stämmebunden in die europäische Geschichte 68–69;
  3. az ezt igazoló éremleletekre lásd Gedai István, A kiskunfélegyházi X. századi sírlelet érmei Cumania I. 1972. 169; H. Tóth Elvira, Archaeologiai Értesítő 101. 1974. 112–126. A kalandozás kori éremleletek összegyűjtve: Huszár Lajos, Acta Archaeologica Hungarica 5. 1955. 65–109.
  4. A Sankt Gallen-i kaland leírását lásd MHK 335–342; MEH 177–185.
  5. A 933. évi vereség leírását adja Widukind (Gombos III. 2661–2662).


Zsákmányoló és adóztató hadjáratok
Tizennégy éves német–magyar háborúság Tartalomjegyzék Görög adó, olasz zsold, német elhárítás