A pénzpiac és a hitelviszonyok

A Múltunk wikiből
1839.
Pest vármegye közgyűlése támogatja az alakuló Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesülést.
1840. január 11.
Működni kezd a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesülés.
1841.
Nagyszebenben takarékpénztár alakul.
1841. október 14.
V. Ferdinánd jóváhagyja a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapszabályait.
1842. április 30.
Megalakul a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank.
1843. február 5.
Megalakul a Jégverés Ellen Kölcsönösen Biztosító Magyar Egyesület.
1844.
A magyarországi takarékpénztárak alaptőkéje 70 623 forint.

A Habsburg-birodalom örökös tartományaiban a 18. század utolsó évtizede óta az inflációs időkig rosszabbodott a hitelhelyzet. A kölcsönvehető pénztőke hiánya egyre érezhetőbbé vált, amiben kétségtelenül szerepet játszottak a háborús események és az, hogy a, pénz terménybe és nyersanyagba fektetése jóval nagyobb haszonnal biztatott, mint a kölcsöntőke kamata, nem is szólva a spekulációból származó még zsírosabb haszon lehetőségéről.

Magyarországon a nagy tömegű árutermelésre áttérni kívánó birtokos – a kereskedelmi tőkefelhalmozás ekkori állapotát is figyelembe véve – még fokozottabban érezte ezt a nehézséget A változatlanul rendelkezésére álló hagyományos hitelforrások, az egyházi és világi alapítványok, árvapénztárak, szerzetesrendek, káptalanok, továbbá olyan birtokos nemesek kölcsönnyújtása, akiknek a terménykonjunktúrák idején felhalmozott pénztőkéje kevés volt arra, hogy birtokukat javításokkal jövedelmezőbbé tegyék, de elegendő arra, hogy kamatra kölcsönadják, már nem voltak elegendők a növekvő pénztőkeigények kielégítésére. A 19. század első évtizedében, az infláció első szakaszában – a Lajtától nyugatra fekvő, Habsburg-uralom alatt levő területeket elárasztó pénzbőségtől eltérően – a hitelhiány Magyarországon általánosságban még tovább tartott. Az ezüst- és a papírpénz gyorsan növekvő diszparitása miatt az inflációs években normális kamatlábra csak ezüstben visszafizetendő kölcsönöket lehetett felvenni. Az 1811. évi devalvációt követően 1812 és 1814 között a bécsi pénzpiacon bőség volt, és ez ösztönzően hatott elsősorban az örökös tartományokbeli, főként azonban a bécsi tőkétől mind erősebb függésbe kerülő magyarországi, elsősorban pesti kereskedő tőkére, amely ha nagyon drágán is (24–36 %-os évi leszámítolási kamatra, míg Bécsben ugyanez 4–6% volt), annyi hitelhez jutott, hogy megoldódtak gondjai. A magyarországi földbirtokos nemesség is részesedett a könnyű hitelszerzés lehetőségeiből; a birtokát növelő földvásárlásokhoz felvett és igen hamar visszafizetett kölcsöntőkék szerzésével.

Az infláció éveiben, főleg a kereskedők, pénztőkéjüket – hogy az elértéktelenedéstől megmentsék – gyakran ingatlanba fektették, és az immobilizálással növelték a pénztőkehiányt, főként Magyarországon. Napóleon 100 napos uralma idején a – gazdasági stabilitást fenyegető minden rezdülésre olyan érzékeny – pénztőke-tulajdonosok (kereskedők, bankárok) ismét óvatosakká váltak, és kizárólag ezüstben fizetésért, illetve törlesztésért voltak hajlandók árut, illetve kölcsönt adni.

1815 után csaknem két évtizeden át hitelválság nehezedett a Habsburg-monarchia Lajtán túl és innen fekvő részére egyaránt, ha a gazdasági fejlettség Magyarország hátrányára eltérő arányaiból következően nem is azonos súllyal. Ezen a tényen még az Osztrák Nemzeti Bank megalapítása (1816) és a segítségével az 1820-as évek elejére megvalósított pénzérték-stabilizáció sem tudott változtatni. A bank váltótárcája 1819-ben még 6,5 millió forintot tett ki, de 1820-ra már 1,6 millióra zuhant le, hogy azután majd csak az 1830-as évek elejére érje el a kiindulási állomány szintjét.

Magyarországon 1818-ban Szentkirályi László, Pest megye alispánja panaszkodott gyötrő pénztőke- és kölcsönhiányról (az évi kamat ekkor 24% volt); 1821-ben pedig Kazinczy Ferenc egyik levelében említi a nemesség hasonló gondjait.[1] Nem voltak más helyzetben a magyarországi kereskedők sem, akik váltóit sem bécsi, sem más külföldi bankárok nem fogadták el. Fizetésképtelenségek hulláma árasztotta el az országot, amely egyébként nem kímélte meg a Habsburg-monarchia örökös tartományainak gyengébb tőkeerejű kereskedőit, kézművesiparosait és tőkés ipari vállalkozóit sem.

A hitelhiány ekkor általános, összeurópai jelenség volt, amelytől Magyarország sem mentesülhetett. A világ ezüsttermelésének csökkenése – a latin-amerikai függetlenségi háborúk következményeként –, az Angol Bank pénztezauráló politikája, a spekuláció által még csak növelt pénztőkeínség hozzávetőlegesen 1822-ig tartott. 1822-től 1825-ig, az első gazdasági válság kirobbanásáig, spekulációs pénzbőség lépett fel.. Angol arany áramlott a kontinensre, csökkentek a kamatlábak. A kamatláb Angliában 3%-os, Franciaországban 5%-os, Magyarországon 6%-os volt. Néhány, az év nagyobb részét Bécsben töltő, a magyarországi arisztokrácia legfelső rétegéhez tartozó mágnás ekkor jutott tetemes, hosszú lejáratú pénzkölcsönhöz. 1825 első hónapjaiban a. magyarországi főurak jelzálogkötvényeit még elég magas árfolyamon jegyezték a bécsi tőzsdén.

A gazdasági válság és az utána következő pangás idején ismét hitelhiány lépett fel. Magyarországon még 1832-ben is 12%-os volt az évi kamatláb. A tőkehiány azonban a Habsburg-uralom alatt álló minden területen általános volt. Ekkor ment csődbe többek között a Fries & Co. bécsi cég, az örökös tartományok egyik legnagyobb bankháza is. A pénztőkések államkötvényekkel folytattak spekulációs tőzsdeüzleteket. Ők és az uzsorások gazdagodtak, de magánhitel és az ipari vállalkozáshoz szükséges kölcsöntőke eme forrásokból nem állt rendelkezésre. A magyarországi földbirtokosok, akik jelentős befektetésekkel óhajtották korszerűsíteni növénytermelésüket és állattenyésztésüket, nagyon megszenvedték ezt az állapotot. A hitelválság 1830 után kezdett enyhülni. A bécsi kormány 1830-ban ugyanis 5%-ról 4%-ra konvertálta az 1818. évi 20 millió forint értékű államkölcsönét, 9811/16%-os, aránylag kedvező kibocsátási árfolyamon.

Az 1830-as évek közepe tájától kezdődött a nagy gazdasági fellendülés a Habsburg-uralom alatt levő örökös tartományokban. A kamatláb 3,5–4,0%-os volt. Ennek kisugárzásaként a tartományok kereskedői ismét könnyebben hiteleztek magyarországi üzletfeleiknek. A magyarországi legfelső arisztokráciához tartozó egyes nagybirtokosok ismét nagyobb kölcsönöket vehettek igénybe részben birtokaikon történő beruházás céljából, mindenekelőtt a gyapjútermelésük növeléséhez szükséges törzsállomány beszerzése végett. Ugyanakkor Grassalkovich Antal herceg csődjéből is okulva – a magyar hitbizományokat védő jogszabályok ismeretében –, a fő hitelezők, a bécsi bankárok általában óvakodtak a magyar nemesuraknak kölcsönt adni, kivéve, ha Magyarországon kívül is voltak birtokaik, amelyekre alkalmazhatták az alsó-ausztriai hiteltörvényeket.

A Habsburg-uralom alatt álló, a Lajtától nyugatra és délre fekvő területeket 1839–1842-ben elérő gazdasági válság – szoros összefüggésben a keleti kérdéssel kapcsolatban esetleg kirobbanó háború eshetőségeinek mérlegelésével – a pénztőkét ismét óvatosabbá tette. 1840 decemberében a leszámítolási kamatláb ismét magasra, 8%-ra emelkedett. Számos csődöt, még több fizetésképtelenséget jelentettek be a válság éveiben valamennyi osztrák örökös tartományban, különösen Csehországban. Magyarországot 1841-ben érte el a csődök hulláma, ami részben közvetlenül, részben közvetve szorosan összefüggött a jelentős hiteleket nyújtó Steiner & Co., a Freiherr von Geymüller bécsi bankházak bukásával. Utóbbi pesti, trieszti, sőt Morvaországból iparcikkeket vásárló svájci cégeket is magával rántott a csődbe. A tőke menekült, visszavonta hiteleit.

A válság elültével 1847-ig, egyetlen évet kivéve, nyugodt volt a pénzpiac a Habsburg örökös tartományokban is. 1845-ben a magyarországi védegyleti mozgalom keltett átmeneti riadalmat. Az örökös tartományok tőkései vagy egyáltalán nem nyújtottak hitelt, vagy csak évi 12 %-os kamatláb mellett (Csehországban ugyanekkor 4,5–5,0% volt). Jogbizonytalanság és a magyarországi piac elvesztése feletti aggodalom keltett zavart. Mindez azonban 1846-ra megszűnt.

A magyarországi hitel- és kölcsönügyletek sorsa 1848-ig túlnyomórészt az örökös tartományok, elsősorban Bécs pénzpiacának mozgásától függött. A Lajtától nyugatra viszonylag nagy a jól működő nagykereskedelmi, bank- és pénzváltóhálózat nyújtott hiteleket, kölcsönöket tőkés ipari nagyüzemek létesítéséhez, egyéni vagy családi vállalkozásoknak, részt vett ipari részvénytársaságok alapításában. Különösen az 1830-as évek közepe óta nőtt egyre inkább a magánbankok szerepe a mezőgazdaság, az ipar és a közlekedés finanszírozásában. Viszonylag tehetős nagykereskedő réteg közvetített a pénztulajdonosok és tőkét igénylő vállalkozók között. A nagykereskedők és a váltóüzletek lebonyolítóinak leggazdagabb rétege azonban jövedelmezőbbnek találta az egyéb bankügyleteket, mindenekelőtt az államnak nyújtott hiteleket, az államadósság-kötvényekkel folytatott üzletet (az államkötvények árfolyama 1840-ben 10713/16%-os volt). A bankárok – Rothschildot kivéve – előbb nagykereskedők, ipari vagy más vállalkozók voltak. A takarékpénztári hálózatnak, az árva- és más alapoknak a Lajtától nyugatra csekély szerep jutott a vállalkozók hitellel való ellátásában.[2]

A kis- és középnagyságú kereskedelmi és ipari vállalkozók nem vettek igénybe idegen tőkét. Elegendő kezdő tőkét tudtak felhalmozni ahhoz, hogy nagyobb méretű ipari vállalkozásaikat önfinanszírozással valósítsák meg.

A tőkés fejlődéshez vezető úton jelentős fáziskülönbséggel Magyarország előtt haladó örökös tartományokban sajátos kölcsönforma volt előbb csak az osztrák arisztokrácia felső rétege, később – a kör szélesedésével – a legelőkelőbb magyar arisztokratacsaládok által is igénybe vett magánkölcsön.[3] Ez a magánkötelezvényekre nyújtott kölcsön volt Magyarországon a hagyományos kölcsönforrások mellett a másik, szintén a feudális kötöttségek terhét viselő hitelforrás. A magánobligációk a tőzsdén nem voltak forgalomba hozhatók, legföljebb magánbankárok egymás közti ügyleteiben, minthogy a kölcsön felvevője többnyire hitbizományi birtokos volt. A kölcsönösszeggel pedig, a jogszabályok értelmében, a hitbizomány értékének legföljebb a felét érintő mértékben volt megterhelhető. Ha olyan magyar főúr vette igénybe, akinek az örökös tartományokban nem volt az osztrák hiteltörvények szerint megterhelhető és így el is árverezhető birtoka, akkor az ősiség alapján és az évtizedekig elhúzódó peres eljárás útvesztői miatt a magánkölcsön összegét gyakorlatilag nem lehetett végrehajtani. Ilyenformán a nagy kockázat miatt csak igen magas kamatra, nem is könnyen, és még így is csak a legnagyobb birtokosok vehették igénybe a bécsi bankházak kölcsöneit. A birtokos nemesség többsége – fő- és köznemes egyaránt – nem részesülhetett ilyen kölcsönökben. Más hitelforrásokat vettek igénybe. A hagyományos hitelforrásokból származó és általában 5–6%-os, válságok idején valamivel magasabb kamatozású kölcsönök mellett elterjedt volt Magyarországon az úgynevezett auszugalis, vagyis kereskedői könyvkivonatok útján történő hitelnyújtás. Ilyen esetben a hitelező a hitelt áruhitelként, valójában tehát meg nem vásárolt áru ellenértékeként könyvelte el, és a fiktív vételár után a folyósítás alkalmával igen magas kamatot vont le a kölcsön összegéből.

A legelterjedtebb, földbirtokosnak és parasztnak egyaránt nyújtott hitelforma a termést lekötő előlegkölcsön-nyújtás, egyúttal az uzsorakamatra adott hitel és a termelő hitelezőhöz kötésének burkolt változata volt. A hitelező kereskedő egy évre előre megszabott áron lekötötte a földbirtokos, a juhtartó gazdák következő évi gyapjútermését, az Abaldo vagy a kereskedő pedig a kertészkedő jobbágyközség dohánytermését. Az adásvételi szerződésben feltüntetett összeg 5–10 %-át bánatpénzként visszatartotta arra az esetre, ha a hitel igénybe vevője a megállapodásban foglalt határidőre nem tudná szállítani a szerződésben lekötött teljes termékmennyiséget. Ennek bekövetkezése esetén az adós a hátralékról váltót adott. Az előlegként felvett összeg után az adós az áru szállításának napjáig 10–15 %-os kamatot fizetett, amit a hitelező a kölcsönösszegből a szerződés megkötésekor levont. Sokszor előfordult, hogy a hitelt nyújtó – további kölcsönösszegek fejében – több évre lekötötte a termést. Hasonló módon jártak el, de jóval körültekintőbben, és csak egy-egy évre kötvén le gyapjútermésüket a gyomai parasztgazdák. A termés előre lekötése volt az oka annak, hogy Festetics László gróf a gyapjútermésére a bécsi Biedermann cégtől 1828-ban felvett 80 ezer ezüstforintnyi kölcsönének kamatait még 1845-ben is fizette, valamint annak, hogy az 1840-es években 60 és 200 között mozgott azoknak a községeknek a száma, amelyeket 12–32 ezer, sőt egyes esetekben 80 ezer konvenciós forintnyi adósság is terhelt, mert a rossz időjárási viszonyok miatt nem tudták leszállítani a szerződésben vállalt dohánymennyiséget.

Kereskedők három havi fizetésre esedékes áruhitelt kaphattak. Ezt tekintették akkori szokás szerint készpénzvásárlásnak. A nyugati tőkés államokban ekkor 31 nap volt ugyanennek a hitelnyújtásnak a lejárati ideje. Kötelezvény, váltó, vagy harmadik kereskedőnek fizetendő számlaösszeg, mint hitelforma, szintén az áruhitelezés módjai közé tartozott már korunkban is.

A közép és rövid lejáratú kereskedelmi hitelek leggyakoribb formája a jelzáloghitel volt. A fedezetül szolgáló áru becsértékének legföljebb egyharmada erejéig adták a kölcsönt, havi 2–3 %-os kamatra. Az uzsorakamat felemésztette a várható haszon legnagyobb részét, immobilizálta a fedezetül szolgáló árut, lassította annak forgási sebességét.

Az 1840:XV. és XVI. törvénycikkek jelentősen könnyítették a tőkés pénzpiac szabályainak alávetett kölcsönszerzés lehetőségét. Alighanem ez lehetett az egyik forrása annak, hogy a Bécsben 1842 és 1847 között általában fellendült kölcsönügyletek sorában megnőtt a magyarországi főurak magánkölcsön-igénybevétele, amelynek végösszege több milliót ért el. Nem deríthető fel, hogy a legkevesebb 300 ezer forintos, de gyakrabban 0,5 millió és 1,5 millió forint között mozgó, egyetlen alkalommal 6,4 millió forintot elérő kölcsönökből mennyit fordítottak az arisztokraták nagybirtokaik korszerűsítésére, és mennyit használtak fel az egykorú forrásokban annyit emlegetett kastélyépítésekre, fényűzésre, esetleg örökölt vagy régebbi, magas kamatozású adósságaik törlesztésére.

Folyószámlahitelhez vagy az örökös tartományok kereskedőinek magyarországi megbízottja, vagy ottani tőkés ipari vállalkozók néhány magyarországi lerakatvezetője juthatott.

A pénzintézeti hálózat egyik korszerű formája volt a kisebb tőkék összegyűjtésére és forgatására életre hívott takarékpénztári szervezet, amelynek a Lajtán túl nem volt jelentősebb szerepe. A tőkeszegény Magyarországon azonban ez a kölcsönszerzési forma is enyhített valami keveset az ínségen. Az 1819-ben Bécsben alakult Első Osztrák Takarékpénztár 1827-ben és 1828-ban Pozsonyban, Nagyszombaton, Érsekújvárott, Zólyomban, Győrött, Szegeden, Varasdon és Eszéken kereskedőket bízott meg takarékbetétek gyűjtésével, illetve kölcsönök közvetítésével. Az osztrák vállalat tevékenysége azonban csak rövid ideig tartott.[4]

1835-ben megalakult a Brassói Általános Takarékpénztár, 1841-ben pedig a kolozsvári. Nagyszebenben is létesült takarékpénztár. Fáy András több reformjavaslattal együtt az 1825–1827. évi országgyűlésen felvetette takarékpénztár alapításának – akkor hamar elfelejtett – gondolatát. 1839. március 19-én Pest megye közgyűlése már támogatta indítványát, 1840. január 11-én pedig elkezdte működését a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület. Alapítóinak többsége földbirtokos, állami és megyei tisztségviselő volt. Ők együttesen 269 részvényt jegyeztek, a kereskedők 189 darabot. 1844-ben a vállalat részvénytársasággá alakult.

Az 1840. évi hiteltörvények közvetve segítették a gazdasági viszonyok megkövetelte és immár tőkés feltételek mellett hitelt nyújtó pénzintézeti hálózat kiépülésének megindulását. 1848-ban már 36 takarékpénztár működött az országban. Túlnyomó többségük az 1840-es évek második felében alakult. Alaptőkéjük 1844 és 1848 között 70 623 forintról 497 469 forintra emelkedett. A magyarországi takarékpénztárak jelzálogkölcsönöket folyósítottak földbirtokosoknak. Váltótárca-állományuk 1848-ban a jelzáloghitelek összegének mindössze 10%-át tette ki.

1841-ben alapította Ullmann Móric több kereskedőtársával együtt a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankot, amely váltó- és folyószámlahiteleket, értékpapírokra folyósított előlegeket bocsátott ügyfelei rendelkezésére.

A jelzáloghitelek összege Magyarországon 1848-ban 633 420 forint volt. A magyarországi pénzintézetek saját és idegen tőkeállománya 1848-ban összesen 839 497 forintot tett ki. Ebből 136 727 forint az alap- és a tartaléktőke, 702 749 forint a betétállomány. Ezek az összegek is tanúsítják, hogy belső hitelforrásokból sem a nagyüzemi termelésre áttérni kívánó birtokosok, sem a jelentős tőkés ipari vállalkozások alapításához szükséges pénztőke nem volt előteremthető.

A nagy tömegű áru és az azokat szállító eszközök biztosítása a korszerűsödő, a tőkés gazdálkodás felé haladó gazdálkodás elemeinek megjelenéséről vall. Magyarországon 1807-ben alakult meg Csepy Zsigmond ügyvéd kezdeményezése nyomán a már említett Komáromi Szabadalmas Hajóbiztosító Társaság, 1845-ben pedig a Kölcsönös Biztosító Egylet. Utóbbinál alakulásakor 10,4 millió forint értékű gabonát biztosítottak. Egy évvel később a 200 forint névértékű részvényekre egyenként – felkerekítve – 78 forint osztalékot fizettek.

Jég-, tűz- és vízkár elleni biztosításokat elsőként olasz, angol, osztrák társaságok kötöttek Magyarországon. 1830 és 1848 között egy milánói biztosító intézet 1 400 025 forint értékű biztosítást kötött. A Trieszti Osztrák–Olasz Biztosító Társaság 1844-ben Magyarország és Erdély jég- és vízkár sújtotta birtokosainak kereken 110 381 forint, 1845-ben 154 109 forint biztosítási díjat fizetett ki. A külföldi biztosító intézeteknek Magyarországon neves pesti kereskedők voltak az ügynökei (a londoni Globe Életbiztosító Társaságé Liedemann Sámuel Frigyes, az Első Osztrák Tűzbiztosító Társaságé Liedemann János Sámuel, a Trieszti Osztrák–Olasz Biztosító Társaságé előbb Malvieux pesti nagykereskedő és pénzváltó, majd Kappel Frigyes). 1840-ben alakult meg a Magyar Jégkármentesítő Társaság, 1845-ben az Erdélyi Kölcsönös Jégkármentesítő Társaság.[5][6]

Irodalom

A fejezet címében megjelölt kérdésekről Eckhart 193., 1944 Gyömrei 223–225., 229–233., 244–245.; Iványi-Grünwald 12–16., 63., 67., 70.; Bibl 312.; Szabad György, A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Budapest, 1957, továbbiakban: Szabad) 112., 115.; J. Marx 15., 18., 22–24., 26–27., 33., 62–63.; Hudeczek 130.; BerendRánki 1968. 46–41;

  1. A Magyarországon elterjedt kölcsönszerzés lehetőségeire és a kölcsönnyújtási formákra Iványi-Grünwald 15. (idézi Kazinczy levelét és Szentkirályi nézetét); Mérei 1948. 35.; Mérei 1951. 38., 170., 259.; Gyömrei 207., 219., 235., 240., 2451, 251.; Szabad 116.; Budapest története III. 326–328.; Somkuti 207.
  2. az örökös tartományok belső tőkepiacára, mezőgazdasági és ipari tőkés vállalatainak finanszírozására és ebben a takarékpénztárak kis jelentőségére Brusatti 339, 376., 379.
  3. A legelőkelőbb magyarországi arisztokraták magánkölcsöneire Brusatti 342–348, 350–354.
  4. A magyarországi hitelszervezet létrejöttére Vargha Gyula, A magyar hitelügy és hitelintézetek története (Budapest, 1896), továbbá BerendRánki 1968. 46–47.;
  5. a biztosító intézetekre Budapest története III. 820–321.; Balázs 229–230.; Mérei 1951. 168.;
  6. Erdélyre Kőváry 124–125.


Magyarország gazdasága (1790–1848)Mérei Gyula
A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke Tartalomjegyzék A mezőgazdaságRuzsás Lajos