A pákozdi győzelem és következményei

A Múltunk wikiből
1848. szeptember 29.
A pákozdi győzelem.
1848. október 7.
A képviselőház érvényteleneknek nyilvánítja a király október 4-i rendeleteit.
Roth hadteste Ozoránál leteszi a fegyvert.

S a liberális nemesség jobbjai azután a következő napokban további bátorítást meríthettek a hadiesemények alakulásából is.[1] Mert Móga, aki István főherceg szökése után a dunántúli sereg parancsnokává lett, maga sem vetette ugyan végét a szakadatlan hátrálásnak, sőt szeptember 27-én már a Velencei-tó északnyugati partvidékére húzódott vissza, s – bár a terep ehelyütt különösen alkalmasnak mutatkozott az ellenséggel való megmérkőzésre, csapatainak létszáma pedig időközben már 14 ezer fölé nőtt – még itt sem szándékozott megállapodni. Csakhogy 28-án megjelentek a táborban a képviselőház küldöttei a sereget ellenállásra utasító előző napi határozattal. S most már Móga is kénytelen volt engedni. Heves vita után tehát végül is kijelentette, hogy megtámadni ugyan továbbra sem hajlandó a császári zászlók alatt felvonuló Jellačićot, de ha az „őket megtámadja, nem fognak hátrálni, hanem megütközni”.[jegyzet 1] Másnap reggel pedig a sereg csatarendbe is állt a Pákozdtól északkeletre húzódó dombok lábánál.

Jellačić ekkor csakugyan támadásra indította csapatait – annak ellenére, hogy a döntő ütközet megvívása előtt eredetileg egyesülni kívánt Roth tábornok hadtestével, Roth pedig egyelőre nem tűnt fel a láthatáron. A támadó sereg fő erői ugyanis Roth nélkül is tetemes erőfölény birtokában voltak. s ez a körülmény Jellačićot, akit amúgy is egyre nagyobb elbizakodottság töltött el, apránkint abba a hitbe ringatta, hogy pusztán fő erőire hagyatkozva is megkockáztathatja az ütközetet.

Szeptember 29-én azonban kiderült, hogy Jellačić jócskán elszámította magát. Hiába voltak ugyanis a császáriak meg-megismételt rohamai: a magyar sereg a környékbeli falvak kaszára kapó lakóinak a segítségével újra meg újra visszaverte a támadókat. S a nem várt kudarc annyira megrázó hatást gyakorolt Jellačićra, hogy egyszeriben elment a kedve az egész támadó hadjárat folytatásától.

Az ütközetet követő napon tehát Jellačić három napi fegyverszünetet kért – és kapott is – Mógától, majd csapatait 1-én visszavonta Székesfehérvárra, néhány óra múlva pedig innen is eltakarodott – egyenest Bécs felé, méghozzá oly lélekszakadva, hogy 3-án már Győrött volt, 8-án pedig magát az osztrák–magyar határt is átlépte. S ami talán ennél is inkább tanúskodhatik fejvesztettségéről: Rothot eközben teljességgel elmulasztotta tájékoztatni a legújabb fejleményekről; ehelyett beérte azzal, hogy a Roth-hadtest fogadására Székesfehérvárt hátrahagyja katonáinak egy kisebb, másfél ezres csoportját. Ez a különítmény pedig olyan gyenge volt, hogy 3-ára már kénytelen lett megadni magát a város felkelő népének.

Így azután rövidesen fegyverletételre kényszerült maga Roth tábornok is. Ő ugyanis végül október 4-én ért Székesfehérvár alá. Ekkor pedig a város már a felkelők kezén volt, sőt a város falai között tartózkodott már egy Pákozdról ide rendelt 5 ezres létszámú magyar csapattest is, amelyhez megint csak tömegével csatlakoztak a környékbeli falvak felkelői is. Roth ezért most kénytelen-kelletlen visszafordult Szlavónia felé. Amikor azonban 6-án Ozora közelébe érkezett, a Sión átvezető hidat lerombolva találta, s a Sió túlsó partján ott láthatta maga előtt azt a 15 ezer főnyi felkelő hadat, amellyel Csapó Vilmos őrnagy, a tolnai nemzetőrég parancsnoka igyekezett elvágni útját. Másnapra pedig (az ezredessé kinevezett) Perczel Mór vezetésével utolérte az üldözésére kelt magyar hadtest is, amelynek a magvát a Hunyadi- meg a Zrínyi-szabadcsapat, valamint a Tiszán inneni megyék Görgei Artúr őrnagy parancsnoksága alatt álló önkéntes nemzetőrsége és a Kossuth toborozta Duna–Tisza közi népfelkelők egy csoportja alkotta. S minthogy így a gyűrű bezárult körülötte, Rothnak nem maradt más választása, mint hogy még ugyanezen a napon maga is letegye a fegyvert.

A Jellačić fölött aratott győzelem azonban nemcsak katonai, hanem politikai téren is meghozta a maga termését. Pákozd után ugyanis még azok szemében is nyilvánvalóvá lett, hogy az ellenforradalom a forradalmat korántsem lesz képes heteken belül maga alá gyűrni, akik előzőleg ennek éppen az ellenkezőjére számítottak. Az a körülmény pedig, hogy az uralkodó még a Batthyány Lajos által szeptember 17-én felterjesztett miniszterlistától is megtagadta jóváhagyását, egyben azt is végképp nyilvánvalóvá tette, hogy az ország élére semmiféle törvényes kormány nem kerülhet többé. Amiből azután önként következett, hogy a végrehajtó hatalom, amelyet a képviselőház 28-án csak ideiglenes érvénnyel ruházott a honvédelmi bizottmányra, a továbbiakban immár tartósan ennek a testületnek a kezében fog maradni. Ez a felismerés pedig a liberális nemesi politikusok számára kellő indítékul szolgált ahhoz, hogy ha addig, amíg Jellačić látszólag feltartóztathatatlanul közeledett Buda felé, amíg tehát a veszély óriásinak s a honvédelmi bizottmány szerepe már ezért is csupán alkalminak látszott, maguk sem ellenezték a baloldalnak a bizottmányon belül élvezett többségi helyzetét, most már végét vessék ennek az állapotnak.

A képviselőház ezért október 1-én elnökének, a békepárti ifj. Pázmándy Dénesnek az indítványára pótlólag beválasztotta a bizottmányba az első Batthyány Lajos-kormány tárcájáról le nem mondott két tagját, Szemerét meg (a Délvidékről éppen ekkor visszaérkezett) Mészárost, majd két nap múlva a felsőház is delegálta a bizottmányba négy liberális tagját, Perényi Zsigmond bárót,[2] Ugocsa vármegye és id. Pázmándy Dénest, Fejér megye főispánját, valamint Esterházy Mihály grófot és (Erdély képviseletében) Jósika Miklós bárót, az írót.[3] S bár ez a létszámnövelés a bizottmányon belül egyszeriben többséghez juttatta a liberálisokat, tiltakozni ellen a radikálisok sem próbáltak – s nem is próbálhattak, ha továbbra sem akarták felszámolni az utóbbi hetek folyamán köztük és a liberálisok jobbjai között kialakult együttműködést.[4]

Igaz, a radikálisoknak különösebben nem is kellett aggódniuk a bizottmányon belüli többségük elvesztése miatt, amíg maguk mögött tudhatták a pesti tömegeket. Csakhogy épp a szeptember végi és október eleji napokban a pesti tömegeknek az országgyűlésre gyakorolt nyomása is érezhetően lecsökkent, egyszerűen azért, mert ekkortájt – mint láttuk – sokezer pesti sietett a dunántúli táborba, s a táborba szállók óriási többsége természetesen éppen a legforradalmibb elemek soraiból került ki. Ez a körülmény pedig a békepártiakat most kezdte arra bátorítani, hogy a honvédelmi bizottmány sikeres kibővítése után újabb hasonló irányú lépéseket is megkockáztassanak.

A legsürgősebb tennivalót emezek a népfelkelés keretei között Jellačić betörése óta fegyverhez jutott parasztok mielőbbi újólagos lefegyverzésében látták. S az ifjabb Pázmándy, aki mint a képviselőház elnöke kezdetben rendszeresen részt vett a honvédelmi bizottmány ülésein (jóllehet egyébként nem tartozott e testület tagjai közé), október 3-án – arra hivatkozva, hogy az ellenség elvonulása után a továbbra is fegyverben maradó felkelők könnyen a földesurak ellen fordulhatnának – már keresztül is vitte, hogy a bizottmány által „a népfelkelés csak a dunántúli vidékekre szoríttassék”[jegyzet 2] s még a dunántúli megyékben is csak addig engedélyeztessék, „míg az ellenséges seregektől az illető hatóságok meg nem szabadulnak”.[jegyzet 3] Ennek folytán pedig október 6-án Kossuth is kénytelen volt félbehagyni alföldi toborzókörútját.

Ennél is súlyosabb kárt okoztak azonban Pázmándyék a hadműveletek vitelébe történő beleszólásukkal. Móga ugyanis csak október 13-án délben indult meg seregével Jellačić után. S bár módja nyílott volna arra, hogy megsemmisítő csapást mérjen a másik félre – hiszen a sereg közben már 20 ezer főnyinél nagyobbra nőtt, s változatlanul támaszkodhatott a népfelkelésre is –, még ekkor is csak lassan és nagy távolságból követte az ellenséget. Majd, mikor 6-án hírül vette, hogy a bánt Bécsben valamennyi Magyarországon tevékenykedő császári csapat főparancsnokává nevezték ki, kereken ki is jelentette, hogy addig nem hajlandó újabb támadást intézni ellene, amíg az országgyűlés állást nem foglal ebben az ügyben.[5] És az országgyűlés másnap annak rendje és módja szerint érvénytelennek minősítette Jellačić kinevezését. A határozatról azonban Pázmándy (a honvédelmi bizottmány állítólagos megállapodására hivatkozva, de szöges ellentétben azzal, amit az ekkor már ismét Pesten tartózkodó és a bizottmány nevében nyilatkozni sokkal illetékesebb Kossuth fejtett ki ezen a napon a képviselőházban) olyan hozzátétellel tudósította a sereg vezérletét, hogy „tovább nyomulni nem lehet. Győr körül kellene valahol alkalmas positiót vennetek.” „Csak most ne disponáljatok…”[jegyzet 4]

Móga pedig ezek után készségesen le is mondott az önálló kezdeményezésről, s előrenyomult ugyan Győrig, ott azonban szépen elidőzött addig, amíg Jellačić osztrák területre nem lépett. És így, mire a magyar sereg 10-én végre elérte a Lajta mellékét – hogy azután ehelyütt ismét huzamosan letáborozzék –, Jellačić már rég Bécs alatt járt.

Lábjegyzetek

  1. Erről a jelenvolt Ludvigh János Szepes megyei képviselő visszaemlékezése: Ludvigh János feljegyzései a magyar szabadságharcról. Kiadta Lengyel Tamás. Történetírás,' 1938. 139.
  2. Erről ifj. Pázmándy Dénes elnöki bejelentése a képviselőház 1848. október 3-i ülésén. Közlöny, 1848. október 5. 117. szám 594.
  3. Lásd a honvédelmi bizottmánynak a törvényhatóságokhoz intézett körrendeletét, Budapest, 1848. október 3. Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. 72.
  4. Ifj. Pázmándy Dénes Csány Lászlóhoz. Pest, 1848. október 7. Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. 119–120.

Irodalom

  1. A szeptember végi és október eleji hadieseményekről részletes leírást ad (Rudolf Horvat), Hrvatski pokret u jeseni godine 1848 (Zagreb, 1898); Borus József, A pákozdi győzelem 1848. szeptember 29. (Katonai Figyelő, 1951); Jenei Károly, A pákozdi csata 1848. szeptember 29. (Fejér Megyei Szemle, 1966) és Varga János, Népfelkelő és gerillaharcok.
  2. Perényit bemutatja Doby Antal, Báró Perényi Zsigmond, a magyar nemzet dicső vértanújának élete (Nagyszöllős, 1899),
  3. Jósika Miklóst pedig Dézsi Lajos, Br. Jósika Miklós (Budapest, 1916).
  4. A honvédelmi bizottmány kibővítésére vonatkozó határozatokat lásd a képviselőház október 1-í és 4-i, valamint a felsőház október 3-i ülésének jegyzőkönyvében; közli BeérCsizmadia.
  5. Móga október 6-i állásfoglalásáról tudósít Csánynak a honvédelmi bizottmányhoz intézett aznapi jelentése; ezt is, Kossuth másnapi képviselőházi felszólalásait is lásd: Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. Sajtó alá rendezte Barta István (Budapest, 1952).


Pákozdtól Schwechatig
Tartalomjegyzék A Honvédelmi Bizottmány kormánnyá avatása