A pénztőkehiány és a hitelviszonyok alakulása

A Múltunk wikiből

A hazai gazdasági viszonyokat a feudalizmus forradalmi felszámolását megelőző időben olyannyira jellemző pénztőkehiány enyhülése hosszú ideig váratott magára. Az önkényuralmi kormányzat a forradalmi magyar kormányok által kibocsátott papírpénzből 62 millió forintnyi összegűt bevont, és minden kárpótlás nélkül megsemmisített. A nemesfémmel fedezett magyar bankjegyek átváltására pedig olyan rövid határidőt szabott, hogy több millió ebből is kárba veszett.

Az önkényuralom úrbéri kármentesítési, adó- és államkölcsön-politikája mellett a pénztőkehiány enyhülését, a modern hitelrendszer kibontakozását intézkedéseinek egész sorával is – akarva-akaratlan – korlátozta. Az osztrák polgári törvénykönyv rendelkezései értelmében tilos volt zálog (nemcsak kézizálog, hanem ingatlanra betáblázott jelzálog, sőt termésre adott előleg) esetén az 5, egyébként a 6 %—nál magasabb kamat kikötése. Ez a rendezés némileg a feudalizmus kori hazai kamatkorlátozásnál is szigorúbb volt, hiszen az elismerte a 6 %-os jelzáloghitelt. Az uzsora elburjánzását a tilalom természetesen nem tudta meggátolni, sőt a pénztőkehiány adott viszonyai között konzerválta hiteléleti hegemóniáját. Az adós legtöbb esetben a ténylegesen felvett összegnél nagyobbat nyugtatványozott a kölcsön elnyerése érdekében. Ez gyakorlatilag hatálytalanította az uzsoratilalmat, biztosítva a kölcsönzőnek a törvényest sokszorosan meghaladó kamat akár bírói úton történő behajtását is. Az 1850-es években az egyetlen hazai bank, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank tartózkodott a jelzálog-hitelezéstől, a stagnáló számú takarékpénztár pedig – legalábbis kezdetben – inkább csökkentette, semmint fokozta, majd éveken át igen alacsony szinten tartotta az ingatlanokra folyósított kölcsönök összegét. A jelzáloghitel-állomány gyarapodása a kapitalista viszonyokhoz mérten meglehetősen lassú volt, összmennyisége az igen alacsony 1847-es szinthez képest csak 1857-re kétszereződött meg, és érte el a szűkebb Magyarországon a 19 millió forintot, alig többet az ország akkori egy esztendei adóterhének harmadánál. Pedig ebben az évben már a bécsi nemzeti bank jelzálogosztálya is megkezdte, s 1860-ig növekvő ütemben folytatta a jelzáloghitelezést, ha kizárólag nagybirtokosok számára is. Zálogleveleinek árfolyama a névérténél jóval alacsonyabb volt, s ez a kamatot magasan a törvényes fölé emeltél Mégis őrült, aki összeköttetései réven hozzájuthatott, hiszen így is olcsóbb volt az uzsorakölcsönnél. Ugyancsak 1857-ben kezdte meg hltelüzleti tevékenységét a Rotschild érdekkörébe tartozó, részben francia és délnémet tőkével dolgozó Creditanstalt pesti fiókja, amely azonban főként áruelőlegeket folyósított, illetve kereskedelmi célokra nyújtott személyi (esősorban váltó) hitelt s a jelzáloghitelezéstől még tartózkodott.

A hitelszervezet 1850-es évekbeli fejlődésének korlátozottságát mutatja, hogy a hazai hitelintézetek száma az 1848-as 36-ról – átmeneti csökkenés után – csak 1860-ra emelkedett 38-ra, amivel szemben viszonylag gyors volt a következő évek fejlődése, hiszen számuk 1866-ra már elérte a 85-öt. Legnagyobb jelentősége a Magyar Földhitelintézet 1863-ban megkezdett működésének lett. Nagybirtokosok és jómódú középbirtokosok hozták létre, és élvezték kölcsöneit, amelyeknek szigorú feltételei gyakorlatilag minden más réteg hiteligényeit elhárították. Noha az 1860-as évek elején – mindenekelőtt politikai meggondolásokból – a bécsi nemzeti bank közel három éven át szüneteltette magyarországi jelzáloghitelezéseit, vezető szerepét e téren – ha nem is a korábbi mértékben – továbbra is megtartotta. 1860-ban az 54 milliónyi jelzálogkölcsön több mint kétharmadával a bécsi banknak tartoztak a magyar birtokosok, és még 1866-ban is a 80 millió fölé emelkedett jelzálogkölcsönállománynak közel a felével. A helyzet némi javulása ellenére – egykorú számítások szerint – a korszak végén a betáblázott jelzáloghitel a termőterület forgalmi árának alig 6%-át tette ki. Ugyanakkor ez a hányad a Lajtántúlon 16,6, Olaszországban 18,6, Franciaországban pedig 22 % volt. És még ennek a csekély agrárhitelnek a zömét is csak a nagybirtokosság és a középbirtokosság megfelelő összeköttetésekkel bíró vezető rétege vehette igénybe. Márpedig a tőkés termelésre való átállás a földhitelt nagyon is sürgetővé tette. Fokozta a szükségleteket, hogy a földtehermentesítési kötvények átadását követően feloldották a moratóriumot, (a volt földesurak számára adósságaik törlesztésére még 1848—ban kimondott haladékot), s a felelevenedett adósságot – ha a kárpótlási kötvényeket a birtokos elkótyavetyélni nem akarta – aligha fizethette másból, mint újonnan szerzett hitelből.

Míg a mezőgazdaság hitellátása szempontjából oly fontos jelzáloghitel-rendszer kiépülése igen vontatottan haladt, a váltóhitel a tőkés árufogalom kibontakozása és az osztrák polgári törvénykönyv e vonatkozásban serkentő hatású bevezetésének következményeként már az 1850-es évek elejétől viszonylag gyors ütemben növekedett. 1855-re a hitelintézetek váltótárcájának állománya a forradalom előttinek négyszeresére, 1860-ra nyolcszorosára emelkedett, s ha utóbb az ütem némileg le is lassult, a korszak végére elérte az 1847-es szint tizenegyszeresét. Míg a rövid lejáratú, elsősorban a kereskedelmi hiteléletben fontos szerepet játszó váltók forgalma az egész korszakom át, a jelzálogleveleké pedig a korszak második felében erőteljes ütemben fejlődött, a hitelintézetek egyéb értékpapír-, elsősorban részvényállománya az 1850-es években a forradalom előttinek a töredékére esett vissza, s csupán az 1860-as évek derekán hagyta végleg maga mögött az 1847-es szintet. A hazai pénztőke-felhalmozás fokozatos előrehaladása tükröződik a hitelintézeti takarékbetét-állomány növekedésében. Ez már 1851-ben meghaladta a forradalom előtti szintet, 1857-ben több mint kétszeresére, 1866-ra pedig ötszörösére emelkedett. A magyarországi és erdélyi betétállomány együttes összege azonban 1866-ban is csak némileg haladta meg az 58 millió forintot, azaz alig kétharmadát az egy évi adótehernek.

A feudális termelési mód forradalmi felszámolása megteremtette a tőkeáramlás új, szabadabb feltételeit. A tőkeáramlás lehetőségeit növelte a „magyar tartományok” betagolása az egységes birodalmi piacba, a közbülső vámok megszüntetése, s mindaz, ami a jogviszonyok, a pénzügyi és gazdaságpolitikai normák egységesítése terén történt. Gátlóan hatott viszont a tőkének a mezőgazdaságba áramlására a birtokrendezés és a kártalanítás elhúzódása mellett a feudális munkaszervezet számos maradványa, a polgári öröklési rend bevezetésének részleges késleltetése, a hitbizományi rendszer továbbéltetése, a telekfelosztás korlátozása és a zsidók földvásárlásának 1853 és 1860 közötti tilalmazása. Akadályokat állított a tőkeáramlás útjába a kamatalakulás korlátozása, a földesurak regálejogainak részleges fenntartása, a céhrendszer továbbéltetése s mindaz, ami gátolta az iparszabadság érvényesülését. Mindehhez járultak a politikai tényezők. Egyfelől a tőkés érdekeket a politikai céloknak közvetlenül alárendelő mozzanatok (mint például új magyarországi hitelintézetek alakulásának akadályozása, illetve késleltetése az „egyleti törvény” előírásainak szigorú érvényesítése által, a bécsi nemzeti ban kölcsönfolyósításának hosszabb szüneteltetése az 1860-as évek elején), másfelől – az előzőekkel nem ritkán szoros összefüggésben – lajtántúli tőkések félelme, vajon a magyarországi politikai helyzet nem vezet-e itteni befektetéseiket kockáztató gyökeres változásokhoz. Az önkényuralom időszakában mutatkozott ugyan fejlődés a hitelszervezet kiépülése, a pénztőke-felhalmozás előrehaladása, a tőkeáramlás felgyorsulása tekintetében, de mindez messze elmaradt az ország szükségleteitől.

Az értékes gazdasági erőforrásokkal rendelkező Magyarországnak ahhoz, hogy a kapitalista fejlődés gyors kibontakoztatásának útjára lépve felszámolhassa elmaradottságát, jelentős pénztőkére volt szüksége. Nyugat-Európában számottevő pénzügyi körök érdeklődtek – a várható magas haszon reményében – magyarországi tőkeelhelyezési lehetőségek iránt. Törekvéseik, noha Magyarországon rendkívül kedvező fogadtatásra találtak, ez idő tájt mégis csak igen korlátozott mértékben realizálódtak. Néhány jó összeköttetéssel rendelkező birtokos tetemes, a csőddel küzdő herceg Esterházy-család óriási összegű nyugat-európai kölcsönhöz jutott, de a szélesebb körű kölcsönfolyósítás, többek között annak a terve, hogy hosszú lejáratú törlesztéses kölcsönügylet keretében egy belga bankra ruházzák a bécsi nemzeti bank kezére adott kincstári birtokok parcellázását, nem vált valóra. Egyfelől az önkényuralmi viszonyok, a politikai bizonytalanság tartotta vissza a nyugat-európai hitelezőket, másfelől korlátozóan hatottak az osztrák tőke monopolizáló törekvései, vagyis az a módszere, hogy a külföldi tőkét a maga oldalán csupán mellérendelt szerephez engedte jutni a magyarországi vállalkozásokban. Magyarországnak a birodalom másik felével való, az önkényuralom által kialakított kényszerű és teljes gazdasági összefűzöttsége nem hozta meg tehát az adott korszakban a tőkehiány kívánatos mértékű feloldását. Az adó- és államkölcsön-politika erősen korlátozta a belső tőkefelhalmozás ütemét. Ehhez járult a pénztőke Magyarországra áramlását megszorító gazdasági és politikai tényezők egész sora, és végül, de nem utoljára magának a birodalomnak viszonylagos tőkeszegénysége, és zilált pénzügyi helyzete. Ez időszakonként oda vezetett, hogy a számára is létkérdést jelentő külföldi kölcsönöket – mint azt az 1860-as évek derekán a Reichsratban a kormányzat egyik bírálója mondta – még az akkor az elmaradottság jelképeként idézett Marokkónál is rosszabb feltételek mellett kapta. A Habsburg-birodalom – 1863-as adatok szerint – az egykorú Európában mind a banktőke, mind a takarékbetét-állomány összmennyisége tekintetében a harmadik helyen állott ugyan, de az egy lakosra számított összeget véve alapul mindkettő vonatkozásában elmaradt a kontinens átlagától, a banktőke esetében a 7., a takarékbetét-állomány esetében (a német városállamokat nem is számítva) a 17–18. helyre szorulva az európai ranglistán. Mindez azt jelentette, hogy a gazdaságpolitikai önrendelkezésétől megfosztott Magyarország az adott körülmények között pénztőkeszükségletének fedezetét csak korlátozott mértékben remélhette közvetlenül a birodalom másik feléből. A Lajtántúl sokkal inkább a hitelközvetítő , mintsem a hitelforrás szerepét töltötte be a magyarországi kapitalista fejlődés kibontakoztatásában, mégpedig a hatalmi eszközök birtokában a nyugati tényleges hitelforrások és Magyarország közé ékelődött hitelközvetítő jól megfizettetett szerepét.

Irodalom

A már idézett munkák, különösen E. März, Österreichische Industrie- und Bankpolitik (Wien, 1968) mellett lásd még: Lónyay Menyhért, Közügyekről. Nemzetgazdászati újabb dolgozatok (Pest, 1863); Wodiáner Albert, A kamatláb (Budapesti Szemle, 1866); Vargha Gyula, A magyar hitelügy és hitelintézetek története (Budapest, 1896); F. Schulte, Die Bodenkreditinstitute der Österreich&ndsh;Ungarischen Monarchie 1841–1910 (MünchenLeipzig, 1912); B. Gille, Histoire de la Maison Rothschild. I–II. (Geneve, 1965–1967).

Egyes intézmények történetére lásd: A magyar földhitel intézet alaprajza és alapszabályai (Pest, 1862); Pólya Jakab, A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank története 1841–1892 (Budapest, 1892); Fenyvessy AdolfMenczel Lajos, A Pesti Hazai Első Takarékpénztár-egyesület… története. I–II. (Budapest, 1940).

A parasztság hitelviszonyaira lásd: Szabad György, A hitelviszonyok (In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. II. Szerkesztette Szabó István. Budapest, 1965).


Az önkényuralom gazdaság- és társadalompolitikája
A közteherviselés és az abszolutizmus pénzügyi politikája Tartalomjegyzék