A párizsi forradalom visszhangja

A Múltunk wikiből

1848 európai forradalmai közül az első, amely Magyarországon is kézzelfogható cselekedetekre ösztönözte a polgári átalakulás híveit, a párizsi kispolgári és munkástömegek február 23-i felkelése volt, amely megdöntötte Lajos Fülöp trónját és Franciaországot ismét köztársasággá tette, a köztársaság vezető társadalmi tényezőjévé pedig a pénzarisztokrácia mellett addig másodrendű szerepre kárhoztatott ipari burzsoáziát avatta. S az első magyar államférfi, aki mikor – március 1-én – értesült a Párizsban történtekről, nyomban megértette, hogy most ütött Magyarország órája is, a pozsonyi országgyűlés alsótáblájának ellenzéki vezérszónoka, Kossuth Lajos volt.

Kossuth a palermói és a nápolyi forradalom meg a Habsburg-ellenes tömegtüntetések formájában egyidejűleg Milánó utcáin is felszínre törő forradalmi erjedés hatására már február végén arra készült, hogy egy az országgyűlés elé terjesztendő felirati javaslatban alkotmányos berendezést követeljen az udvartól valamennyi Habsburg-uralom alatt álló ország számára. Akkor azonban még feladni kényszerült ezt a tervét, mivel szándékait egyelőre ellenzéki követtársainak tekintélyes hányada is túlontúl vakmerőeknek ítélte. Most viszont, a március 2-i vegyes követi értekezleten bejelentette, hogy másnap mégis az alsótábla elé fog állni felirati javaslatával, s ebben immár nemcsak az örökös tartományok belső rendjének alkotmányos alapokra helyezését fogja követelni, hanem hogy Magyarországon is történjék meg végre, aminek történnie kell, hogy tehát még a folyó országgyűlés törvénybe iktathassa a legsürgősebb teendőket – így a közteherviselés bevezetését (legalábbis a megyei háziadó és a létrehozandó országos pénztár vonatkozásában), az úrbéri viszonyoknak a földesurak kármentesítésével lebonyolítandó felszámolását, a városok belrendezését, a nem nemeseknek „illő” politikai jogokban részesítését, a honvédelmi rendszer gyökeres átalakítását stb. –, s hogy e meghozandó törvények maradéktalan életbe léptetésének a biztosítására azonnal alakuljon meg egy az osztrák hatóságoknak alá nem rendelt s egyedül a magyar törvényhozásnak felelős magyar kormány is.

S Kossuth kezdeményezése a párizsi forradalom hírének elterjedése után már nemcsak a liberális politikusok soraiban nem lelt ellenzőkre, de a konzervatív követek körében sem; ellene egyedül a pártokon kívül álló Széchenyi István gróf lépett fel azzal az indítvánnyal, hogy az országgyűlés az adott helyzetben éppen ne követelésekkel forduljon az udvarhoz, hanem tántoríthatatlan hűségéről biztosítsa az uralkodóházat, s ilyen módon a szükséges átalakulást alapozza a dinasztiában ezek után szerinte bizonyosan felébredő méltányosságra. Ez az ellenjavaslat azonban egyetlen követ támogatását sem nyerte el; Széchenyinek mindössze annyit sikerült kiharcolnia, hogy Kossuth a maga tervezetét öltöztesse némileg mérsékeltebb alakba, nevezetesen: hogy a felelős magyar kormány megalakítását ne nyilvánítsa benne azonnal megoldandó feladatnak, hanem ezt is csak az országgyűlés berekesztéséig rendezendő problémák egyikeként említse meg.

Ilyen tompított szövegezésben került hát Kossuth felirati javaslata március 3-án az alsótábla elé, majd miután itt most már egyhangúlag elfogadtatott, következő állomásaként István főherceg nádorhoz, hogy azután ő mint a felsőtábla feje annak rendje és módja szerint jóváhagyassa a főrendekkel is.

De a felirati javaslatnak a főrendek elé terjesztése mégsem történt meg egyhamar. Mert az alsótábla konzervatívjainak a gerincét az, ami Párizsban történt, egymagában is megroppanthatta, az udvari köröket viszont pusztán ez még nem bírta teljes magukmegadásra. Bécsben tehát most lázas tanácskozások kezdődtek az ellenállás mikéntjének kimódolására, s ezért István főherceg – éppen 3-án – maga is a császárvárosba utazott, majd néhány nap múlva követte őt Mailáth György országbíró és Keglevich Gábor gróf tárnokmester is, úgy hogy Pozsonyban végül senki sem maradt, aki jogosult lett volna egybehívni a felsőtáblát. A teendők tekintetében azonban a bécsi tárgyalások résztvevői képtelenek voltak egyöntetű álláspontra jutni: akadt, aki elengedhetetlennek ítélte az országgyűlés haladéktalan feloszlatását, akadt, aki elegendőnek gondolta ha az uralkodó dorgálásban részesíti a diétát, s volt pártja a hagyományos eljárásnak is, annak tudniillik, hogy a felsőtábla konzervatív többségével egyszerűen szavaztassak le a felirati javaslatot. A bécsi tanácskozások elhúzódása miatt pedig egyre tovább késett a következő főrendi ülés időpontjának a kitűzése is.

Kossuthék azonban ezekben a napokban sem ültek ölbetett kézzel. S mint akik érzik, hogy ha most megkezdik a harcot a kormányzati hatalom döntő összetevőinek a Habsburgokról a magyar nemességre történő átruházásáért, akkor egyidejűleg minden korábbinál nagyobb erőfeszítéseket kell kifejteniök annak érdekében is, hogy az ország eddig nagyrészt királyhű és úrgyűlölő parasztságát a nemesség javára hangolják át: mindenekelőtt újabb kísértetet tettek az úrbéri viszonyokból való kibontakozás ügyének a holtpontról történő elmozdítására. Erre pedig kitűnő alkalmat szolgáltatott, hogy éppen március 6-án került az alsótábla elé a főrendek február 10-i üzenete, amely a rendeknek az örökváltság tárgyában december 21-én született határozatával foglalkozott. Mert az üzenetből az derült ki ugyan, hogy a főrendek nem helytelenítik, ha az örökváltság ügyét a rendek kívánságainak megfelelően egy, a két tábla tagjaiból vegyesen alakítandó országos választmány elé utalják, eleve elzárkóznak viszont minden olyan majdani intézkedés elől, amely akár egyetlen földesurat is örökváltsági szerződés kötésére kényszerítene addig, amíg gondoskodás nem történik arról, hogy az ország valamennyi jobbágyának legyen miből megváltania magát, de akármit tartalmazott is ez az üzenet, azt mindenképpen lehetővé tette, hogy az alsótábla ismételten visszatérjen a jobbágykérdésre. Kossuth tehát ekkor keresztülvitte, hogy az alsótábla a főrendek üzenetének érdemi megvitatása helyett egyszerűen bízza meg az ő Pest megyei követtársát, Szentkirályi Móricot egy kerek örökváltsági törvénytervezet kidolgozásával. Szentkirályi pedig egy héten belül el is készítette munkálatát.

Ámbár ez a tervezet még mindig nagyon messze volt attól, hogy elfogadása esetén a parasztságot csakugyan kiszabadítsa az úrbéri kötelékek hálójából és így meggyőzze a nemesség iránta táplált jóindulatáról. Szentkirályi ugyanis azt indítványozta, hogy az állam legyen segítségükre a megváltakozni kívánó jobbágyoknak, azt azonban fel sem vetette, hogy maga az állam váltsa meg őket. Holott saját erejéből a jobbágyságnak még állami kölcsönforrások megnyitása esetén is csak elenyésző töredéke lett volna képes megváltakozni. De Szentkirályi igyekezete ennek ellenére sem vonható kétségbe, hiszen a tervezet kimondani javasolta, hogy a földesurak egyetlen olyan községben sem térhetnek ki többé az örökváltsági szerződés megkötése elől, ahol a telkesjobbágyoknak legalább kétharmada örökváltságra akar lépni, s hogy a földesurakat nem „tökéletes”, csupán „méltányos” kárpótlás illeti meg, ez pedig lényegesen több volt, mint amennyit a régebbi országgyűlési viták anyagát képező hasonló tárgyú tervezetek valaha is tartalmaztak.

Már ezt megelőzően történt azonban a liberális nemesség hadállásainak kiszélesítése érdekében egy másik fontos kezdeményezés is. Március 4-én ugyanis az Ellenzéki Párt pesti klubjának, az Ellenzéki Körnek a választmánya is megvitatta Kossuth felirati javaslatát. S bár a pestiek egyöntetű lelkesedéssel fogadták Kossuth követeléseit, azt a véleményüket is kifejezésre juttatták, hogy valamennyi megoldást igénylő korkérdésre még az ő előterjesztése sem tér ki. Igaz, a választmány végül úgy határozott, hogy egyelőre ennek ellenére sem próbál belefolyni az események alakításába, a pesti ellenzékiek Petőfi Sándor körül tömörülő radikális kisebbségét azonban ez a határozat csöppet sem elégítette ki. A Választmány egyik radikális tagja, Irányi Dániel tehát már másnap Pozsonyba utazott, hogy egyenest Kossuthtól tudakolja meg, nem helyeselné-e, ha most mégis megmozdulnának az országgyűlésen kívül álló körök is, hogy azután a diétához intézendő petíciókban maguk is nyomatékosan sürgessék az ország korszerű átalakításához szükséges lépések haladéktalan megtételét. Kossuth pedig a kérdésre határozott igennel válaszolt, sőt Irányi útján egyenesen felkérte az Ellenzéki Kört a petíciós mozgalom megindítására.

Így azután az Ellenzéki Kör következő, 9-i tanácskozásán immár ellenvetés nélkül elfogadta a radikális kisebbség peticionálási tervét, sőt beleegyezett abba is, hogy a petíció szöveget szintén a radikálisok egyike, Irinyi József fogalmazza meg. S két nap múlva már kész is volt a nagy mű, amely tizenkét pontba foglalva, tételesen felsorolta az ellenzék legjobbjainak követeléseit:

  1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését.
  2. Felelős ministeriumot Buda-Pesten.
  3. Évenkinti országgyűlést Pesten.
  4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.
  5. Nemzeti őrsereg.
  6. Közös teherviselés.
  7. Úrbéri viszonyok megszüntetése.
  8. Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján.
  9. Nemzeti Bank.
  10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.
  11. A politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.
  12. Unió.[1]

A tizenkét pont – mint látjuk – csupa liberális követelést tartalmazott, s mégis radikálisan meghaladta a Kossuth felirati javaslatában foglaltakat. Egyfelől azzal, hogy felölelt egy sor olyan követelést is (sajtószabadság, évenként és Pesten tartandó országgyűlés, vallásegyenlőség, nemzetőrség, esküdtbíráskodás, erdélyi unió), amely – ha korábbi ellenzéki programokban szerepelt is – Kossuth mostani felirati javaslatában nem kapott helyet. Másfelől azzal, hogy amikor olyan követeléseket hozott szóba, amelyek Kossuth felirati javaslatában szintén szerepeltek, többnyire akkor is Kossuthénál határozottabb és előbbre mutató szövegezéssel szolgált.

Így a tizenkét pont nem érte be azzal, hogy a nem nemeseknek pusztán ”illő” (azaz tágabban is, de szűkebben is kimérhető) politikai jogokban részesítését követelje, hanem egyértelműen a teljes törvény előtti egyenlőség bevezetése mellett foglalt állást s külön is kiemelte, hogy az ország lakóinak ezentúl a választójogban is egyenlően kell majd részesedniök. Vagy – a hadseregről szólván – nem szorítkozott arra, hogy a honvédelmi rendszer gyökeres átalakítását csupán általánosságban sürgesse, hanem világosan megmondta, hogy Magyarországról el kell távolítani a birodalom más tartományaiból ide vezényelt csapatokat, a birodalom más tartományaiban állomásozó magyar alakulatokat pedig haza kell ereszteni és fel kell esketni a magyar törvényekre, azaz – végső soron – az eddig teljesen egységes testületként kezelt császári hadseregnek különálló osztrák és magyar hadsereggé történő széttagolása mellett foglalt állást. De radikálisabb volt ennek a szövegnek a közteherviseléssel foglalkozó passzusa is, hiszen a szóban forgó pont az adóterhek együttes viselésének a követelményét nem csupán egyes adónemekre, hanem minden adónemre egyaránt érvényes követelményként vetette fel. Végül pedig – s alighanem ez a legfontosabb – az úrbéri viszonyok felszámolásának a követelését a tizenkét pont egyáltalán nem egészítette ki a földesurak kármentesítésének a követelésével.

Igaz viszont, hogy a kármentesítés kérdésének elmellőzése még mindig nem jelentette magának a váltság nélküli jobbágyfelszabadításnak a követelését; ezzel a tizenkét pont csupán azt juttatta kifejezésre, hogy az úrbéri viszonyok felszámolása olyan késedelmet nem tűrő feladat, amelynek a megoldását tovább akkor sem szabad halasztani, ha a földesurak egyidejű kármentesítése pillanatnyilag sem a jobbágyok, sem az állam anyagi erőforrásaiból nem biztosítható. Vagyis Irinyi tervezetének, bármennyire túlment is a Kossuth felirati javaslatában foglaltakon, egyetlen pontja, az úrbéri viszonyok felszámolását sürgető pontja sem hágta át a liberális nemesi politikusok java része számára még elfogadható követelések kereteit. És az Ellenzéki Kör március 13-án simán el is fogadta a tervezetet.

Annál nagyobb fejtörést okozott viszont a 13-i összejövetel résztvevőinek az a kérdés, hogy most már mi mi történjék a tizenkét ponttal a továbbiakban. Kiderült ugyanis, hogy a radikális fiatalok ezt a szöveget az eredeti elképzelésektől eltérően már korántsem az Ellenzéki Kör vagy más zártkörű csoport kérvényeként óhajtják továbbítani Pozsonyba, hanem a következő vasárnapon, 19-én nagyszabású népgyűlést készülnek rendezni a Rákoson, s a tizenkét pontot azután ebből a gyűlésből kívánják útjára bocsátani mint a pesti nép, valamint az éppen ezen a héten megnyíló József-napi országos vásár alkalmából Pestre sereglő vidékiek sokezres tömegeinek akaratnyilvánítását. Ez a terv pedig csak aggodalmakat kelthetett az Ellenzéki Kör vezetőiben, hiszen megvalósulása esetén a mozgalom irányítása könnyen kicsúszhatott volna a magukfajta liberális nemesi politikusok kezéből (nem is beszélve arról, hogy a népgyűlés elé terjesztendő szövegnek az úrbéri viszonyok felszámolását a földesurak kármentesítésének említése nélkül követelő pontja az ott megjelenő falusiak száján már csakugyan a váltság nélküli jobbágyfelszabadítás követelésévé alakulhatott volna át). A 13-i tanácskozás résztvevői tehát másnap délutánra újabb megbeszélést hívtak össze, s erre most meghívták az Ellenzéki Körhöz nem tartozó radikális fiatalokat is, hogy ez alkalommal immár mindnyájukkal közvetlen eszmecserébe bocsátkozhassanak, s így egy füst alatt mindnyájukat rávegyék szándékaik megmásítására.

Közben viszont a feszültség Pozsonyban is tovább fokozódott. A nádor ugyanis 11-én végre visszaérkezett a diéta színhelyére, a felsőtábla azonban továbbra sem ült össze, s minden jel arra vallott, hogy ha a főrendek majd összeülnek is, akkor sem fogják jóváhagyni Kossuth felirati javaslatát. Ezt az eshetőséget pedig sok-sok liberális politikus szemében különösen aggasztóvá tették azok az egyidejűleg sorozatosan érkező – különben alaptalan – hírek, amelyek szerint az ország északkeleti megyéiben többfelé parasztfelkelések robbantak ki. A liberálisok zömén ugyanis e hírek hallatára eluralkodott az a félelem, hogy ha az országgyűlés a maga politikáját még most sem emeli fel – Kossuth március 3-i szavaival szólva – „a körülmények színvonalára”,[2] akkor az utolsó lehetőségét is elszalasztja, mert a feudális viszonyok felszámolása ebben az esetben is meg fog ugyan történni, de nem a nemesség vezetésével és a nemesség szája íze szerint, hanem a nemesség ellenében, népforradalom révén fog végbemenni. Az elhatározó lépés azonban ennek ellenére még mindig váratott magára – egészen addig, amíg március 13-án Bécsben is ki nem tört a forradalom.

Lábjegyzetek

  1. Mit kíván a magyar nemzet.
    Magyar Országos Levéltár, Budapest (továbbiakban: Országos Levéltár), Gyűjtemények (továbbiakban: Gyűjtemények), 1848–1849-i és emigrációs nyomtatványok (továbbiakban: 48-as nyomtatványok). Reprodukcióban közli: Negyvennyolc a kortársak szemével. Szerkesztette Rózsa GyörgySpira György, Budapest, év nélkül [1973]. 165. sz.
  2. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 3-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos összes munkái (továbbiakban Kossuth Összes). XI. Sajtó alá rendezte Barta István. Budapest, 1951. 623.


Az európai forradalmi áradat kibontakozása és Magyarország
A kezdeményezést Európától váró Magyarország Tartalomjegyzék A bécsi forradalom visszhangja