A nyugati küldetés utójátéka

A Múltunk wikiből
1867. január 1.
Beust osztrák külügyminiszter jegyzéke a nagyhatalmakhoz a párizsi béke revíziójáról.
1867. augusztus 18–23.
Ferenc József és III. Napóleon salzburgi találkozója.
1870. augusztus 22.
A bécsi koronatanács döntése értelmében a Monarchia megőrzi semlegességét, s csatlakozik az európai hatalmak franciabarát tömörüléséhez.
1870. szeptember 1–2.
A francia hadsereg veresége Sedannál.
1870. október 23.
Oroszország érvénytelennek nyilvánítja az 1856. évi párizsi béke egyes cikkelyeit.
1871. január 17.—március 13.
Londoni konferencia a Fekete-tenger kérdésének rendezésére.
1871. május 10.
A porosz–francia háborút lezáró frankfurti béke.

A Habsburg-monarchia a 19. század közepéig megőrizte korábban szerzett pozícióit, nagyhatalmi politikát folytatott Németországban, Itáliában és a Balkánon. Az egykoron kezdeményező dinasztikus külpolitika aktivitása a nemzeti problémák jelentkezése miatt mérséklődött, és az új körülmények között sokan egyedül a védekezést, a status quo megőrzését tartották célravezetőnek. Az olasz és a német nemzeti átrendeződés kapcsán megmutatkozott, hogy már az eredményes védekezés kellékei is hiányosak. Az 1859-es és 1866-os vesztett háborúk következtében a Habsburg-monarchia kiszorult Itáliából, és Németországban is csak egykori befolyásának maradékait sikerült megőriznie. A prágai békében (1866. augusztus 23.) Ausztria elismerte a Német Szövetség felbomlását, tudomásul vette, hogy Németország újjáalakulása az ő részvétele nélkül fog végbemenni – azaz porosz vezetés alatt egyesül –, és mindezek ellenében csupán a délnémet államok részére sikerült független nemzetközi állást biztosítania.

Bécsben az itáliai események alakulása fölött hamar napirendre tértek, a Németországból történt kirekesztésbe azonban nem tudtak beletörődni. A Habsburgok nem adták fel a reményt, hogy Németországot még egyszer jogaruk alatt egyesíthessék. A nyugati küldetés gondolata elevenen élt a külpolitikára befolyást gyakorló konzervatív rétegekben: az arisztokráciában, a hivatalnoki karban és a hadseregben. A dinasztikus törekvések támaszt találtak a nemzeti jellegű külpolitikai megfontolásokban is. A Habsburgok nagynémet tervei mögött már 1866 előtt is ott állott az osztrák-német burzsoázia és a magyar liberális párt. Az előbbi a létrehozandó egységes Németország osztrák vezetéséről ábrándozott, az utóbbi a nagynémet egység megvalósulásával kapcsolta össze a Habsburg-monarchia dualista átszervezésének programját. A prágai békét persze mindkét politikai csoport tudomásul vette, és nem kívánt segédkezni az udvari körök revanspolitikájánál. Poroszország további németországi térnyerését azonban egyikőjük sem óhajtotta, a status quo fenntartására irányuló erőfeszítéseket mindenképpen helyeselték. Méghozzá úgy, hogy az osztrák-németek éppen ezt tartották a külpolitika legfontosabb feladatának. A németországi politika így 1866 után is megőrizhette elsőbbségét.

A prágai békét követő évek nemzetközi politikájára a francia–német vetélkedés nyomta rá bélyegét. III. Napóleon kormánya szükségét érezte annak, hogy Franciaország helyzetét szövetségi rendszer létrehozásával erősítse meg. A francia diplomácia már 1867 nyarán hozzálátott egy olyan szövetség összekovácsolásához, amely a németországi porosz terjeszkedés megállítását, sőt a prágai béke előtti német széttagoltság visszaállítását tűzte ki célul. Érthető tehát, hogy az Északnémet Szövetség kancellári tisztét betöltő Bismarck a francia tervek megakadályozására összpontosította erőfeszítéseit. A német egység csak külső hátvéd biztosítása esetén nyerhette el végső formáját, és ez Bismarckot aktív szövetségi politikára ösztönözte.

A dualizmus korának első külügyminisztere, Friedrich Ferdinand Beust báró még 1866 októberében a szász miniszterelnöki székből került a Ballhausplatzra. (Bécsben a Ballhausplatzon állt a külügyminisztérium palotája, ma a szövetségi kancellár hivatala.) A Habsburg-monarchia történetében nem volt új dolog, hogy a vezető államférfiakat a „Reichből” hívják meg (Metternich is a Rajna mellől érkezett), de a betelepülő sokféle ellenállással számolhatott. Beustnak is azt jósolták Pesten, hogy „ágya bizony nem lesz rózsákon vetve”. A miniszter jövője iránti kétkedéssel tették fel a kérdést: vajon kire szándékozik támaszkodni ennyi természetes ellenséggel szemben? Beust az osztrák liberálisokkal együttműködve csakhamar megtalálta belpolitikai támaszát. Külpolitikai irányvonalát is sikerült úgy megszabnia, hogy az a legfontosabb belső törekvésekkel egyezett, vagy legalábbis nem állt mereven szemben velük.

Hogy Beust poroszellenes irányban fogja tovább vinni a Monarchia külpolitikáját, abban kinevezésekor senki sem kételkedett. A miniszter addigi pályafutása bőven adott okot ilyen feltételezésre. Poroszellenessége azonban nemcsak a múltból és az érzelmekből fakadt: az osztrák szolgálatba lépő szász államférfi úgy látta, hogy az adott körülmények között felelőtlenség lenne feladni a helyzet előnyeit, és nem azon fáradozni, hogy Németország sorsának intézése újra osztrák kézbe kerüljön. A poroszellenes politika célját azonban a külső és belső erőviszonyokkal okosan számolva nem a németországi hegemónia közvetlen visszaszerzésében látta, hanem csupán arra törekedett, hogy Poroszország terjeszkedését megállítsa, a délnémet államok önállóságát megvédje. Az eszközök megválasztásában is mérsékletet mutatott. Felmérte Ausztria erőit: tudta, hogy a Poroszországgal való újbóli megmérkőzés csak szövetségesekkel lehetséges, de a célt nem áldozta fel a szövetség kedvéért. Az uralkodó számára készített felterjesztéseiben több alkalommal megírta, hogy ha a háború a Rajna mellett lobban lángra, Ausztria saját német lakosságára való tekintettel nem avatkozhat be Franciaország oldalán. Az osztrák–francia együttműködést Beust a bécsi igények és tervek szerint szerette volna kialakítani. A keleti kérdést a nyugati politika függvényének tartotta. A balkáni kérdésben az osztrák konzervatív hagyományokat követve hajlott arra, hogy Oroszországgal az érdekszférák elhatárolása (esetleg felosztása) alapján kiegyezzék, de a cári rendszerhez való közeledést inkább Poroszország elszigetelése végett szorgalmazta.

Beust 1867. január 1-én jegyzéket intézett az európai hatalmakhoz a fekete-tengeri status quo ügyében. Javasolta, hogy vegyék revízió alá az 1856-os párizsi szerződés azon cikkelyeit, amelyek megtiltják Oroszországnak, hogy a Fekete-tengeren hadiflottát tartson. A kezdeményezés a régi osztrák keleti politika tradícióiban fogant: osztrák–orosz együttműködést akart a Balkánon, de ebben nyilvánvalóan benne volt Poroszország elszigetelésének szándéka is. Pétervárott érdeklődéssel fogadták az osztrák ajánlatot, amely még Párizsban sem ütközött merev ellenállásba. Anglia nélkül azonban nem lehetett dönteni a keleti kérdésben, a szigetország viszont a 60-as években egyértelműen Törökország mellett állt. A hazai fogadtatás sem volt egészen kedvező, különösen a pesti liberálisok (akiknek napja most volt felkelőben) idegenkedtek attól, hogy Törökország helyett Oroszországot válasszák. A párizsi béke revíziója tehát nem sikerült.

1867 áprilisában porosz kezdeményezésre az osztrák–porosz viszony megjavítására kínálkozott lehetőség. Bismarck az éles francia–német diplomáciai válság (a luxemburgi konfliktus) hatására Bécshez közeledett, és megpróbálta biztosítani a Monarchia jóindulatát. Ajánlatát, amely a későbbi „három császár” kombináció első megnyilatkozása volt, Tauffkirchen bajor miniszteri tanácsos vitte az osztrák fővárosba. Beust nem fogadta el. Ahhoz, hogy Poroszországgal megegyezzék, egész múltját kellett volna megtagadnia. Döntése a bécsi és pesti vezető körökben osztatlan helyesléssel találkozott.

1867 nyarán Ferenc József és III. Napóleon Salzburgban találkozott. A francia császár véd- és dacszövetség megkötésére tett ajánlatot. Ha Poroszország megsérti a békét, Franciaország és Ausztria közösen lép fel ellene, és a győzelem után visszaállítják a prágai béke előtti állapotokat. A kecsegtető ajánlatot Beust nem tartotta elfogadhatónak. Az uralkodó számára szerkesztett emlékiratában arra figyelmeztetett, hogy a Franciaország oldalán viselt háború beláthatatlan belső nehézségekkel járna. Ferenc József, noha az udvari körökkel együtt a revanspolitika híve volt, elfogadta külügyminisztere érveit. Ám az osztrák–francia tárgyalásos érintkezés a salzburgi fiaskó után is41 fennmaradt. Többszöri jegyzékváltás után végül abban állapodtak meg, hogy Franciaország (Olaszországgal együtt) katonai segítséget nyújt a Monarchiának, ha ez utóbbit Poroszország megtámadja. De még ezt a nagyon valószínűtlen helyzetet feltételező szerződést sem írták alá. Az osztrák–francia érintkezés 1869 őszén lezárult az uralkodók közötti levélváltással, amelyet a legnagyobb jóindulattal is csak konzultatív paktumnak lehet minősíteni.

Amikor 1870 júliusában a francia–porosz háború kirobbant, az osztrák politikai vezető körök legszívesebben Franciaországhoz csatlakoztak volna. Beust azonban világosan látta, hogy a francia diplomácia ügyetlensége, amely egész Németországot kihívta maga ellen, a Monarchia számára eleve kizárta a Franciaország oldalán történő beavatkozás lehetőségét. A külügyminiszter ezért nem folytatott nyíltan háborús politikát, hanem az orosz fenyegetésre való hivatkozással elrendelte a hadsereg burkolt mozgósítását. Mert ha a napóleoni diplomácia eljárását elhamarkodottnak és ügyetlennek ítélte is, a francia fegyverek győzelmében feltétlenül bízott. A cselekvés órája a Monarchia számára – úgy vélte – akkor érkezik el, ha Poroszország döntő katonai vereséget szenved. Poroszország összeomlása esetén Ausztria nemcsak az 1866-es prágai béke intézkedéseit törölheti el, hanem képes lesz arra is, hogy Németország egészét a francia hódítással szemben megoltalmazza. Így a Habsburg-dinasztia nemcsak politikai, de morális értelemben is visszahódíthatja a maga számára Németországot.

Beust politikájával Magyarország akkori miniszterelnöke, Andrássy Gyula gróf is egyetértett. Igaz, nála oroszellenes megfontolások álltak előtérben, de Franciaország katonai sikereit a Monarchia szempontjából ő is kívánatosnak tartotta. Az 1870. július 18-i közös minisztertanács a várakozó semlegesség mellett döntött. Az elfogadott határozat értelmében hozzáláttak a hadsereg burkolt mozgósításához, lépéseket tettek a határokat környező erődrendszer korszerűsítésére, siettették a stratégiai szempontból fontos vasútvonalak befejezését. A diplomácia az esedékes fegyveres fellépés előkészítésén fáradozott. Július utolsó napjaiban megélénkültek az osztrák–olasz tárgyalások, amelyek a francia győzelem esetére akarták megszabni a két ország politikáját. Beust a bécsi török követ révén a konstantinápolyi kormánnyal is kapcsolatba lépett, burkolt formában ajánlatot tett egy esetleges osztrák–orosz háborúban kialakítandó közös álláspontra. A magyar miniszterelnök Szerbia semlegesítését tartotta fontosnak, e semlegesség fejében a Ballhausplatz háta mögött ígéretet tett a Törökországhoz tartozó Bosznia–Hercegovina átengedésének kieszközlésére. Berlin és Pétervár irányában nem mutatott különösebb aktivitást, de az osztrák–magyar készülődés, amelyet számos jelből észlelhettek, mindkét fővárosban idegességet keltett.

A gyors és nagyarányú francia sikerekhez fűzött osztrák remények nem voltak megalapozottak. Franciaország diplomáciai tekintetben elszigetelten bocsátkozott a háborúba. Segítséget Olaszországtól várt, de ez a római kérdés rendezetlensége miatt (a franciák 1849 óta még mindig megszállva tartották Rómát) nem csatlakozott hozzá. Oroszország, amely a lengyel felkelés megújulásától tartott, a vele közösen érdekelt Poroszországnak fogta pártját, és még a franciabarát szándékait megvalló Monarchiát is megfenyegette. Angliában a napóleoni ambíciók feléledésétől tartottak, és ha már ki kellett lépni a „fényes elszigeteltségből”, inkább a felemelkedő, de még veszélytelen Poroszországnak fogták pártját. A francia fegyvereket a napóleoni nimbusz övezte, a „grandeur” tudatát a második császárság katonai sikerei is gyarapították. A kettős párviadalban valójában nem voltak komoly esélyei. Kézifegyverek dolgában a francia hadsereg nem állott rosszabbul, mint a német, de a régimódi francia lövegek közelébe sem jöhettek a modern Krupp-ágyúknak. Hadseregszervezetben Poroszország toronymagasan fölötte állott Franciaországnak. Az elavult francia sorozási rendszer nem irányíthatott a frontra modern tömeghadsereget. A porosz hadseregnek viszont hatalmas tartalékai voltak a katonai kiképzésen átesett férfilakosság soraiban. Az augusztus elején megindult háború nem volt egyéb, mint megszakítás nélküli francia kudarcsorozat. A határmenti csaták elvesztése után az egyik francia sereg Metz várába húzódott vissza, a másik, Párizst fedezetlenül hagyva, a belga határra vergődött. Szeptember 2-án itt érte utol sorsa: a császárral az élen Sedannál kapitulált. Két napra rá Párizsban győzött a forradalom, de a köztársaság háborús esélyei sem voltak biztatóak.

A francia győzelemhez kapcsolódó osztrák–magyar tervek így nagyon hamar időszerűtlenekké váltak. A külpolitika egészére nézve azonban még nem vonták le a következtetéseket. Beust az újabb közös minisztertanácson olyan magatartást indítványozott, amely alkalmas arra, hogy a porosz katonai sikerek következményeit elhárítsa vagy legalábbis mérsékelje. A további poroszellenes politika értelmében Ausztria–Magyarország 1870 augusztusában csatlakozott az európai hatalmak franciabarát tömörüléséhez. A sedani vereség után diplomáciai támogatást nyújtott a francia köztársaság kormányának a status quo alapján történő fegyverszünet érdekében. Ezzel egy időben a prágai békére hivatkozva felemelte szavát a délnémet államok Poroszországhoz való csatlakozása ellen. Az elszigetelt osztrák–magyar erőfeszítések azonban elégtelenek voltak ahhoz, hogy Poroszországot megakadályozzák katonai sikereinek teljes kiaknázásában.

A Franciaországra támaszkodó poroszellenes politika kilátásai 1870 őszén, a francia köztársaság közelgő katonai összeomlásának küszöbén nem voltak kedvezőek. Az Osztrák–Magyar Monarchia veszélyesen elszigetelődött. A keleti kérdés újabb felmerülése következtében külpolitikai helyzete tovább romlott. 1870 november elején Oroszország érvénytelenné nyilvánította az 1856. évi párizsi béke cikkelyeit, amelyek korlátozták szuverenitását a Fekete-tenger övezetében. Ausztria–Magyarország, amely ellensége volt a győzelem felé haladó Poroszországnak, most keleti szomszédjával, Oroszországgal is konfliktusba keveredett. Beust felmérte a helyzet súlyosságát, kereste a békés kibontakozást, és az orosz eljárást tudomásul vevő Angliához kívánt csatlakozni. Az oroszellenes magyar közvélemény nyomására azonban megváltoztatta álláspontját, és akcióba kezdett a párizsi béke által kilátásba helyezett szankciók végrehajtása érdekében. Amikor a háborús politika az angol és a porosz ellenállás következtében hajótörést szenvedett, arra tett kísérletet, hogy a fekete-tengeri kérdés rendezésére összeülő londoni konferenciával a szélsőséges osztrák–magyar álláspontot elfogadtassa. Indítványozta, hogy a Fekete-tenger semleges státusának megszüntetését csak megfelelő kompenzációk ellenében vegyék tudomásul: nyissák meg a tengerszorosokat a nagyhatalmak hadihajói előtt, tegyék lehetővé, hogy ezek korlátlan számban tartózkodhassanak a Fekete-tengeren. Az osztrák–magyar program elfogaztatására az angol közömbösség és a porosz–orosz együttműködés miatt nem volt semmi kilátás. Az aláírt szerződés a program egyetlen pontját sem tartalmazta. Ausztria–Magyarország a londoni konferencián súlyos diplomáciai vereséget szenvedett.

1871 januárjában proklamálták a német császárságot, februárban aláírták a francia vereséget megállapító előzetes békét, márciusban szentesítették a keleten új helyzetet teremtő orosz eljárást. A bekövetkezett események gyökeresen megváltoztatták Ausztria–Magyarország nemzetközi helyzetét. A poroszellenes külpolitika teljesen időszerűtlenné vált. Az eddigi irány megváltoztatását a belső erők is követelték. A nagyarányú német győzelmek eredményeként és a német egység megalakulásának visszahatásaként az osztrák-német lakosság körében elhatalmasodott a német nacionalizmus érzése. Az osztrák-németek törekvéseit támogatták a magyarok is. Ők az egységes Németországot az oroszellenes tervek megsegítése végett akarták a Monarchia mellé állítani. Az udvari körök további makacs poroszellenessége és a csehek Németországgal szembeni bizalmatlansága kevés volt az osztrák és a magyar törekvések ellensúlyozására. A közös külügyminiszterre várt a feladat, hogy a francia vereség és a német egység következményeit az osztrák–magyar külpolitikára nézve levonja. Beust nem minden keserűségtől mentesen vetette papírra: Franciaország eljárása, ahogy magát esztelenül háborúba vetette, megfosztotta Ausztriát összes jogosan táplált reményeitől. Poroszország német nemzeti állammá növekedett, s nemcsak mint katonai hatalom, hanem mint a zilált nemzeti állapotokat kihasználó szomszéd is veszedelmes lehet a Monarchiára nézve. Ebben a helyzetben mi sem volna kockázatosabb, mint a francia revanspolitikához kötni Ausztria sorsát. Az új körülmények között egyetlen lehetséges megoldás marad: a megbékélés Európa legnagyobb hatalmával, Poroszország új németországi állásának fenntartás nélküli elismerése. Ezen az alapon lehetővé válik Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia történelmi és rokoni kapcsolatokon alapuló baráti együttműködése. Németország és Oroszország baráti viszonya egyben lehetőséget ad arra is, hogy a Monarchia normális viszonyokat létesítsen Kelet-Európa nagyhatalmával.

Még meg sem száradt a tinta a frankfurti békeszerződés (1871. május) okmányán, Beust új külpolitikai irányt kijelölő emlékirata már ott feküdt Ferenc József íróasztalán. A két esemény időbeli egyezése is mutatja a mély történelmi összefüggést. A francia–porosz háború gazdagabbá tette a Habsburg-monarchiát egy fontos tapasztalattal. Bebizonyosodott, hogy a német nemzeti mozgalom lezárása összeegyeztethető a soknemzetiségű Ausztria létével. Igaz, ennek jelentőségét még nem tudták kellőképpen felmérni. De a háború révén szegényebbek lettek egy illúzióval: végérvényesen kiderült, hogy a Monarchia nem folytathat többé aktív németországi politikát.


Az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikája a kiegyezés utánDiószegi István
A dualizmus külpolitikájának feltételei Tartalomjegyzék A „három császár” politika