A párt és az ifjúsági szövetség kongresszusa

A Múltunk wikiből

1919. június közepén ülésezett a Magyarországi Szocialista Párt kongresszusa. A június 12-én megnyíló pártkongresszusra egyrészt azok a kommunisták készültek nagy várakozással, akik nem voltak megelégedve az egyesülés végrehajtásának módjával, másrészt az ellentámadásra készülő szociáldemokrata jobboldal, amely viszont úgy érezte, hogy márciusban túl sok pozíciót adott fel, és szervezeti bázisára támaszkodva puccsra készült.

Az egyesülés valóban csak az új párt kereteit teremtette meg: az élcsapat jellegű kommunista párt 30–40 ezres létszámával felolvadt az egyesüléssel létrejött tömegpártban, amelynek – legalábbis papíron – másfél milliós létszáma a régi szociáldemokrata pártét is sokszorosan meghaladta. Az addig szervezetlen, tanulatlan munkások, a munkássághoz csak érzelmileg kötődő városi és falusi szegények a forradalom hatására öntudatra ébredtek, de könnyen elcsüggedtek, és semmiképpen sem voltak az orosz bolsevikokhoz hasonló támaszai a forradalomnak. A tömegek beözönlése a hatalomra jutott munkáspártba természetes és elkerülhetetlen jelenség. Az ezzel járó szervezeti, nevelési problémák megoldhatók, ha nincsenek politikai ellentétek. A kialakult körülmények közt azonban a szakszervezeti bürokrácia akkor is megakadályozta volna az első és kézenfekvő lépést, a szakszervezeti- és párttagság különválasztását, ha arra egyáltalán idő lett volna. Ugyanígy nem lehetett szó még szakszervezeti kongresszusok tartásáról sem, hiszen ez együtt járt volna a vezetőségek leváltásával; sőt, a március 21. előtt alakult kommunista szakszervezeti frakciókat is feloszlatták. Ebben az amorf tömegben a kommunista és szociáldemokrata munkások és értelmiségiek élcsapat szerepe igen nehezen érvényesült.

Kétségtelen, hogy a párt szerepének lenini értelmezése elég zavaros formában jutott el a magyar kommunistákhoz. Így a munkásosztály fogalmának tisztázatlanságával is összefügg, hogy a szociáldemokraták a szakszervezeteket, a kommunisták a munkástanácsokat tartották a párttal egyenrangúnak, bár itt az elméleti torzulás a valóságos magyarországi helyzet sajátosságát tükrözi. Az a felfogás azonban, amely a pártépítés elvi és gyakorlati hibáit a forradalom veresége egyik fő okának tette meg, alaptalan és csupán az ellenforradalom győzelme utáni emigrációs önmarcangolás eredménye, melyben szerepet játszott Lenin bíráló megjegyzéseinek félremagyarázása is.

A pártszervezetek, ha nem is voltak a diktatúra élcsapata vagy vezető ereje, hasznos és sokrétű munkát végeztek, és ahol elég erősek voltak, igyekeztek soraikat megtisztítani, rendezni. A szervezeti problémáknál nagyobb baj volt a vezetés politikai arculatának kettőssége, ami viszont tényleg a reális erőviszonyokat tükrözte. Amikor a tömegek aktív támogatását élvezték, a forradalmárok képesek voltak forradalmi döntéseket elérni és megvalósítani; a forradalomnak azonban más támasza nem volt, mint a munkások lelkesedése, és így a csüggedés napjaiban a politikai vezetésben is megnőtt a kompromisszumot, a visszautat keresők szerepe.

A politikai vezetésre addig jellemző kulisszák mögötti küzdelmet a pártkongresszuson a nyílt összecsapás váltotta fel. Az erőviszonyok alakulását mutatja, hogy míg a diktatúra első napjaiban a tempóval elégedetlen baloldali ifjak, katonák tüntettek a kompromisszum ellen, a kongresszuson már a jobboldal támadott, és a baloldal – tekintettel a front helyzetére – nem ment túl az erélyes defenzíván. A támadást Weltner indította meg a kongresszus megnyitása napján; a Népszavában közzétett cikkében nyíltan támadta a kommunistákat, és visszautasította Lenin üdvözletének az ingadozókról szóló részét.

Weltner cikke nagy jelentőségű volt, mivel ő volt a kapocs a jobboldal és a centristák között. Peyerék átmenetileg lemondtak az eredménytelennek bizonyult konspirációról, Böhm és Kunfi Zsigmond viszont a megromlott külpolitikai helyzetben az antanttal való kiegyezés útját keresték; a két irányzat ismét közeledett egymáshoz. Nem csoda, hogy Weltner és Kunfi Zsigmond is találva érezték magukat az Üdvözlet ismert soraitól: „Legyetek szilárdak. Ha ingadozást tapasztaltok a szocialisták között, akik tegnap hozzátok, a proletárdiktatúrához csatlakoztak, vagy a kispolgárság között, nyomjátok el könyörtelenül ezeket az ingadozásokat. Agyonlövetés – ez a gyáva jogos sorsa a háborúban.”[1]

Lenin Kun kifejezett kérésére írta Üdvözletét, és nem véletlenül emelte ki a proletárdiktatúrának ezt a funkcióját. Ugyanakkor kifejtette: „nem egyedül az erőszak a proletárdiktatúra lényege és nem elsősorban az erőszak”. Hangsúlyozta a magyar proletárforradalom békés győzelmének jelentőségét s általában azt, hogy figyelembe kell venni az egyes forradalmak sajátos, konkrét körülményeit. Elméleti jelentőségű az a rész, ahol megmagyarázza, hogy a szocializmus megvalósításához még meglehetősen hosszú útra van szükség.

A pártkongresszus elfogadta a Kun Béla által előterjesztett marxista–leninista pártprogramot, de az éles ellentétek már a programvitában megmutatkoztak. Kun Béla javasolta, hogy a kongresszuson az egységokmány értelmében – mely a Kominternre bízta a döntést – vegyék fel a Kommunisták Magyarországi Pártja nevet. Bár a forradalom olyan szociáldemokrata harcosai is támogatták javaslatát, mint Bokányi Dezső és Wallisch Kálmán, az egységokmányt aláíró Kunfi Zsigmond és Weltner maguk szegték meg ígéretüket: kompromisszumként a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja nevet fogadták el. Kunfi Zsigmond beszédében kiállt a proletárdiktatúra mellett, és elhatárolta magát mindattól, ami a szociáldemokráciából a burzsoá demokrácia fenntartását jelenti, de ennél fontosabb volt, hogy az addiginál is enyhébb elbánást követelt a burzsoáziával szemben, és – tekintettel az európai kapitalizmus stabilizálódására – olyan politikát, amely lehetővé teszi a koegzisztenciát. Ilyen politika azonban az adott viszonyok közt nem volt lehetséges.

A konfliktus a pártvezetőség megválasztásánál robbant ki. A jobboldal, kihasználva, hogy a küldöttek többsége a régi párt- és szakszervezeti funkcionáriusok közül került ki, megszervezte az eleve kompromisszumos összetételű jelölőlista leszavazását: több baloldali jelölt nevét kihúzták, helyükre Miákits, Farkas István és mások kerültek. A váratlan puccs felháborította a kommunistákat; bejelentették, hogy a választás eredményét nem veszik tudomásul, és „fenntartják maguknak minden vonatkozásban a teljes akciószabadságot”.[2] Kunfi Zsigmond, Böhm és Weltner megrémültek a kommunisták határozott fellépésétől, és a budapesti városparancsnokhoz, Haubrichhoz fordultak segítségért. A kulcshelyzetben levő, közismerten kommunistaellenes Haubrich azonban tudta, hogy a budapesti munkásezredek nem fordulnának a kommunisták ellen, ezért határozottan elutasította a fegyveres puccs gondolatát. Landler közvetítésével a két fél békéltető tárgyalásra ült össze, amelynek eredménye viharos jelenetek után az lett, hogy Böhm a kongresszus plénuma elé állva, a diadalmas Vörös Hadsereg nevében kérte: fogadják el közfelkiáltással az eredeti listát. Így a 13 tagú pártvezetőség tagjai lettek a kommunista Kun, Pór, Rudas, Vágó és Vántus, a volt baloldali szociáldemokrata Landler és Nyisztor, a baloldalhoz közeledő Bokányi és Bajáki, a centrista Böhm, Garbai és Kunfi Zsigmond, valamint Weltner. A pártkongresszus így nem végződött szakítással, de nem is oldotta meg a forradalom és a párt problémáit.

Néhány nappal később ülésezett a kommunista vezetés alatt álló ifjúsági szövetség kongresszusa. A szocialista ifjak többsége már 1918 végén csatlakozott a kommunista párthoz, és a szövetség kommunista színezete az egyesülés után is megmaradt. A 120 ezres taglétszámú szervezet tanácskozása forradalmi légkörben folyt le; nyílt válaszként a pártkongresszuson született kompromisszumra, a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) nevet vették fel. A KIMSZ-be tömörült forradalmi diákok, a hozzájuk felfogásban, intellektuális nívóban is közel álló szakmunkásfiatalok befolyási köre azonban korlátozott volt: az ifjú segédmunkások, építőmunkások stb. tömegeire csak felszínes befolyást gyakorolhattak, még inkább a parasztifjúságra. De igen lényeges, hogy a KIMSZ előadásain, vitáin ismerkedett meg a szocializmus tanításaival a 20-as évek munkásmozgalmi utánpótlásának zöme.

Lábjegyzet

  1. Lenin Összes Művei. 38. kötet, Budapest, 1973. 2. kiadás, 377.
  2. Szántó Béla, A Magyar Tanácsköztársaság. (Kézirat. Párttörténeti Intézet, Archívum, Szántó-gyűjtemény.)


A belső helyzet és a katonai visszavonulás
Tartalomjegyzék Clemenceau második jegyzéke és Kun Béla válasza