A nyugati térítés kezdete

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 25., 11:14-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
953
Zombor gyula, a magyarok második méltósága Bizáncba vonul, megkeresztelkedik, és Hierotheosz görög püspököt Magyarországra hozza téríteni.
963
Taksony Szalk (Saleccus) követet küldi követségbe XII. János pápához, aki Zacheus térítő püspököt indítja Magyarországra, de I. Ottó király emberei elfogják a püspököt a követséggel.
972
húsvét: II. Ottó herceg (társcsászár) és a görög Theophanu hercegnő házasságával a Német-Római Császárság és Bizánc harapófogóba szorítja Magyarországot. Géza elküldi követeit I. Ottó császárhoz, jelezve készségét a kereszténység felvételére.
nyár: Wolfgang einsiedelni szerzetes kisérletet tesz magyarországi térítésre; Prunward (Brunó) Sankt Gallen-i szerzetest a magyarok püspökévé szentelik Mainz mellett, Ingelheimben; Brunó innen Piligrim passaui püspök papjaival Magyarországra jön téríteni.
973
húsvét: Quedlinburgban az I. Ottó császár által összehívott nemzetközi fejedelmi találkozón Magyarországról tizenkét főúr jelenik meg.
973-974
Piligrim passaui püspök hamis oklevelekkel kísérli meg Magyarországot érsekinek mondott egyházmegyéje alá rendelni.
977 körül
Vajk (István) születése.
995
Szent Adalbert prágai püspök római útja előtt Géza udvarában időzik. II. Boleszlav cseh herceg kiírtja Adalbert rokonságát, a Szlavnikokat. Adalbert munkatársa, Radla (Sebestyén) a magyar udvarba jön.
996
II. (Civakodó) Henrik halálát (995) követően fia, Henrik herceg és Géza fejedelem békét köt. István (Vajk) feleségül veszi Gizella bajor hercegnőt. A pannonhalmi apátság alapítása.

Mint fentebb szóltunk róla, a magyarországi térítés 953-ban indult meg, amikor a gyula vezette követség egy görög püspököt hozott Magyarországra. A püspök központja valószínűleg Dél-Magyarországon volt; itteni működése nem volt hosszú életű, de nagy hatást gyakorolt István „gyulára”, Sarolt apjára vagy nagybátyjára. A gyula rövidesen bekövetkező halála és a kitört háborúság a biztató kezdeteket elhervasztotta, s így ha Sarolt kereszténynek született is, felette kérdéses, hogy a zabolátlan nomád hercegnő mennyiben vált hivővé.

Géza Saroltot talán még mint herceg vette feleségül, amikor a bihari dukátust birtokolta, és udvarai Szolnok és Szarvas vidékén kívül az Al-Dunánál voltak. Al-dunai udvarából tarthatta kézben a keleti kereskedelem útvonalát és sokfelé ágazó diplomáciai kapcsolatait. Itt-tartózkodása alatt jött létre az orosz – besenyő – bolgár – magyar szövetség Bizánc ellen, s valószínű, hogy ő adott csapatokat Szvjatoszlav seregébe. Hogy ifjúkorában előszeretettel háborúskodott, arra a nagylegenda kifejezetten utal későbbi békepolitikájáról szólván. A Taksony kori bizánci–magyar háborúskodás döntő módon befolyásolhatta Géza állásfoglalását is s görög egyházzal szemben, s ehhez járult egy friss élmény, ami Gézát végleg el kellett riassza a bizánci egyháztól: a Szvjatoszlav elleni háború befejeztével, 971-ben Tzimiszkesz János császár a felszabadított Bulgáriát annektálta, II. Borisz cárt fogolyként Bizáncba vitte, és az önálló bolgár patriarkátust meggszüntette. Ilyen körülmények között Géza nem állt válaszúton kelet és nyugat között; adott időben a görög egyházhoz való csatlakozás számára egyszerűen lehetetlen volt.[1]

A görög egyázi vezetők utóbb fájdalmasan észlelték a következményeket. A magyarországi misszió abbamaradásának okát a kitört háborúkban látták, meg abban, hogy a magyaroknak „saját nyelvükön írott könyveik nem valának. A latinok pedig látván a görögök számukra kedvező tétlenségét, Rómából felkerekedtek és ... könyveikkel és írásaikkal istentelen hitökre térítették”[jegyzet 1]

A latin térítés elindítását a nemzetközi események kényszerítették ki. Magyarország két expanzív birodalom, Bizánc és a Német-Római Császárság között feküdt. Amíg e két birodalmat semleges ütközőállamok választották el Magyarországtól, mindez nem jelentett gondot. Bizánc azonban 971-ben bekebelezte Bulgáriát, s ugyanekkor a bajor–magyar határvidéken is csöndes német előnyomulás volt észlelhető. E potenciális veszélyek fenyegető veszedelem méretét 971–972-ben öltötték, amikor Tzimiszkesz János császár]] és Ottó császár szövetségre lépett, aminek zálogaként az ifjú II. Ottó társcsászárt Theophanu görög hercegnővel házasították össze. A hercegnő 972 kora tavaszán ért Konstantinápolyból Rómába, ahol április 14-én keltek egybe. Útjáról Géza a perejaszlaveci kereskedelmi gócon és a bolgárokon keresztül pontosan értesülhetett.[2]

Felismerve a harapófogóba kerülés veszélyét, Gézának cselekednie kellett. A görögökkel való tizennégy éves rossz viszony és a németekkel való tizenhét éves nyugalom állapotában csak Ottóhoz fordulhatott, s jól tudta, hogy a tartós békének egy ára van, a megkeresztelkedés. Csaknem bizonyos, hogy a fenti értesülés hatására indította el követeit a hosszabb itáliai tartózkodásról hazatérő császár elé. Ottó 972 nyarán kelt át az Alpokon Paviából Sankt Gallenbe. Paviából elindulva követséget menesztett Lengyelországba és meghívta Meskó lengyel fejedelmet a húsvétkor Quedlinburgban tartandó gyűlésre, amelyet a keresztény hatalmak találkozójának szemelt ki. Úgy látszik, hogy augusztusban, Sankt Gallen-i tartózkodása alatt ért el hozzá Géza üzenete elhatározott szándékáról, mert legott püspökké szenteltetett egy Prunward nevű Sankt Gallen-i barátot, és Magyarországra küldte. Már régebben rámutattak, hogy a Prunward névnek a Prun~Brun~Bruno név a rövid alakja. Ugyanolyan „Kurzform” ez, mint a Gerhardé a Gero, Kuonradé a Kuno, Tankredé a Thammo. Prunward pedig azonosítható azzal a Prun, illetve Bruno néven szereplő püspökkel, akinek Ottó által írt ajánlólevele egy korabeli kódexbe bemásolva fennmaradt.[3] Ottó, Isten kegyelméből felséges császár Biligrimnek (=Piligrimnek) a passaui egyház tisztelendő püspökének üdvözletünk és kegyelmünk. Bruno (=Prun) püspököt küldjük hozzátok és kedveltségteknek ajánljuk, azzal, hogy a legmesszebbmenőkig segítsétek, bármire is volna nálatok szüksége, és tiszteletteljesen és legkörültekintőbben vezessétek embereitekkel, valamint lovakkal és más úti szükségletekkel ellátva a magyarok végeire, amilyen közel csak lehet. Őt azért delegáljuk oda, hogy királyukat minél előbb összeköttetésbe hozza hatalmunkkal. Nektek pedig igen nagy gondotok legyen, hogy ez a követség a legbiztonságosabban létrejöjjön, mert ha feltett szándékunk sikerrel jár, abból nektek és mindnyájatoknak felettébb nagy hasznotok lesz. Isten veletek!”[jegyzet 2][4]

Ottó levelének vigyázóan sürgető hangneme nemcsak az első találkozó izgalmát leheli magából, hanem benne sűrűsödik húsz év gondja, várakozása: az augsburgi csatától kezdve, a magyarok megtérési kísérleteinek zátonyra futtatásáig s végül Ottó saját „kivárási politikájának” beigazolódása. Az idős császár erejét már gyengülni érezte, de azt a diadalt meg akarta érni, hogy ő vezesse be Krisztus aklába a megszelidített fenevadakat.

A Brunó követségét utóbb saját akciójának feltüntető Piligrim leveléből tudjuk, hogy az első térítők úgy vonultak a magyarok elé, ahogy azt Beda angol gestájából olvasták, ünnepélyes processzióval, litániát énekelve, ezüstkeresztet és Krisztus képét víve magukkal, és tolmácsoltatták mondanivalójukat.

A Sankt Gallen-i Necrologium szerint Brunó megkeresztelte a magyarok királyát, Ademar művének XII. századi interpolátora pedig – ezt a Brunót összetévesztve a 30 év múlva működött Querfurti Brunóval és egy másik Brunó püspökkel – az állítja, hogy a Brunó által megkeresztelt Géza király István nevet kapott. Az István–Mihály testvérpár megnevezés más új királyok családjában is előfordul, és így valószínű, hogy ezúttal Géza öccse, Mihály is felvette a keresztséget.

Gézát és elődeit – mint törzsfők felett álló nagyfejedelmet – görögül megász archónnak, latinul magnus seniornak írták, aminek a régi magyarban a nagyúr, nagyuram megszólítás felelhet meg, ugyanakkor a szlávok králnak mondták, a nyugati forrásokban pedig többnyire a rex címzés járta, ez a cím azonban még nélkülözte a keresztény király hivatalos elismerésének formaságait, elsősorban a koronázást.

Géza bizonyára már mint megkeresztelt király, de még nem mint rex christianus küldte el tizenkét főúrból álló ünnepélyes követségét Quedlinburgba. A 973. március 23-án, húsvétkor összejött fejedelmi találkozón megjelent Kékfogú Harald dán király, II. Boleszló cseh herceg, míg a megfélemedett Meskó lengyel fejedelem maga helyett fiát, Bátor Boleszlót (Boleslaw Chrobry) küldte túszul; ezenkívül követséget küldött Vasfejű Pandulf beneventói herceg, Tzimiszkesz János görög császár, sőt a Macedóniában ekkortájt alakult új bolgár ellenkormány is.[5]

A hűbéri függésen levő dán, cseh és lengyel uralkodók személyes megjelenésével szemben Géza és családtagjai ekkor – úgy, mint ahogy a továbbiakban is – távol maradtak; ez alkalmas volt annak hangsúlyozására, ami a középkori magyar állam külpolitikai vezérmotívuma maradt: Magyarország a keresztény Európa része, de független idegen hatalmaktól.

Ottó Sankt Gallen-i Brunót adta a magyaroknak püspökül, aki egyházilag a konstanzi püspök mellett Rudbert mainzi érsektől, a császár főkáplánjától függött. Sankt Gallen ugyanis mint császári monostor a császár kápolnájának volt alárendelve; a megtérő uralkodókat a császár kápolnájához kapcsolni nem csupán kitüntetés volt, hanem rejtett kifejezése annak az igénynek, hogy minden keresztény uralkodó a császártól, a római egyház védnökétől függ. Ez lehetett az oka, hogy amikor Olga orosz nagyfejedelemnő Bizánctól elfordulva időlegesen Ottótól kért püspököt, a császár 961-ben Vilmos mainzi érsekkel, főkáplánjával szenteltetett püspökké egy mainzi szerzetest, de ez nyilvánult meg abban is, hogy 973–976-ban az újonnan létesített prágai püspökséget is a mainzi érsek alá rendelték.[6]

Hogyan indult el az új magyarországi térítés?[7]

A történeti köztudat Szent Wolfgangot tartja az első nyugati térítőnek. Wolfgang kiindulásának helye és időpontja azonban arra mutat, hogy akciója nem volt független a Sankt Gallenből kiinduló missziótól. Wolfgang ugyanis a Sankt Gallennel szomszédos einseidelni bencés apátság szerzetese volt, és Ottó császár 972. augusztus 14-én éppen Sankt Gallenben állított ki kiváltságlevelet az odajáruló einseidelni szerzeteseknek. Bizonyos, hogy az ekkortájt tudomásukra jutott magyar megtérési vágy buzdította fel Wolfgangot, hogy apátjának engedélyével elinduljon Magyarországra téríteni. Alig ért el azonban Pannonia végeihez, Piligrim püspök, aki 971-ben nyerte el székét, visszarendelte. Ha ilyen módon Wolfgang nem is ért el missziós sikert, hatalmas pártfogói segítségével még ez év decemberében elnyerte a regensburgi püspökséget, és Henrik bajor herceg, majd leánya, Gizella tanácsadója lett.

Az első sikeres térítő az egykorú szavahihető források szerint az akkori Svábországból, a mai Svájcból származó Sankt Gallen-i Brunó volt. Piligrim adott mellé bajor-karantán papokat, és munkálkodásáról csak Piligrim hamis szándékkal írt leveleiből tudunk meg néhány részletet. Két-három év alatt a nemesebb magyarokból ötezret kereszteltek meg, ugyanakkor a Magyarországra fogolyként hurcolt keresztények tömegesen vitték oda gyermekeiket megkeresztelni. Piligrim ezek számát még a magyarokénál is nagyobbra tette, ami abból a megtévesztő aspektusból fakadt, hogy a térítés a fejedelmi család udvarhelyei körül indulhatott meg, és nomád módra e fejedelmi „ordák”, udvarhelyek mellett telepítették le az idegenből elragadott kézműveseket, szolgálókat. Piligrim szerint ők kezdték el építeni az első kápolnákat.

Sankt Gallen-i Brunó missziójával és az udvarhelyeken épült kápolnákkal áll összefüggésben, hogy a Szentgál helynevek, amelyek egyházuk védőszentjéről kapták nevüket, csak azon a szűkebb környéken fordulnak elő, ahol az Árpádok X. századi családi szálláshelyei voltak. Nyilvánvalóan ilyen az Esztergom, Kalocsa, Szekszárd és Veszprém melletti Szentgál, illetve a neki szentelt templom, a fejedelmi, hercegi és fejedelemnői udvarhelyek szomszédságában, de a nyugat-baranyai két Szentgál is egy-egy olyan patak mellett feküdt, amely a Siklós melletti Koppányhoz vezetett. A hatodik, a somogyi Orci nevű falu felett már inkább a Géza alatt beköltözött Orci német vezérhez kapcsolható, ha ugyan ő nem elkobzott udvari szálláshelyeket kapott meg.[8]

Bizonyára Sankt Gallen-i Brunó honosította meg elsőnek a mainzi főegyház Szent Márton-patrocíniumát Magyarországon. Hogy a pannoniai Savariából eredő Szent Márton tours-i püspök (†400 k.) kultusza hamar elterjedt Magyarországon, arról a Géza fejedelem idejében megkezdett pannonhalmi Szent Márton-apátság tanúskodik, a patrocínium további terjedéséhez viszont a helyi kultusz is hozzájárult.

Sankt Gallen-i Brunó püspök működésének időtartamáról biztos adat nem maradt ránk. Thietmár feljegyzéséből bizonyos, hogy később is működött egy főpap (antistes) Géza udvarában, és István uralkodása kezdetén halt meg Domonkos, az első magyar érsek, akinek idekerülése rejtély.

Brunó méltatlan elfeledéséhez két körülmény járult hozzá. Egyrészt emléke belemosódott a később működött Querfurti Brunó alakjába, másrészt a 990-es évektől Szent Adalbert köre vette át a térítést, amely Adalbertnek és munkatársainak tulajdonított minden kezdeményezést, és minden korábbi misszió emlékét feledésnek adta át.

A magyar kereszténység eredetének kutatói nagy szerepet juttattak Piligrim passaui püspöknek, eléggé érdemtelenül. Kétségtelen, hogy Piligrimnek, mint a Duna vonalán legkeletebbre székelő püspöknek szerepe volt Sankt Gallen-i Brunó Magyarországra juttatásában, sőt bizonyos, hogy ő is adott papokat Brunó püspök mellé, akik az ausztriai karantán-szláv nyelv ismeretében Magyarországon mint térítők el tudtak boldogulni. A magyarság a nyugati térítők számára csak szláv nyelven keresztül volt megközelíthető. A 150 éves szláv–magyar szimbiózis ugyanis azt jelentette, hogy úr, vitéz és szolga egyaránt értett valamit szláv nyelven. Ez lehet a magyarázata, hogy a magyar nyelv keresztény terminológiájának második csoportja az a szlovén volt, amit a bajor-karantán végeken beszéltek. Ebből származik a kereszt(el), keresztény, malaszt, bérmál, apát, apáca, pilis, zsolozsma, szövétnek, parázna, szerda, csütörtök, péntek, vecsernye, veternye stb. szavunk.[9] Piligrim azonban nem elégedett meg a térítés elősegítésével, hanem közreműködéséből tőkét akart kovácsolni hatalma növelésére. Arra törekedett, hogy a Magyarország feletti egyházi vezetést magának szerezze meg. Ennek érdekében hamisított több pápai bullát, amelyek azt a valótlanságot tartalmazták, hogy a passaui püspökség jogelődje, az ókeresztény laureacumi püspökség, amelynek épületei az Ennsburg közelében levő Lorch faluban romladoztak, korábban érsekség volt és alája tartoztak Avaria (Avarország) és Moravia (Morvaország) püspökei. Hamisítványai mellé írt egy levelet VI. Benedek pápának (973–974), amelyben az egész addigi magyar térítést – Brunó nevét meg sem elítve – saját egyéni akciójának és sikerének tüntette fel, sőt megfogalmazta a pápa adandó válaszát is, amelyben VI. Benedek minden törekvését szentesíti. Nincs tudomásunk róla, hogy Piligrimnek sikerült volna irományait Rómába eljuttatni.[10]

Törekvéseiről viszont tudomást szerzett unokabátyja, Frigyes salzburgi érsek, aki Pannoniát egyházi szempontból a saját vadászmezejének tekintette, s jogai védelmére ugyanolyan eszközökhöz folyamodott, mint Piligrim. VI. Benedek pápa nevében hamisított egy oklevelet, amelyben a pápa Frigyes salzburgi érseket egész Noricum (Ausztria), Alsó- és Felső-Pannonia apostoli vikáriusának nevezi ki, és mindenkit egyházi átokkal sújt, aki e területeken érseki igényekkel lépne fel. Emellett Arnulf király nevében 885-ös évszámmal szerkesztett egy birtokösszeírást, amely – több-kevesebb alappal – számos dunántúli helységet, így Pécset, Zalavárt és Szombathelyet az érsek birtokának tüntet fel, és ezt 977-ben II. Ottó császárral megerősíttette.

Piligrim püspök és Frigyes érsek törekvései azonban eleve sikertelenségre voltak kárhoztatva. Géza a mellette müködő püspököt ugyanúgy nem volt hajlandó a szomszédos egyházfőktől függő viszonyba helyezni, mint ahogy a császári udvar mindenható archicapellanusa, főkáplánja, Willigis mainzi érsek sem mondott le az újonnan térítendő népek egyházfőségére táplált igényéről.

A XI. századtól napjaink történetírásáig két tendencia hatott annak érdekében, hogy a Géza alatt megindult keresztény térítést elfeledtesse.

A német krónikairodalomban elterjedt az a beállítás, hogy a magyarok megtérése István házasságával kezdődik, és a legkeresztényibb Gizella hozta a pogányok közé az új hitet. A térítést elindító hercegi ara mint történeti modell érvényesült a X. században – a cseh Dubravka és Meskó lengyel fejedelem, valamint a görög Anna és Vlagyimir orosz nagyfejedelem a legismertebb példái –, a modell azonban legendamotívummá vált (például Géza és Adelhaid), aminek német–magyar viszonyban való kibontakozását elősegítette Gizella bátyjának, II. Henriknek mind növekvő idealizálása. III. Jenő pápa 1143. évi bullája II. Henrik császár kanonizálásáról az új szent egyik fő érdemének a magyarok megtérítését jelölte meg.

A magyar és a szláv történeti irodalomban Szent Adalbert működésének idealizálása hatott hasonló irányban. Az a tény, hogy Adalbert püspök Itáliába menet felkereste a magyar fejedelmi udvart, majd az ezredfordulón munkatársai közül többen ideköltöztek, aminek eredményeképpen 1001-ben, az Adalbert-kultusz kivirágzása idején az esztergomi érsekséget is neki szentelték, oly módon hatott, hogy Adalbertet állították be Szent István megkeresztelőjének és a magyarországi misszió elindítójának. Adalbert tanítványainak propagandája nyilvánult meg abban is, hogy Querfurti Brunó 1006-ban írt Adalbert-életrajzában a Géza alatti térítést mint valami eretnekséget marasztalta el. Az első magyarországi missziós tevékenységet csak olyan valaki jellemezhette így, aki a római reformvonaltól való legkisebb eltérést is eretnekségnek tekintette. A korai magyar misszióban pedig a Sankt Gallen-i monasztikus hagyomány és a passaui irányítás szláv és bizánci elemekkel keveredett, s ez bizonyára a liturgia felemás voltában nyilvánult meg. Ezt a kezdetet nem létezőnek tekinteni azonban több mint elfogultság.

Az első Szent István-legendák szerzőinek javára írandó, hogy Adalbert csodás megjelenésének legendája és István szerepének kiemelése mellett Géza kezdeményező szerepét sem hallgatták el, és a kegyetlen következetességgel elindított térítésről reálisan emlékeztek meg. A két legenda mellett Thietmár és Querfurti Brunó közlései kétségtelenné teszik, hogy a 972-ben elkezdett térítés nem maradt abba, és ha igaz az, hogy Domonkos érsek még Géza korában mint episcopus Ungarorum kezdte el működését, akkor nyilvánvaló, hogy az Adalbert hívei által emelt egyház ráépült a korábban lefektetett alapokra.

Lábjegyzetek

  1. Emlékkönyv Szent István halálának kilencszázadik évfordulóján I. 400.
  2. Gombos III. 1776.

Irodalom

  1. Bulgária bizánci megszállására lásd W. N. Slatarski, Geschichte der Bulgaren (Leipzig, 1918). 67. kk.; Runciman, A history of the First Bulgarian Empire 217.kk.; Ostrogorsky, History of the Byzantine State 236–237.
  2. A II. OttóTheophanu házasságra lásd DümmlerKöpke 479. kk.
  3. Prunward és Brunó azonosítására lásd Pauler, A magyar nemzet története Szent Istvánig 106, 189. kk.; Györffy György, A magyar kereszténység kezdetei (Élet és Tudomány 27. 1972. 634).
  4. Brunó levelének szövegét lásd Fejér, Codex diplomaticus hungariae ecclesiasticus ac civiles I. 257; MGH Epistolae Selectae III. Codex epistolarum Tegernseensium. Ed. K. Strecker (Berlin, 1925). 100–101.
  5. A quedlinburgi találkozóra lásd DümmlerKöpke 501–506; Heinrich Felix Schmied, Otto und der Osten. Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung Ergänzungsbände 20. 1962. 70–106.
  6. Az egyházszervezés párhuzamosságához cseh, lengyel és magyar viszonylatban vesd össze F. Graus, Böhmen zwischen Bayern und Sachsen. Zur böhmischen Kirchengeschichte des 10. Jahrhunderts (Historica 17. 1969. 5 – 42), melyhez lásd Gy. Györffy, Miscellanea Historiae Ecclesiasticae (Louvain) 5. 1974. 159–167; J. Borovi, Millennium Dioeceseos Pragensis 973 (WienKölnGraz, 1974). 50. kk.
  7. A nyugati térítés kezdeteire a régebbi irodalmat lásd ÁÁ 376 – 377; Kosáry Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalomába I. 68. Részletes taglalása Horváth Mihály, A kereszténység első százada Magyarországon (Budapest, 1878), nem mindenben követhető: Volf György, Első keresztény térítőink (Budapesti Szemle 85. 1896. 190. kk., 388. kk.); Csóka Lajos, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 269–291.
  8. A Szent Gál-kultusz elterjedésére lásd Györffy György, idézett hely, melyhez csatolandó az Esztergommal átellenes Nána templomának Szent Gál-patrocíniuma.
  9. A magyar nyelv szlovén egyházi terminológiájára lásd Melich János, Akadémiai Értesítő 14. 1903. 115–123. és Melich, Szláv jövevényszavaink 1/2. 419. kk.; Kniezsa, A magyar nyelv szláv jövevényszavai I., az idézett szavaknál.
  10. Piligrim passaui püspök hamisítványait kiadta Fejér, Codex diplomaticus hungariae ecclesiasticus ac civiles I. 123. és passim; Massina, Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae: Slovenský diplomatár I. 5, 39, 41, 44, 46; kritikájukra lásd E. Dümmler, Piligrim von Passau und das Erzbistum Lorch (Leipzig, 1854); W. Lehr, Piligrim Bischof von Passau und die Lorcher Fälschungen (Berlin, 1909); I. Zibermayr, Noricum, Baiern und Österreich (München, 1944). 364. kk.; H. Wagner, Urkundenfälschungen im Burgenland (Eisenstadt, 1953). 5. kk.; R. Massina, Slovanské Historicke Studie XVI. 71 – 80.


Géza fejedelem kora
Géza történelmi szerepe és egyénisége Tartalomjegyzék Géza békés külpolitikája