A panaszbizottság

A Múltunk wikiből
1916. január 17.
Honvédelmi miniszteri rendelet a militarizált üzemekben dolgozó munkások helyzetéről, a panaszbizottság felállítása.
1916. július 19.
A panaszbizottság döntési jogot kap.

A gazdasági nehézségek 1916-ban roppant súlyos körülmények közé szorították a munkástömegeket. Ők szenvedtek elsősorban az infláció, a drágaság és a termékhiány miatt. Teleszky pénzügyminiszter számítása szerint egy öttagú munkáscsalád élelmezési költségeinek indexszáma – a háború kitörésének idejét 100-nak véve – 1915-ben 215,9, újabb egy esztendő után 325,8. Tehát élelmiszerekre 1916 nyarán már több mint háromszor annyit kellett kiadni. A bérek ugyanakkor csak mintegy 50%-kal emelkedtek. Egy másik számítás szerint a megélhetési indexszám (ebben nemcsak az élelmiszercikkek, hanem minden benne foglaltatik) az 1913. évet 100-nak véve, 1915-ben 190, 1916-ban 278.

1915-ben a szakszervezetek vezetőségének leszerelő törekvései ellenére a gazdasági mozgalmak szaporodtak, és fokozódott a nyugtalanság a militarizált üzemekben is. A szakszervezeti vezetőségek a spontán mozgalmakat úgy akarták irányításuk alá vonni, hogy ugyanakkor ne kerüljenek szembe az államhatalommal. A munkásság kívánságait összegyűjtötték, továbbították a honvédelmi, illetve a kereskedelemügyi miniszterhez, de ritkán értek el eredményeket, ezért a munkásság nyugtalansága fokozódott. A haditermelésre dolgozó gyárakban külföldön és Ausztriában is kormánybizottságokat hoztak létre, amelyek megvizsgálták a munkások panaszait, egyeztettek a munkások és a tulajdonosok között. Ezt kívánták megvalósítani a magyarországi szakszervezetek – különösen a vasas szakszervezet – vezetői is. Ők kezdeményezték a panaszbizottság felállítását 1915 második felében. Javaslatukat a gyártulajdonosok mereven ellenezték.

A nagyüzemi munkásság mozgolódását a kormányzat elsősorban az üzemek militarizálásával ellensúlyozta. „A militarizálás – mondotta később a honvédelmi miniszter – legnagyobbrészt olyan vállalatokra és üzemekre terjedt ki, amelyeknek munkásai megbízhatatlan, sőt nyugtalan magatartást tanúsítottak, úgyhogy az állam érdeke egyenesen megkívánta az illetőknek a teljes katonai fegyelem alá való helyezését.”[1] A kormányzat szükségesnek tartotta az előzetes leszerelés politikáját is, ezzel a céllal hozta létre 1916 elején a panaszbizottságot.

1916. január 17-én jelent meg a honvédelmi miniszter rendelete, amely szabályozta a militarizált üzemekben dolgozó munkásság helyzetét. Előírta, hogy a túlmunkáért legalább 20% pótdíj jár; a rendes munkaidő nem haladhatja meg a háború előttit, de a gyárvezetőség korlátlan túlmunkát követelhetett. A rendelet a bér- és munkaviszonyok szabályozásán túl kimondta a panaszbizottság felállítását. A bizottság elnöke a honvédelmi miniszter képviselője, tagjai: a szakszervezetek részétől 2 fő, a tőkések szervezetei részéről 2 fő, továbbá a kereskedelemügyi minisztérium és a katonai parancsnokság 1–1 küldötte. A bizottságnak nincs döntési joga. Ha a békés megegyezés nem sikerül, akkor csupán felterjesztést tehet az illetékes minisztériumhoz. 1916 nyarán több helyen – például a Weiss Manfréd tölténygyárban, a diósgyőri vasgyárban – komoly bérmozgalmak voltak, amelyek megfékezésére statáriumot hirdettek. Efféle eseteknek a kormányzat a panaszbizottság hatékonyabb működésével akart elébe vágni. Hasonló kéréssel fordult a szociáldemokrata pártvezetőség is a kormányhoz. A belügyminiszter július 13-án közölte a miniszterelnökkel, hogy felkereste őt Garami és Buchinger, és a panaszbizottság átszervezését kérték. Továbbá „a maguk részéről ismételten hangsúlyozták, hogy átlátják és megértik miszerint a hadviselés érdekei kizárják azt, hogy a munkásság a mostani viszonyok között a munka beszüntetésének békében jogos fegyverét használja, és a maguk részéről mindent megtenni készek arra, hogy erről a munkásokat is meggyőzzék. De viszont szavuknak csak úgy lehet súlya, ha a munkásságnak általuk elmondott nehéz helyzete kellő méltánylásban részesül.”[2]

Ilyen előzmények után július 19-én újabb rendelet jelent meg, amely döntési joggal ruházta fel a bizottságot, de egyben átalakította összetételét: a honvédelmi miniszter képviselője az elnök, a 4 tag pedig a szakszervezet, a tőkések szervezete, a kereskedelemügyi miniszter és a pénzügyminiszter 1–1 küldötte. A panaszbizottság mint csúcsszerv alatt több albizottság intézte a panaszok megvizsgálását. A panaszbizottság a panaszok túlnyomó többségénél engedett vagy részben engedett a munkások kívánságainak. 1916-ban még teljesítette azt a feladatát, amelyet a kormányzat és a szakszervezetek vezetősége elvárt. A panaszok bizonyos fokú orvoslása leszerelte a munkásság növekvő gazdasági harcait és növelte a szakszervezetek szerepét. Fellendült a szakszervezeti élet, a taglétszám 1916-ban gyorsan emelkedett. A panaszbizottság azonban 1917-ben már nem tudta fékezni a munkásság fellendülő sztrájkharcát.

Az ugyancsak elégedetlen parasztság megnyugtatására 1915–1916-ban nagyarányú telepítésekről, sőt földreformról kezdtek beszélni egyes vezetők. Hegedűs Lóránt, Nagy Emil és mások tervezeteire egyaránt jellemző volt, hogy valójában sértetlenül meg akarták őrizni a nagybirtokrendszert, elejét akarták venni egy valódi földreformnak. Ezeknek a tervezeteknek alig volt hatásuk a földéhes parasztságra és a katonákra.

Nagyobb port vert fel Prohászka fellépése. Prohászka a Magyar Gazdaszövetség 1916. évi közgyűlésén javaslatot nyújtott be a „hősök földhözjuttatásáról”. Ha megvalósul – mondotta –, ez lesz „1848 óta a legnagyobb reform”. De mi rejtőzik a hangzatos bejelentés mögött? A 10 ezer kat. holdnál nagyobb hitbizományi, egyházi és közalapítványi birtokokból eladnának vagy örökbérbe adnának az államnak földeket, megfelelő ár, illetve bér ellenében. Az állam az így megvásárolt vagy bérbe vett földeken 350 kat. holdas középbirtokokat és 15–35 kat. holdas kisbirtokokat létesítene, amelyeket elsősorban harctéri érdemeket szerzett katonáknak, rokkantaknak, hadiözvegyeknek adna bérbe. Kisajátításról, földosztásról még csak említés sem történt. Tulajdonképpen olyan bérletrendszerről volt szó, amelyben a tőkés bérlő helyét az állam foglalná el, ami a bérbeadó földbirtokosnak kifejezetten előnyös. Erre – nehogy a nagybirtokosok félreértsék – javaslatában Prohászka is rámutatott: „Az állami bérfizetés, ellentétesen az önkezelési vagy magánbérleti rendszerrel, minden kockázatot kizár, s állandó járulék jellegével bír.”[3]

1916 júniusában a képviselőház is foglalkozott a birtokreformmal. Tisza a reformot kívánó felszólalással szemben hangsúlyozta: „Nem tartom azt, hogy nekünk fel kellene forgatnunk agrárius jogrendünket, nem tartom azt, hogy itt egy rohamos átalakítási akcióba kelljen belemennünk.” A főrendiház néhány tagja (Mailáth József gróf, Széchenyi Aladár gróf) arra akart törvényjavaslatot beterjeszteni hogy a birtokvásárlásnál az állam, a község, illetve a falusi hitelszövetkezet elővásárlási jogot nyerjen, s így biztosítsák az eladásra kerülő földek paraszti kézre jutását. De Tisza ezt is szükségtelennek tartotta, mert a szabad birtokvásárlás mellett a földet úgyis az „erősebb parasztember” szerzi meg. „Az eladásra kerülő birtokok túlnyomó nagy többsége helybeli parasztgazdák kezére kerül. Szükség tehát nincsen semmilyen rendkívüli intézkedésre.”[4]

Lábjegyzetek

  1. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, Budapest, 1960. 392.
  2. Református Egyház, Zsinati Levéltár Balogh-iratok. 9. cs.
  3. Alkotmány, 1916. április 4.
  4. Képviselőházi Napló 1910–1915. XXX. Budapest, 1917. 129.

Irodalom

Az ipari üzemek háborús viszonyairól, a munkásság életfeltételeiről Nevelő Irén, Az üzemek militarizálása és a panaszbizottságok az első világháború idején (Történelmi Szemle, 1964. 1) és A munkásosztály helyzete Magyarországon ez első világháború idején 1914–1917 (Századok, 1965. 6) című tanulmányai tájékoztatnak.


1916, az első súlyos esztendő
A hátország súlyos nehézségei Tartalomjegyzék A Károlyi-párt megalakulása