A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után

A Múltunk wikiből
1871. augusztus 1.
Megindulnak a Ferenc-csatorna korszerűsítési munkálatai Türr István irányításával.

A kiegyezés megkötése előtt ennek feltételeire és formájára nézve jelentős nézeteltérések álltak fenn a parlament különböző csoportjai között, de határozott pártkeretek még nem alakultak ki; a képviselőik egyazon klubban jöttek össze. A politikai szabadság helyreállítása, majd a kiegyezés konkrét problémái vezettek a parlamenti csoportok szétválásához és a pártok megalakulásához. 1866 végén Deák hívei hosszas unszolására beleegyezett, hogy külön Deák-kört alakítsanak a kiegyezés védelmére. Ugyanakkor külön körben tömörült a baloldal. Az utóbbi táboron belül már 1865 végén elkülönült egy kis csoport, a szélsőbal, de ez még hosszú ideig szoros kapcsolatban állt a balközéppel, és csak 1868-ban alakult külön párttá.

A három politikai párt társadalmi jellegét Magyarország társadalmi-politikai struktúrája határozta meg. Nem meglepő tehát, hogy mindhárom pártban vezető szerepet játszott a nemesi középosztály. A három párt eltért azonban egymástól a középnemesség egyes csoportjainak súlya, valamint a többi társadalmi réteg részvétele szempontjából.

A Deák-párt zömét a nemesi középosztály főleg nyugat-magyarországi jobb módú, polgárosodottabb elemei alkották. A kormánypártot támogatták a nemzetiségi területek magyar földbirtokosai, elsősorban az erdélyi képviselők. A párt vezető csoportját az úgynevezett centralisták (Eötvös, Csengery, Trefort, a kiegyezés idején Horvát Boldizsár is) alkották, akik Deák szűkebb munkatársi köréhez tartoztak. Ők voltak a Deák-párt és a kormány legaktívabb tagjai. Publicisztikai írásaik, melyekben liberális eszméiket, a modern polgári államszervezet megvalósítására irányuló törekvéseiket fejtették ki, irányadók voltak a korabeli politikai ideológiában. Az emigrációból hazatérő és a Deák-párthoz csatlakozó képviselőknek (Pulszky, Klapka, Türr) szintén jelentős szerepük volt a liberális polgári eszmék hirdetésében és a Deák-párt megszilárdításában. A Deák-pártba tartozott a liberális nagybirtokos arisztokrácia nagy része és az erdélyi arisztokraták. A liberális arisztokrácia kiemelkedő képviselői (Andrássy Gyula, Wenckheim Béla) jelentős szerepet játszottak a Deák-párt és kormány vezetésében.

Külön csoportot alkottak a konzervatívok, akik a kiegyezés után szintén a Deák-pártban húzták meg magukat. Az abszolutizmus alatt kompromittált konzervatív arisztokraták a kiegyezéskor visszavonultak az aktív politikai élettől, de kevésbé ismert politikusaik, képviselőik (főleg ügyvédjeik) helyett kaptak a Deák-pártban.

Végül a kormánypárt tagja volt a pesti nagypolgárság egy díszképviselője, Wahrmann Mór és a nagypolgársághoz közelálló publicista, Falk Miksa. A Deák-pártnak mintegy 250 képviselővel jelentős többsége volt az 1867. évi parlamentben. A mandátumok tekintélyes részét földesúri és közigazgatási nyomásnak köszönhette, de országszerte számíthatott a vagyonos, jómódú birtokosok, az értelmiség, a városi polgárság és a nagygazdák támogatására.

A balközép egységesebb jellegű volt, mint a Deák-párt. Vezetői középnemesi nagybirtokosok (Tisza Kálmán, Móricz Pál) és jómódú középbirtokosok (Ghyczy Kálmán, Nyáry Pál, Perczel Mór) voltak, emellett a liberális arisztokrácia néhány képviselője is helyet foglalt benne (gróf Károlyi Ede, báró Podmaniczky Frigyes). A párt fő bázisa a tiszántúli protestáns középbirtokos nemesség volt. A baloldalhoz vonzódtak általában a magyar lakosság nem jómódú vidéki középrétegei, közülük is különösen a nemesi származásúak. A párt mintegy 100 képviselővel számottevő erőt jelentett a képviselőházban.

A szélsőbal társadalmi jellege erősebben eltért a két nagy pártétól. Képviselői között akadt nemesi nagybirtokos is, de vezetői többségükben kis- és középbirtokos nemesek (Madarász József, Kállay Ödön), birtoktalan nemesi és polgári értelmiségek (Böszörményi László, Csiky Sándor, László Imre, később Irányi Dániel, Simonyi Ernő, Helfy Ignác) voltak.

A párt tömegbázisa részben azonos volt a balközépével; szavazói főleg a még választójoggal rendelkező legalsó magyar társadalmi rétegekből kerültek ki, mint a mezővárosok öntudatos birtokos parasztsága, a magyar városok szegényebb értelmisége és kézműves kispolgársága (ez utóbbiak képviseletében lépett fel Vidats János, aki maga középpolgár gépgyáros volt). Az előbbi rétegek kisnemesi származású elemei különösen buzgó hívei voltak a szélsőbalnak és a parasztság, kispolgárság körében élvezett befolyásuk révén a párt legjobb szervezőivé váltak. A párt mintegy 20 főnyi csoportja állandó érintkezésben és tulajdonképpen, parlamenti szövetségben állt a balközéppel.

A kiegyezés utáni évtizedek magyar politikai pártjai nem voltak homogén osztálypártok, nem egyes meghatározott, elkülönült társadalmi rétegeket képviseltek. Ugyanazon társadalmi réteg tagjai és képviselői több párt között oszlottak meg, és mindegyik párt több társadalmi réteget foglalt magában. Nem voltak világnézeti pártok sem, mert éppen társadalmilag vegyes összetételüknél fogva egyikük sem vállalt az általános liberális eszméken túlmenő, a többi párttól megkülönböztető határozott társadalmi nézeteket, sem konzervatív, sem radikális haladó irányban. A világnézeti különbségek egyéni felfogásokként kaptak hangot a magyar parlamentben. Ez nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a pártok programjában és politikai állásfoglalásaiban a középnemesség hagyományainak megfelelően a közjogi kérdés kerüljön előtérbe.

A kiegyezés korában Európa-szerte ismeretlen fogalom volt még a mai értelemben vett szervezett párt, nyilvántartott tagsággal, helyi pártszervezetekkel. A pártok akkoriban parlamenti képviselők csoportjait, klubjait jelentették. Így volt ez Magyarországon is. A pártok nem voltak egységesek: társadalmi összetételük szempontjából több csoportra oszlottak. Ezenkívül alkalmanként ideológiai különbségek, regionális érdekek, hatalmi rivalizálás, sőt személyes kapcsolatok az előbbi megoszlást keresztező másféle csoportosulásokat hozhattak létre. Ezek többnyire rövid életűek voltak, gyakran változtak, némelykor viszont hosszabb időn át fennállottak. Több ízben erősebbnek bizonyultak a pártköteléknél, áttörték a pártok határait is. Ennek alapján érthető, hogy a magyar parlament történetében gyakori volt egyfelől az egyes pártok széttöredezése, frakciókra bomlása, másfelől a különböző csoportok közti fúzió.

A pártok nemcsak a parlamentben léteztek, hanem a helyi társadalmi egyesületek széles körére is támaszkodtak. Ezek az egyesületek azonban nem pártok, hanem társadalmi rétegek szerint tagozódtak (úri kaszinó, polgári kör, gazdakör). Tagságuk esetleg megoszlott a pártok között, de többnyire a helybeli tekintélyes, hangadó személyekhez igazodva, egységesen támogatta valamelyik pártot. Ilyenformán a választók és a képviselők pártállását jelentős mértékben a rokoni, baráti, társasági kapcsolatok határozták meg.


A dualizmus rendszerének kialakulása Magyarországon
Magyarország társadalmi-politikai struktúrája Tartalomjegyzék A pártok programja és működése