A paraszti életmód: a ház

A Múltunk wikiből

A paraszti – és természetesen a vele egy szinten álló kisnemesi: a falusi agrárnépességre jellemző – életmód meghatározó elemei között éppúgy, mint a nemesség viszonylatában is oly döntő szerepet játszó lakóhely, a parasztház az ország különböző tájegységei s az ott lakó népesség építőkultúrája és hagyományai szerint meglehetős eltéréseket mutat. A nagyszámú ránk maradt kortársi leírás, illetve a még álló régi épületeken végzett utólagos felmérések eredményeinek összegzésére, és ezen belül az építés sajátosan történeti, társadalmi-gazdasági összefüggésekbe ágyazott fejlődésének ábrázolására jóformán kísérlet sem történt. Így hát jelenleg csupán bizonyos általános tendenciák megjelenése feltételezhető.

A kor paraszti épületeinek építési módja hagyományosan sokféle, és a rendelkezésre álló olcsó nyersanyag függvénye. Fában szegény, homokos, sík vidéken szegényebb helyeken általában összegúzsolt gerendák közé feszített, deszkával bevert földfalat készítettek. Máshol, ugyancsak hasonló körülmények között, nem csekély leleménnyel, sárból tapasztott, rakott falat emelt a paraszt. Igényesebb házat vályogblokkból készítettek. Korszakunkban az Alföld módosabb parasztjainál a tégla is megjelent. Ám az Alföldön és a Kisalföld vizes, nádas területein még nádházat is épít a paraszt, s a nádfalat ugyancsak sárral tapasztja be. Főként a síkságok; és az erdős vidékek: a földházak és a faházak vidéke közötti övezetben, a Dunántúl nagyobbik felén, az Alföld peremvidékén és az erdélyi Mezőségben karóvázra font vesszőfalat tapasztottak be sárral. Az erdős vidékeken – Vas, Zala, Somogy, Baranya erdőborította tájain, a Palócföldön és Erdélyben is, kivált a Székelyföldön – a parasztház építőanyaga a fa, részben a boronafal rakásának különböző változatos helyi technikájával, részben azonban – ott, ahol a földesúri tilalmak már lezárták az erre alkalmas faanyagot szolgáltatni képes erdőket – zsilipeléssel összeillesztett deszkafalakkal. Fából épített, etnikai különbség nélkül a hegyvidék minden parasztja. A követ azonban a magyar paraszti építészet általában nem kedvelte, már csak a fejtési technika szokatlan vagy ismeretlen volta miatt sem. Csak az erdők pusztulása, a faanyag egyre érezhetőbb hiánya következtében fanyalodott rá, miután előzőleg néha inkább még sövényfallal is próbálkozott. A Balaton-felvidék, a Mátra, a Bükk, a Hegyalja és Erdély magyar paraszti kőépületei így általában inkább a szükség, mintsem valamely magasabb építési igény termékei, bár ott, ahol (mint például a Balaton-felvidéken) réteges, tehát könnyen kinyerhető kőanyag állt rendelkezésére, már régtől fogva figyelemreméltó helyi paraszti kőtechnika is kialakult. Föld, fa, nád, sövény, kő: az e természetes építőanyagok felhasználásával kialakított megoldások gazdag változatai azt bizonyítják, hogy egyes tájak népi építészeti-műszaki tudása, anyag- és szerkezetismerete olykor igen magas fokot ért el.

A parasztházak alaprajzában e korszakra már csak két, még ekkor is a fűtőberendezés különbsége szerint elváló, nagy alaptípus maradt meg: a kelet-európai belső kemencés (egy tűzhelyes) és a külső fűtésű, középmagyar (kemencés) ház típusa. A fűtőberendezés különbségei a ház belső tagozódásának, a házszerkezet differenciálódásának részint rendező tényezői, részint függvényei is.

Úgy látszik, mintha e két háztípusnak, illetve a típuson belüli változataiknak területi elterjedése nagyjából egybeesnék a századelő mezőgazdasági konjunktúrájából kinövő paraszti árutermelés lehetőségeinek területi érvényesülésével. Az archaikusabb, kelet-európai belső kemencés típus elterjedésének határa ugyanis már Nyitrától keletre kezdődve, a zárt erdőterület övezetében, majd az árutermelésből legtovább kieső keleti országrészeken: a Sajó torkolatától a felső Tisza-vidéken, Szatmáron, a Szilágyságon, Bihar keleti hegyvidéken át húzódva ért le a Székelyföldig. Ennek az archaikus típusnak e területen kívüli válfajai közül a délnyugat-dunántúli, göcseji és őrségi típusok ekkor már eltűnőben vannak, Hevesben és Nógrádban pedig a „palóc” típusú házak a füstelvezetés kürtős módszerének bevezetése során korszerűsödtek.

Az ország többi területén, a 19. század első felére nagy részben a középmagyar háztípus lesz általánossá, két, a jobb módúaknál három helyiséggel: szobával, konyhával, kamrával, a paraszti família növekedésének megfelelően bővíthetően. E háztípus archaikus formáit elterjedési területén korunkban már csak az elmaradottabb délkeleti Dunántúlon; Somogy, Tolna és Baranya egyes, a forgalomból kieső vidékein: a Zselicségben, az Ormánságban találhatjuk meg.

A ház belső szerkezeti átalakulásával párhuzamosan a paraszti árutermelés kibontakozásának együttjárójaként a népi építészet egyéb területein is észlelhető változás. Már a század elején, a munkamegosztás fokozódásának következtében, a hagyományos maga munkájával építés mellett faluhelyen is egyre nagyobb szerephez jutottak a hivatásos építőmesterek. Munkájuk nyomán immár nemcsak alaprajzban fejlettebb, hanem az építőanyagra és szerkezetre nézve is egyre időtállóbb, szilárdabb alapozású, jobban megépített, formás falusi lakóházak és gazdasági épületek keletkeztek. Zárt beépítés esetén a tűzveszélyek csökkentésére országszerte megkezdték a kémények falazását. Egyes jobb módúak különben nem fából épült parasztházaikat padlóztatták is. A Balaton-felvidéken az átlagos helyzetű jobbágy háza már kőből épült, de még nádfedeles, háromosztatú éppúgy, mint Hatvanban a negyedtelkes jobbágyé, vagy a tiszántúli parasztok nádfedeles vályogháza. Az ablakokat négy apró üvegtáblával fedték. A házakhoz a gazda vagyoni állapotától függő toldalékok, gazdasági célú melléképületek csatlakoztak: istálló, kocsiszín. A jobb módúak udvarán istálló, szekérszín, pajta, fahidas, kőól együttese emelkedett; krumpliverem nyílt. Egyes helyeken, különösen zsúfolt települések esetén, a háztartásban maradó ifjabb nemzedékek számára a főépülethez hozzáépített kisebb házak sorakoznak. A jobb módú paraszt házán pedig – folytatva azt a tendenciát, mely már korábban is hajlott az úri építkezés egyes formai elemeinek átvételére – a század első felében egyre sűrűbben jelentek meg a klasszicizmus – nem utolsósorban nyilván a stílus egyszerűsége, olcsósága, így könnyen utánozható volta következtében is kedveltté vált – immár architekturális jegyei: elsősorban a falusi építők által is leginkább átvett tornácok.

A ház – általában az építkezés – változásával összhangban áll a paraszti munkaeszközkészlet gyarapodása is. A paraszti hagyatékokról készült összeírások tanúsága szerint a paraszt gazdasága, jellegének megfelelően, a harmincas-negyvenes években már rendelkezett azzal a meglehetősen differenciálódott eszközkészlettel, mely gazdasága viteléhez szükségesnek bizonyult. Kétségtelen ugyan az is, hogy eszközeit – kivált a vasból készülteket – még akkor is nagy becsben tartotta, ha azoknak állapota avíttas volt.

A házak belsejének elrendezése az egységesedő háztípus adottságain belül nagyjából már az egész országban azonosnak tűnik. A szobában – a Dunántúlon éppúgy, mint az Alföldön vagy a Palócföldön – sarkos elrendezésben álltak a bútorok. Az egyik sarokban az ágyi ruhával magasan megrakott ágy, a másikban a két fal mellett, néha a harmadik falra is átnyúlva húzódó padoktól körülvéve, az asztal. A berendezést, ahol a hely engedi, láda vagy később komód egészíti ki. A falon polc vagy faliszekrény, üvegnemű vagy díszes cserépedény, a módosabb házakban képek. A kamrában, mely sok helyt már a nők lakóhelye, ágyak vannak és valamilyen ruhatároló alkalmatosság. Ezt a kamrát a konyhával közös kemence fűti.

A berendezés maga, a külső díszítéshez hasonlóan, gyorsabban változó elem; ha nem is funkciójában, inkább megjelenésében. Az árutermelés, a paraszthoz leszivárgó pénz hatása itt is viszonylag hamar megindított egyfajta átalakulást, mely a berendezés díszesedésében, korszerűsödésében nyilvánult meg. A változás ugyanakkor nem gyökeres. Régi és új sokáig él még együtt térben és időben egyaránt. A változás kezdetei itt is visszanyúlnak csaknem a 17. század közepéig. Általános, tömeges jellegűvé azonban térben és időben egyaránt az árutermelés előrehaladásától függően a 18. század végétől lett. Nem szólva itt Erdélyről, ahol a fa bősége és a lakosság kontinuitása már régóta magas színvonalú népi bútorművészetet alakított ki, a Dunántúlon, a Balaton-felvidéken már a 18. század végén megjelent a festett bútor. Kék karszék, sárga láda, fekete tálas szerepel a leltárakban. Az 1790-es években már fiókos sublótról, sifonérről is olvasunk a forrásokban csakúgy, mint a kétajtós szekrényről. A Tisza-vidéken 1810 körül – úgy tűnik – a parasztok még nemigen használtak asztalos csinálta bútort, kivéve az archaikus ládaformájú szökrényt, amit szlovák parasztok hoztak és gabonáért cseréltek. Még kecskelábakra fektetett alapon állt az ágy, előtte a bevert lábú, támla nélküli pad. Az asztal alacsony, egyenes lábú, fiók nélküli. A harmincas évekre azonban a gazdagoknál már itt is felváltotta a szökrényt a tulipános láda; gombos nyoszolyáról, saroklócáról, támlás karszékről olvashatunk. Az új bútorok már éppúgy asztalosmunka termékei, ahogy a házak maguk is hivatásos építőmesterek munkái. Az új bútor festett, virágdíszes. Ilyen, a parasztság általános emelkedésétől már elválaszthatatlannak látszó változás után tovább fejlődve, a negyvenes évek végére a gazdagoknál a láda már nagyobb méretűvé lesz. A korábbi kis tulipános ládák most már a szegényeknél tűnnek fel, itt is kiszorítva a szökrényt éppúgy, ahogy a szegényeknél is általánossá válik a gombos nyoszolya. A többi bútordarab már itt sem mindig régi fajta, de részben még házi munka. A változás üteme azonban gyorsuló: a forradalom előestéjén egyes helyeken már eltűnik a festett bútor is, hogy helyére a polgári empire népies változata lépjen. Az elmaradott és a mezőgazdasági árutermelésbe még be nem kapcsolódott vidékeken persze ez a változás is késik. A tulipános láda Baranyában csak a 19. század második felében veszi át a szökrény funkcióit, a palócoknál még később. Míg Hódmezővásárhelyen az ötvenes évekből valók az utolsó festett bútorok, a palócoknál csak ekkor jönnek divatba.

Irodalom

A magyar parasztház és általában a népi építészet legalább a magyar etnikum egészére kiterjedő történetére és tipizálására vonatkozóan az irodalom rendkívül hiányos. Az igen értékes részleteredményeket felmutató néprajzi kutatás eddig kevéssé tett kísérletet a ház fejlődésének teljes és történeti bemutatására: az építészek részéről közzétett gazdag, értékes s építészetileg szakszerűen is tárgyalt nyersanyagnak történeti szintetizálására nem került sor. A probléma oka – véleményünk szerint mind néprajzosok, mind építészek esetén – döntően a még álló épületállományból való kiindulás anélkül, hogy ez igényt támasztana a korábbi időszakok építészetének és főleg fejlődésének a maga komplex teljességében való rekonstruálására is. A kutatás túl könnyen látszott megállni a legarchaikusabb megmaradt háztípusnál anélkül, hogy annak előzményeit és a közte és a régészeti feltárásokból ismert típusok közötti kapcsolat útját rendszeresen vizsgálta volna. Tóth János a népi építészetet kutató évtizedes érdemes munkássága néprajz, népi díszítőművészet és műemlékvédelem szempontjait keverve, szintén kevéssé nyújt történetileg rendszerezett használható anyagot. Legjobb, bár sokban ugyancsak statikus szintézis a Magyarság néprajza. I–IV. 2. kiadás (Budapest, 1941) I. kötetében Bátky Zsigmond összefoglalása (108–216.); újabb rövid összefoglaló Vargha Lászlónak A magyar falu építészete (Budapest, 1959) című kötetbe írott fejezete (25–35., Bátkynak főleg tipizálását illető kritikájával). Részletekben (főleg a berendezésre és az eszközkészletre) felhasználtuk Le Play adatait (503–506.) és Hofer Tamás eredményeit is. Bútorzatra K. Csilléry Klára A magyar nép bútorai című kötetét (2. kiadás Budapest, év nélkül) és az ő korábbi, a tiszaigari kutatásokra épült cikkét: Vázlatok a tiszaigari népi lakáskultúráról (Ethnographia, 1952. 1) használtuk. (Vesd össze még Kresz Mária, Népi díszítőművészetünk fejlődésének útjai. (Ethnographia, 1952. 1).


A parasztság
A mezőgazdasági bérmunkásság Tartalomjegyzék A paraszti viselet változásai