A paraszti üzem

A Múltunk wikiből

Az útkeresés, ahogyan a háborús világban pusztává lett tájra önként vándorlók egyenként elindultak, hogy belefogódzva, amibe csak lehet, eljussanak új megélhetésük megalapozásáig, a paraszti üzem első kezdetekből kiinduló kialakulásának viszontagságos útját idézte vissza. A természet ajándékainak közvetlen elsajátításán s ősfoglalkozások ügyeskedő gyakorlásán át fokozatosan bontakoztak ki a lábasjószágból és – mindenekelőtt rajta keresztül – a termőföldből való haszonvétel kezdetleges formái. Másokra való tekintet nélkül hevenyészett gazdálkodásba kapott itt is, ott is bele, hogy, már-már a tél valamiképp való kiböjtölésére is gondolva, csekély munkaerejével és szegényes eszközeivel magának és hozzátartozóinak előteremtse a legszükségesebbeket. Ám a megmaradás tartós biztosítására az egyéni tetszéstől függő rablógazdálkodás, az elkerülhetetlen egymásrautaltságról tudni nem akaró anarchikus állapot nem bizonyult elégnek. Csak az érdekek kölcsönös egyeztetése, új közösség kiformálódása hozhatta meg a falu területének minden megtelepülő javát szolgáló rendbeszedését, a közösre maradt részektől elkülönített egyéni használatú földek együttesen keresztülvitt kiosztását, rövid életű, ingatag egyéni akciók helyett határozott körvonalú, a nyomásos gazdálkodás szilárd kötöttségeibe ágyazott közösségi formák kialakítását. Míg állattartásban a legelő nyájak közös pásztorra bízását lett irányadó, a jelentőségében gyarapodó növénytermesztés egyéni paraszti üzemek keretében folyt tovább, ám a szétszórt birtokrészeken szükségessé vált a termelés céljának és módjának teljes összhangba hozása; a megerősödő faluközösség tagjainak munkáját időben is annál inkább egymáshoz kellett igazítani, mert ahogy a népesség növekedésével párhuzamosan terjeszkedett a szántóföld a legelő rovására, az állatállománynak kárpótlást kellett nyújtani mindenkinek egyszerre legelőként szabaddá lett tarlóján – ugyanolyan kötelező fegyelmezettségben, ahogy ez az elpusztult falvak helyén együttesen megtelepülők között kezdettől fogva alapja lett a jövő építésének. A közösség vezetőségének előírásait követve, valamennyi paraszti üzem mindenestül a faluhatár (s esetenként kiegészítésül csatlakozó puszta) saját erőforrásaira építette gazdálkodását, azt a célt tűzve maguk elé, hogy egymást segítő kölcsönösségben ki-ki a maga háztartásának s gazdaságának szükségleteit födözze munkájával.

E teljesen befelé forduló magatartás, a faluközösség zárt egységén belül a paraszti üzemeknek csakis a maguk javának szolgálatába való begubózása azonban nem lehetett hosszú életű. Csakhamar külső hatalmasságok léptek föl igényeikkel, hogy részt kapjanak abból, mit a megszilárdult új település határa lakóinak munkája nyomán anyagi javakban nyújtott. Követeléseikkel rést ütöttek annak elkülönülő egységén, áttörték csak magára és magának építő közösségének a külvilágtól elkülönülő határát, hogy rajta kifelé áramolhassék, mit az ott termeltekből földesúr, egyház, vármegye, állam magának kíván – befelé viszonzásul nem nyújtva mást felsőbb hatalmuk kifejezésre juttatásánál s a számukra igényelt szolgáltatások folyamatosságának, sőt növelésének érdekében védelemről és erkölcsi támogatásról való biztatásnál.

Időbe telt, amíg azok földesurasága, kik a töröktől visszahódított országrészen újra vagy újonnan birtokjoghoz jutottak, közvetlenül érvényesült a kialakuló települések paraszti üzemei fölött. A lakosok a mentességi idő lejártával, mintegy a török kori gyakorlat folytatásaképp, elsősorban a birtokos felsőségének elismeréséül juttattak neki közösen – így kívánta tőlük, hogy el ne széledjenek – többnyire termelvényeikből valamit, s vitték el alkalomszerűen tartózkodási helyére. Majd mind kevésbé térhettek ki az elől, hogy közvetlen részesedést engedjenek neki abból, mit az addig teljesen a paraszti közösség rendelkezésére állt faluhatár nyújtott. Ő először bizonyos számú jószágot irányított oda, s ezeknek legelőről s télire széna kaszálásáról kellett gondoskodniuk. Aztán elkövetkezett az idő, midőn maga (vagy gazdatisztje) megjelent a birtokon azzal az igénnyel, hogy neki udvarháznak való helyet biztosítsanak, annak építésében közreműködjenek a faluközösség tagja, s ott tartózkodásakor őt és háza népét ellássák konyháravalókkal, köztük elejtendő vad húsával. Mikor aztán végleges lesz jelenléte, arra is rászánja magát a földesúr, hogy az egykori királyi Magyarországon dívó gyakorlatnak megfelelően megkívánja a kilencedet a jobbágyok az évi termelvényeiből, holott a visszafoglalt terület nagy részén nincs az szokásban, különösen a juhok, a kecskék és a méhek szaporulatából nem, amit különben is törvény sem ír elő, csak az egyházi tized mintájára vezette be a nemesség. A következő lépés, hogy előírja: neki is szántsanak és vessenek, illetőleg a szántóföld és a rét újraosztásakor neki is jusson a parasztoké között, de egy-egy jobb módú gazdáénál jóval nagyobb mértékben, ami most már a fő mezőgazdasági munkák idején robottal terheli a jobbágyokat. Nyomós következményekkel jár azután a jobbágytelek-rendszer bevezetése: a paraszti üzemek immár rendszerbe fogva tartoznak az uraság szolgálatára állni. A faluközösség által közvetített kapcsolat helyett minden egyes jobbágy közvetlen függésbe kerül tőle, földjük lényegében a belső telekre és annak szántóföld- és kaszáló-tartozékaira korlátozódik, társadalmi besorolásuk s földesúri terheik eszerint rögzítődnek, a „szabad élő föld” az uraság fennhatósága alá kerül, s ő ott halászást, vadászást, s ha van erdő, annak javát igyekszik kisajátítani magának. A földesúr további elhatalmasodása, külön árutermelő majorságok kifejlesztése s ezzel összefüggésben a jobbágyok nagyfokú megterhelése azonban csak ott és akkor következik be az ország középső és déli részén, ahol és amikor kivételképp kedvező alkalom nyílik mezőgazdasági. fölöslegek piaci értékesítésére. A terület nagy részén viszont az ilyen irányú kereslet korlátozott volta vagy éppen – amint túl a Tiszán s a Balatontól délre – sokfelé teljes hiánya, nemkülönben a viszonylagos földbőség határt szab a földesúri elnyomás, kisajátítás és kizsákmányolás olyan kiteljesedésének, mely Nyugat-Magyarországon, a Felvidéken és Erdély nagy részén kockára teszi a paraszti üzem fennmaradását. A visszahódított tájon általában a földesuraság által szűkre nem szorított parasztbirtok, a falu nyomáskényszerébe tagolódó urasági földek, melyek művelése viszonylag mérsékelt robotterhet ró a jobbágyokra, terményjáradék dolgában az uraságnak s környezetének bőséges ellátásánál nagyobb követelményeket nem támasztó igénybevétel, ám helyenként, éppen mert a földesúr alig tudja terményfölöslegeit pénzzé tenni, az 1514-i törvény előírását jelentősen meghaladó pénzjáradék jellemző. Mindamellett a paraszti üzemnek, nem térve ki a tanyákra, nemcsak a kezdeti szabad foglaláshoz, hanem a kialakuló faluközösségekben rendszeressé váló nyomásos gazdálkodáshoz képest is – nem ugyan a természettel, de külső emberi erőkkel vívott küzdelem során – jelentékenyen megnehezedett körülmények közt kell folytatnia tevékenységét. Amióta a földosuraság beékelődött a falunak addig csak a parasztnépet szolgáló határába, s korlátozta jobbágyait annak használatában, ezek mégiscsak számottevő terheket kényszerülnek vállukra venni. Közülük a munkajáradékot viselték el a legkínosabban, hiszen vele eredetileg nem kellett bajlódniuk, s kivált ha az uraság heti soros robotolássá rendszeresítette, legalábbis a téli időszakra kiterjesztve alig volt másra alkalmas, mint hogy korábbi szabadabb életükkel szemben minduntalan éreztesse velük alávetettségüket. De ha újonnan bevett, íratlan szokás szerint csak akkor kívánt is munkát tőlük, midőn éppen szükségét látta, azaz legtöbbször épp a nyári szorgos munka idején, a számszerűen meg nem határozott, „amikor parancsolják” dolgoztatás a későbbi „száma nélkül való”, korlátlan robotoltatás árnyékát vetítette előre.

Ugyancsak érzékenyen érintette a török uralomtól megmenekedett terület jobbára még protestáns népét, midőn a katolikus egyház az ellenreformáció térhódítása során terményeiből s jószága egy részének szaporulatából tizedrész követelésével lépett elő, gyakran tetemes késéssel hajtva be azt tőle. Ha egyszersmind a kilenced beszedésére is sor került, a jobbágy a gabonatermésből a vetőmagra valón fölül neki addig maradni szokott rész sérelme nélkül úgy próbált az új kettős követelésnek eleget tenni, hogy a hagyományos utat követve, lehetőleg vetésterületének jó harmadrésszel való kiterjesztéséhez fogott, ennek hozamától remélve négy és félszeres termés esetén azt a 34,62%-os gabonatöbbletet, melynek révén aratásából a következő vetőmag, kilenced, tized, s amennyit addig maga felhasználhatott, mind kitelik; azt nem lehetett várni tőle, hogy a művelési rendszer kötöttségei között s örökölt ismeretei birtokában jobb, intenzívebb gazdálkodással iparkodjék elérni ennyivel nagyobb terméseredményt.

Valahogyan azt is ki kellett gazdálkodni a paraszti üzemnek, amiből az állam területi funkcióit betöltő vármegye által megkívánt, mindegyre növekvő háziadót megfizesse, hivatalos ügyekben járó s más uraknak előfogattal álljon rendelkezésükre, illetőleg lovaikat ellássa, szükség szerint egyéb kívánságaiknak is eleget tegyen, s ha arra kirendelik, közmunkát végezzen. Sok megyében volt ezenkívül titkos kassza, s lényegében ezt is a parasztság táplálta. Esetenként bírságot sem sajnáltak kivetni rá, s szolgabíró és más megyei ember ottjártakor ajándékot is elvárt tőle.

Amit a Habsburg-állam központi apparátusa kívánt meg a jobbágynéptől – nem térve ki a kamarai és a koronauradalmakban közvetlenül élvezett földesúri jövedelmekre –, 1715 óta, midőn a nemesség az állandó katonasággal járó terheket mindenestül a parasztság nyakába varrta, több vonatkozásban is súlyosan terhelte a paraszti üzemet. A katonafogdosás fontos munkaerőtől fosztott meg főképp szegényebb gazdákat, sőt aki ki akarta váltani sokszor a szükségesen felül betoborzott fiát, még költségbe is kellett vernie magát miatta. A szökött katonák elfogása végett kiadott sűrű és megismételt körözőparancsokban s a rájuk kiszabott elrettentő büntetésekben is tükröződött, hogy milyen ellenérzéssel fogadta a paraszti ifjúság az ő hivatásától idegen, hosszan tartó hadi szolgálatra kényszerítést. A földesurak szemében viszont a munkaerőveszteségnél többet nyomott a latban a megnyugtató tudat, hogy az országban állomásozó (nagyrészt nem hazai) katonaság erős támaszát jelenti elnyomó hatalmának. Az urakra jellemző ilyen felfogás nem maradt rejtve a parasztság előtt sem, elkeseredését még növelte a tudat: nem elég, hogy ő kényszerült fiait katonaságra adni, ráadásul neki kellett fizetnie a zsoldosokat, s eltűrnie azoknak az ő nyakára ültetését azért, hogy az uraságot megoltalmazzák tőle. Ugyancsak súlyos tehertétele volt elsősorban a fő útvonalak mentén fekvő helységek paraszti munkaerő-háztartásának, hogy szállítania kellett az átvonuló katonaság hadiszereit és más fölszerelését, nemritkán a megszabott súlyhatáron (1,12 t) fölül és az előírtnál nagyobb távolságra, olykor kevéssé jól járható úton, hajszolt igásjószága, szekere romlásával. Annak pedig, ami terméséből a dézsma levonása után maradt neki, időnként az ment a rovására, hogy kaszárnyák hiányában hozzá szállásolták be a katonát. Magának s családtagjainak távolról sem jutott annyi élelem, amennyit csak közkatonának is köteles volt nyújtani: nap mint nap 0,56 kg húst és 1,12 kg kenyeret, a ló részére 3,36 kg zabot, 4,48 kg szénát és fél csomó szalmát, tiszteknek ennek többszörösét. Ez ember- és lóporciókhoz még a kiszolgálás járult: magának vetett ágyat, főzőedényt, gyertyát, fűtésre is tűzrevalót igényelt a katona, lovának istállót. S még jó, ha beérte ennyivel. Nagyrészt a Habsburg Birodalom más részéből való lévén, idegenül állt szemben az itteni néppel, s szinte mindennapos volt, hogy fegyverrel a kezében gátlástalanul követelőzött, erőszakoskodott, elvette, ami tetszett neki, tettlegességtől sem riadva vissza. Hasztalan rimánkodott a paraszt, hiába tett panaszt, a tisztek, kik maguk jártak elül önkényeskedésben, kihágásokban, rendszerint fedezték alantasaik túlkapásait. Nemritkán odáig fajult a hadinép garázdálkodása, hogy a község már nem állhatta tovább, s egyesült erővel szembeszállt a bekvártélyozottakkal, véres összecsapásokra került sor, melyekben hol egyik, hol másik fél húzta a rövidebbet, de bár hírük felsőbb helyekig is eljutott, a rendszer, melyben az áldatlan állapot gyökerezett, változatlan maradt. A földesúr nem tudott, nem is igen akart jobbágyain segíteni, hisz a katonaságot szövetségesének tekintette a paraszti ellenállás leküzdésében; a rendek csupán a saját jövedelmüket csorbító legkiáltóbb visszásságokat sérelmezték az országgyűléseken, újra meg újra, eszerint sikertelenül. Maga a legfölső magyar kormányhatóság, a Kancellária is teljes tehetetlenségről tett e részben tanúságot, midőn e kérdésben így foglalta össze álláspontját: „Más orvosság nincsen, hanem mindeneket patienter [békességtűrőn] kell szenvednünk.”[1]

A beszállásolást szenvedő paraszt azt remélte, hogy amit kénytelen-kelletlen szolgáltatott a katonának, majd beszámítják pénzben kivetett hadiadójába, mert ez volt az, mit a legnehezebben tudott előteremteni, lévén sokszorosa a törvényes földesúri pénzjáradéknak (ami nem volt több házanként 1 forint cenzusnál). A kellő beszámításba vetett remény azonban már ott kezdett füstbe menni, mikor a falu bírája sokszor hosszas utánjárással sem tudott a tisztektől nyugtát kapni még a rendelkezéseknek megfelelően tett szolgálatokról sem, annál kevésbé a kierőszakolt többletről, vagy csak olyat, melyet aztán nem fogadott el a hadbiztosság. De ha sikerült is nyugtát kapni, s az végül érvényesnek bizonyult, összegét a piaci áraknál sokkal csekélyebb értékben tudták be utólag a paraszt adójába, az ő tetemes veszteségével (deperdita). Nemhiába személyesítette meg a népi mondás a katonaságtól szükségképp elszenvedett két fő rosszat, ami a neki kénytelenségből adott beszállásolás során és előfogat adásából súlyosodott rá, Porció Pál és Forspont Péter gyűlöletes alakjában.

Az egykor töröknek hódoló területet újjátelepítő nép méltán keseredhetett el azon, hogy korábbi, szinte szabad életére, amikor még csak a faluhatár bensőséges világában s a maga javára küzdött az elvadult természettel, majd igazította egyéni gazdálkodását közösség szabta kötöttségekhez, egymás után külső hatalmasságoktól ráparancsolt kötelességek borítottak mind sűrűbb árnyékot. Ám ha így fokozatosan a hajdani királyi Magyarország és Erdély parasztságáéhoz hasonló jellegű terheket kényszerült is vállalni, ezek valójában az utóbbiakra, igaz, már huzamos idő óta, sokkal nagyobb súllyal nehezedtek. Ott az egyes jobbágy, nagyrészt a földesúri kisajátítás következtében, többnyire szűkebb és soványabb talajú telken küszködött, a faluközösség gyakran szoros függésbe került az uraságtól, s bele kellett törődnie, hogy ő a „szabad élő földre” rátegye kezét, sőt az ott kemény paraszti erőfeszítés árán létrehozott irtványokat is magának foglalja le. Leginkább a nyugati–északnyugati országrész árutermelésre berendezkedett nagy- és középbirtokain kerüt a paraszti üzemek többsége súlyosan veszélyeztetett helyzetbe. Az uraság nemegyszer elvette régóta művelt földjét, jobbágyát cserében szűkre szabott, soványabb határrész feltörésére szorítva. Megmaradt birtokának javításában is gátolta, midőn trágya szolgáltatására kötelezte. Munkaerejét a nyári nagy dologidőben minden hétköznap, ősztől tavaszig heti három-négy napon át is igénybe vette, s ezenfölül még arra is szorította, hogy „hosszú fuvarokat” teljesítsen neki, sokszor tucatnyi napokra terjedő útra ösztökélve igásjószágát. Hogy a piaci nyereség megszerzéséért eladni kívánt gabonafölöslegét növelje, a kilencedet (mint a bor esetében, ha az volt szokásban, a hegyvámot is) nagyobb mértékkel hajtotta be a földesúr, jobbágyait a saját malmában való őrletésre kötelezte, elővételi joggal élt azoknak esetleg háztartási és gazdasági szükségletén fölül maradó termelvényeire, mégpedig nemcsak saját szükségletére, amire azt a törvény korlátozta, hanem éppen, hogy rajtuk is nyerekedjék; s hiába volt a szabály, hogy a forgalmi értéket tüstént készpénzben tegye le értük (a jobbágyterhekbe ígért későbbi beszámítás helyett), s mivel őket termésük elkobzásának, pénz- vagy testi büntetésnek terhe alatt eltiltotta piacok fölkeresésétől, külső vevőt pedig nem engedett hozzájuk, hiányzott minden alkuhoz igazodó ár, nem volt, amihez az általa nyomatékosan ígért potom árat a jobbágy egyáltalán viszonyíthassa. Akit a kilenced behajtására rendelt ki az uraság (amint a tizedelőt is az egyház), a jobbágyokkal tartatta el a beszedés elhúzódó ideje alatt. Nekik kellett adni szőlőkötözésre szalmát, a dézsmabor számára hordót. Maga a pénzjáradékot szabály szerint képviselő cenzus nem lett volna jelentős teher, ha a birtokos nem ért hozzá, hogy a legkülönfélébb címeken az elviselhetetlenségig fokozza. Árváktól a rájuk maradt hagyaték számbavételéért, majd felosztásáért taxát szedett, végrendeletben örökül hagyott, elcserélt, eladott paraszti jószág értékéből tizedrészt igényelt. Óvadékot fizettetett a jobbággyal annak biztosítékául, hogy nem fog másnak birtokára költözni. Nemcsak ő sújtotta jobbágyait komoly bírságokkal, hanem hagyta, hogy kerülői, vadászai mondvacsinált kihágásokra hivatkozva húzzanak-vonjanak rajtuk. Szőlőpásztorai bérét velük fizettette. Aratóktól penna- és sarlópénzt, szüretelőktől kóstoló- és préspénzt követelt. Engedte, hogy a hátralékok végrehajtására küldött hajdúi a szokott „egzekúciós garason” fölül napidíjat is szedjenek, és így tovább. Ha viszont nem akadt vevő az uraság Íölöslegeire, ő nem habozott jobbágyait arra kényszeríteni, hogy gabonáját, valamint (hordó- vagy icceszámra) borát megvegyék, kimustrált állatait a faluközösség a maga bérelte mészárszéken kimérje tagjainak, vagy darabonként vagy fontszámra kiossza rájuk megvásárlásra, romlott borát, pálinkáját, sörét jobbágyai mérjék ki jótállás kötelezettségével.

De nemcsak a földesúri, hanem az államnak nyújtott szolgáltatások vonatkozásában is súlyosabb teher nehezedett a török uralomtól mindvégig mentve maradt, mint a középső és a déli országrész népére, kivált ami a hadiadót illette. Miután ennek a rendek által az egész országra nézve együttesen megszavazott összegét felosztották a törvényhatóságok között, s tovább egy-egy megye a ráeső részt a magakészítette rovásadó-összeírás alapján kirótta a maga helységeire, abban, hogy ezeken belül mekkora teher súlyosodjék egy-egy adófizetőre, földesúri felügyelet alatt a községi bírónak jutott fontos szerep, ami nem csekély teret engedett az uraság érdekei érvényesülésének. De mert az adóalap országosan egységes és megbízható összeírása az 1728-i próbálkozás óta hiányzott, már az egész hadiadónak a vármegyék közti felosztása sem tükrözött megfelelő arányosságot. Minden megye a maga rovásadó-összeírásainak összegezését kívánta felosztási alapul venni, csakhogy legtöbbször a jobbágyjövedelem és -vagyon más-más mennyiségét számították egy-egy rovásba (dikába). Így az újjátelepült vármegyék kitarthattak kezdetben jól megokolt álláspontjuk mellett, hogy rájuk csak jóval kevesebb juthat az adó főösszegéből; s a különbségtétel kellő fölmérés hiányában nem csökkenhetett olyan mértékben, ahogy ez utóbbiakban a termelőerők fejlődése lendületesen előrehaladt. Mindez azt eredményezte, hogy a hadi- s a hozzá hasonló módon kivetett megyei háziadónak különben is roppant súlyos terhe igen egyenlőtlenül oszlott meg az egyes paraszti üzemek között, kevéssé igazodva valóságos teherbírásukhoz.

De nem csupán pénzben teljesítendő paraszti kötelezettségek dolgában álltak fenn jelentős különbségek a jobbágynépre súlyosodó terheket illetően, s nemcsak országrészek: a hajdani török terület és a Kárpát-medencének azt nyugat, észak és kelet felől körülölelő karéja között, hanem vármegyénként s ezeken belül helységek között is, sőt az eltérések, hiába igyekezett azoknak a faluközösség eredetileg a szántóföldek és a rétek kiosztása által, a termelési feltételek messzemenő kiegyenlítésével elébe vágni, az egyes paraszti üzemek között sem hiányoztak, a földesúr által követelt szolgáltatások tekintetében sem. Egyrészt ugyanis nem volt törvényes alap, mely a terheket az egyes parasztok gazdasági erejéhez arányosította volna. A nagy parasztháború megtorlását szolgáló 1514-i törvény nem tett különbséget nős, házban lakó parasztok, sőt zsellérek között sem, mikor a tőlük földesuraknak járó pénzbeli, munka- és terményjáradékot egységesen megszabta (csak a karácsonyi hízott sertést kellett tíz teleknek együtt adnia); s ezen a kiinduló alapon lényegesen további törvények sem változtattak (az 1548-i csak annyiban módosította, hogy előírta: a robotot birtokkal bíró jobbágyok teljesítsék, a zsellérek pedig „tehetségükhöz” képest szolgáljanak). A földesurak tehát törvényre hivatkozhattak, ha követeléseikben a jobbágy telkének és jószágállományának nagyságára nem voltak tekintettel. Másrészt ennek révén azok a többnyire gazdag parasztok, kik élen jártak az uraság iránt tanúsított szolgálatkészségben, nemcsak a terhek szétosztása során tettek szert gazdasági előnyökre. Főképp a hatalmát piacra termeléssel is gyarapító földesúr támogatásával vezető szerephez jutva a község életében, az ő érdekeit részesítették előnyben a függésbe került faluközösségének rovására, haszonhajtó jogok bérletét magukhoz kaparintották, az állami adó kivetésében, bírságok kirovásában is hozzájuk hasonlóknak kedveztek a szegényebbek terhére, a közösség egységét lazító társadalmi feszültségek keletkezésére adva így alapot. A terhek dandárja a jómódúak által lenézett alsó rétegre hárult, ami ennek további anyagi süllyedésével járt együtt. Ha a paraszt örökösei közt egyenlő osztozkodás volt szokásban, elkerülhetetlenné vált a birtok felaprózódása. Ha meg tiltotta ezt az uraság, vagy a falubeliek a törzsörökléshez tartották magukat, a másod-, harmadszülöttek föld nélkül maradtak. Különösen föltűnő lett szegények és gazdagok ellentéte nagyobb népességet tömörítő alföldi helységekben: szántóföldi művelés, ha tanyákra való kirajzásra nem nyílt lehetőség, a messzebbre való kijárás idő- és munkavesztesége miatt csak a lakótelepüléshez közel fekvő, erre alkalmas, korlátozott földterületen volt kifizetődő, ezt viszont a korábban jöttek bőségesen maguknak foglalták. Amint a nincstelenek Tiszafüreden panaszolták: „A magokat jobban bíró gazdák a szántóföldek javával megtöltötték magokat, s ha a szegényebb jött tőlök földet kérni, azt felelték: Hoztál-e tarisznyát? Amikor kaszálót kértek a szegények, akkor a vagyonosabbak mutattak egy darab füvetlen földet, mondván és ujjukkal kerítvén: Elfér itt három boglya.”[2] A jómódúak, „paraszt-kiskirályok” kapzsisággal párosult lenéző gőgje még tovább élezte a paraszttársadalom mindinkább, mégpedig fönn és lenn polarizálódás irányában előrehaladó differenciálódását: a gazdagok főképp gazdasági súlyukban erősödtek, a szegénység viszont számban növekedett, mind nagyobb részben földtelenné válva.

A gazdagoknak, kiknek a szegénység számbeli gyarapodása egyre inkább adott módot arra, hogy kiterjedt földjeiket javarészt fölfogadott szolgákkal műveltessék, nem okozott gondot sem a helyzetükhöz képest mérsékeltebb szolgáltatások teljesítéséhez szükségesek előteremtése, sem a termelés folytatásához nélkülözhetetlen vetőmag biztosítása, s ami ezen fölül maradt nekik, nemcsak viszonylag jó önellátásra és meg nem erőltető életmódra, hanem kedvező piaci körülmények között a fölöslegek jövedelmező értékesítésére, az árutermelésbe való bekapcsolódásra is lehetőséget adott. A szegényebbnek meg minden erejét meg kellett feszítenie, hogy a nekiszögezett követeléseknek meg tudjon felelni, s amije ezen kívül marad neki, abból a vetőmag biztosításán fölül családjával megélhessen. Hogyan próbálta a parasztnép zöme e téren termelőüzemének egyensúlyát fenntartani, számszerűen az elsőrendű életszükségletét fedező, táplálkozásának alapját alkotó kenyér megtermelésén és hovafordításán keresztül követhető nyomon valamennyire. A szélsőségeket képviselő helyzet figyelembevétele helyett legcélszerűbbnek látszik az átlagos parasztgazdaságból, a szokásos művelésmódból és a törvényes terményszolgáltatásokból kiindulnunk, még ha kivált az utóbbiak kirívó különbségeket mutattak is (a főképp területileg hol részben a törvényes előírás alatt maradó, hol azokat messze túlszárnyaló földesúri követelések bizonyos fokig kiegyenlítik egymást). Az egész mezőgazdasági termelés gerince a parasztság középrétegének munkájára épült, mely az átlagost megközelítő szántófölddel rendelkezett. Nagy átlagban egy földdel bíró parasztnak fél jobbágytelke volt, s ehhez a szorosan vett Magyarországon (Horvátország, Szlavónia és Erdély kivételével), későbbi adatokból visszakövetkeztetve, középértékben mintegy 6,62 ha szántóföld és 1,84 ha kaszáló tartozott; volt továbbá az ilyen gazdának a külső kertben kender- (vagy len-) és káposzta-, esetleg kukorica- és más földje is, körülbelül négy igásállata, két tehene, hat–tíz juha, két sertése, néhány tyúkja és lúdja. Föltéve, hogy kenyérgabonának kétszerest vetett, s ebből két-, illetőleg háromnyomású gazdálkodás keretében az aratástól szemnyerésig bekövetkező veszteségek leszámításával átlag a vetésmennyiség négy és félszeresét takarította be, a vetés, a termés és a hovafordítás mennyisége, öttagú családdal számolva, a következők szerint alakul:

A vetés, termés és hovafordítás mennyisége kenyérgabonából két- és háromnyomású gazdálkodás esetén (kg)
Megnevezés Két nyomás Három nyomás
Vetés 294,33 392,44
Termés 1324,49 1765,99
Kilenced + tized 264,90 353,20
Következő vetésre 294,33 392,44
Felhasználásra marad 765,26 1020,35
Ez a termésnek hány százaléka? 57,78 57,78
Malomvám 76,53 102,04
Korpa 137,75 183,66
Marad liszt 550,98 734,65
Ebből lesz kenyér 771,37 1028,51
Öt főnek egy napra jut 2,11 2,82
Kilokalóriában 4831,90 6457,80
Ez a szükséges kalóriamennyiség százalékában 38,66 51,66

Hangsúlyozni kell, hogy a táblázat számai optimális körülményeket tükröznek: a teljes őszi nyomásra jutó magmennyiséget, kielégítő termésarányt, csak a törvénynek megfelelő dézsmálást, a szokásos malomvámot, megfelelő őrlést és szitálást, gyommagvaktól mentes őrölnivalóból készült lisztből sütött közepes kalóriaértékű kenyeret. Öttagú család kalóriaszükségletét, e hagyományos értékelésnél maradva, 12 500-nak vettük naponta. A lisztből persze pogácsa, galuska, lepény, más tésztaféle is készült, de ha az egészet kenyérsütésre fordították volna, akkor is feltűnő, hogy a két felnőttből, egy serdülőből s két kisebb gyermekből álló egész parasztcsalád mindössze 88,39–151,79%-kal többet fogyaszthatott belőle, mint egyetlen beszállásolt közkatona, a családfőnek pedig, ki a telet kivéve az idő túlnyomó részében kinn a szabadban végzett kemény munkát, a katona fejadagjának 54,26–72,51%-a juthatott csupán. Ennyi is csak akkor, ha a kenyérgabona termése valóban elérte a vetőmag mennyiségének négy és félszeresét; ám a nagy átlag mögött helyenként s időben is a változatok széles skálája húzódott meg. Mivel a növénytermesztés nagymértékben a természetre hagyatkozott, hozama annyira az időjárás mindenkori alakulásának volt a függvénye, hogy alig akadt esztendő, melynek terméseredménye a megelőzőét vagy a következőét megközelítette volna. S ami különösen súlyosan érintette a paraszti üzemet, a termés csökkenése fokozottan kihatott arra, ami abból a gazdának élésre s más felhasználásra megmaradhatott. Vetés és termés hányadosának változása során a féltelkes jobbágy őszi gabonatermése s annak számára felhasználásra maradó része, ezeknek az átlagosnak vett négy és félszeres termés jellemzőihez való aránya, valamint termés és belőle maradó rész ugyancsak százalékos aránya kétnyomású gazdálkodást követve a következő táblázatban foglaltak szerint alakult.

A terméshozam és a felhasználásra maradó kenyérgabona mennyiségének összefüggése kétnyomású gazdálkodás esetén
Megnevezés A termés hányszorosa a vetett magnak
3 3,5 4 4,5 5 5,5 6
Terméseredmény (kg) 882,99 1030,16 1177,32 1324,49 1471,65 1618,82 1765,98
Ez az átlagos 4,5-szeres termés százalékában 66,67 77,78 88,89 100,00 111,11 122,22 133,33
Kilenced, tized és vetőmag levonása után marad a termésből (kg) 412,06 529,80 647,53 765,26 882,99 1000,73 1118,45
Ez az átlagos 4,5-szeres termés maradékának százalékában 53,85 69,23 84,62 100,00 115,38 130,77 146,15
A maradék a termés százalékában 46,67 51,43 55,00 57,78 60,00 61,82 63,33

Háromnyomású gazdálkodás esetében csak annyi a különbség, hogy mind a termés, a belőle a dézsmára és a vetésre szánt magmennyiség levonása után maradó rész mindig harmadával nagyobb, a négy és félszeres termésnek megfelelő mennyiségekhez viszonyított százalékos arányuk azonban, valamint hogy a maradék a termésnek hány százaléka, mindig ugyanaz, az előbbi kettőnél háromszoros terméstől kezdve félszeres termésnövekedésnél mindig 11,11, illetőleg 15,38%-kal nagyobb lesz, a harmadiknak gyarapodása pedig szintén ugyanolyan csökkenő tendenciát mutat.

Az ősszel vetett kalászosok azonban bár a legfontosabb, mégsem egyedüli táplálékot adó termelvényei voltak a paraszti üzemnek; ám a többinek termelését és ilyen célra fordítását bajos számszerűen nyomon követni. Nem csekély jelentőség jutott a tavaszi búzán kívül a rendszeresen tavasszal vetett gabonaféléknek; belőlük a hegyvidéken, hol az ősziek fejlődésének nem kedvezett az éghajlat, gyakran kenyeret is sütöttek, de másutt is szolgáltak táplálékul dara, kása alakjában. S különösen fontos szerepet játszottak a húsfélék, az állati fehérje a magyarországi táplálkozásban. Paraszti s úri háztartás étrendjéből főképp a sertés húsa, szalonnája, zsírja nem. hiányzott, de számottevő jelentőséggel bírt a szarvasmarha, a juh és a baromfi húsa is. Azt azonban csak nézhette a jobbágy, hogyan fogyasztja el a hozzá beszállásolt katona az általa naponta követelt 0,56 kg húst; ő maga örülhetett, ha ünnepen családostúl ehetik annyit, hét közben pedig korántsem jutott neki hús mindennap. Kétségtelen, amikor lehetett, zöldségféle, elsősorban káposzta is került asztalára, de abból nyilván a katona is kívánt körítésül a hús mellé, annál is inkább, mert sokszor a parasztasszony volt kénytelen főzni neki is. Olyan megállapításra azonban, mely szerint az átlagos parasztgazda közepes növényi és állati termést hozó esztendőben nagyjából képes volt fedezni családja és a jószág táplálékszükségletét, legföljebb az a körülmény jogosíthat fel, hogy a falusi népesség természetes szaporodás révén is növekedett a század folyamán, sőt még ennél is jobban gyarapodott a mezőgazdaság termelése.

Bő termésű esztendőben nemcsak a gazdag paraszt próbálta piacra vinni jobbára felfogadott béresszolgájának köszönhető termelvényfölöslegeit, hanem a közepes birtokkal rendelkezőnek is módja nyílt, a szinte teljes önellátás köréből valamennyire kilépve, főképp csere útján szert tenni arra, mit maga s háza népe semmiképp sem tudott előállítani – föltéve, hogy arra, mit értékesítésre szánt, nem az elővételi jogára hivatkezó földesúr tette rá kezét későbbi beszámítás ígéretével. Különben nem csupán a szükséges élelemről iparkodott úgy gondoskodni, hogy üzemén kívülről mást, mint sót ne kelljen beszereznie. A faluközösség tagjainak közreműködésével maga építette családjának s ha kezes jószágnak hajlékát, többnyire az erdő fájából, ahol nem volt erdő, vályogból vagy paticsfallal, födte szalmával vagy náddal, tüzelőnek ugyancsak fát használt, fa hiányában szalma, nád, ahol volt: tőzeg, valamint szárított trágya is megtette. Ugyancsak maga állította elő a gazdálkodáshoz és a háztartáshoz szükséges fölszerelésből, amit csak tudott, mindössze amire öntevékenységéből s mesterségbeli fölkészültségéből nem futotta, azért adta helyben termelvényét vagy munkáját cserében, mint kerékért, vas alkalmazásáért, vagy adott például fazekasnak edényekért annyi gabonát, amennyi beléjük fért. Alsó- és felsőruha javarészt a fehérnép fonó-szövő munkájával készült kenderből, lenből, gyapjúból, de viseltek bőrből való ködmönt is, sőt szegény ember vállára terített hátibőrrel is beérte. Lábbelinek bocskor is megfelelt, nyáron arra sem volt szükség. Parasztnak szűr és csizma viselését nem egy nemes vármegye tiltotta.

Nem meglepő azonban, hogy bő termésnél a szűk esztendőket sokkal inkább emlékezetül hagyták az egykorúak, amikor is hol aszály, hol szüntelen esőzés és árvíz, kései fagy vagy korai dér, sáska, hernyó, többféle rágcsáló, féreg és madár tette tönkre a termést, hosszantartó nagy havas tél, csikorgó hideg, farkas, dögvész, széna- és szalmahiány miatt pusztult az állatállomány. Ilyenkor a közepes birtokú jobbágy is nehéz időket látott, s fokozott keserűséggel töltötte el, hogy szűkké lett terméséből ugyanúgy kénytelen beszolgáltatni kilencedet az úrnak, tizedet az egyháznak, s esetleg még a katonát is bőven eltartani. Nemegyszer nem maradt számára más, mint az urasághoz fordulni kölcsönért, aki, ha belátta, hogy neki is érdeke, hogy jobbágyai megmaradjanak, nem is zárkózott el ez elől, de sokszmr uzsoraföltételeket. szabott. Hogy ennek a jövőben elejét vegye, a paraszt szokás szerint vetésének kíterjesztésével iparkodott több termést elérni: ha lehetett, irtáshoz fogott, vagy földet bérelt dolgozás fejében. A kisebb birtokának már közepes termés is nagy gondot okozott; csak úgy tudott magán segíteni, ha részes aratást vállalhatott (örülhetett, ha ahány napig dolgozhatott, annyi napra jutott aztán kenyér családjának), majd cséplést is, ám ahol nyomtatás járta, ahhoz már ló kellett, s többnyire maga a gazda végezte. A kevéssé munkabíró szegény ember pedig, túl azon, mit elhullatott kalászok gyűjtésével s fű szedésével kapart össze magának s tehénkéjének, ha engedték, abból, mit az egykor még teljesen szabad „élő föld” nyújthatott, az ősfoglalkozásokhoz visszakanyarodva kísérelte meg tengetni életét. Ám ha eljött az igazi szükség ideje, nemcsak ő fanyalodott különféle ínség-ételekre, hogy az éhhaláltól menekedjék: a nép szélesebb rétege volt kénytelen küszködni az éhínséggel, miközben az alig tápláltakon betegségek is hamarabb erőt vettek. Ellentétben ugyanis a bő terméssel, melynek részben elkallódás lett a sorsa, a nagyon szűk esztendőnek alig akadt ellenszere, mert az egykorúak sem fölöslegek számottevő veszteség nélkül való eltartására, sem rendszeres tartalékgyűjtésre nem voltak berendezkedve.

Amint látható, a maga gazdaságának szokott folytatásán felül további erőfeszítést sem sajnált magától a paraszt, hogy az ehhez s a háztartás viteléhez szükséges eszközökről s a rendszerint megtermelt élelem szükségessé váló kiegészítéséről gondoskodjék. Pedig valójában nem is nyílik mód megnyugtató számszerű képet alkotni arról, hogyan volt erre képes a saját üzemén kívül rá súlyosodó roppant munkateher közepett. Nem annyira a hajdani török területen, ahol e részben is jobbára könnyebb volt a sorsa, hanem az ország északnyugati megyéinek kivált árutermelő birtokain élő telkes jobbágy, kit a nyári nagy dologidőben gyakran mindennapos robotolásra fogtak. Az uradalom legalább négy ökörrel végzett szántást követelt, s ehhez két ember kellett, ami a paraszt serdülő fiát is igénybe vette; így az ő saját szántására más, mint ünnep vagy holdfényes éjszaka alig maradt. A hosszú fuvar, a kilenced s a fa beszállítása ugyan nyilvánvalóan beleszámított a szinte vég nélküli robotolásba, de tartozott mindezen fölül a jobbágy még előfogattal és közmunkával a vármegyének, s ugyancsak forsponttal és szekerezéssel a katonaságnak. Ami pedig saját gazdaságát illette, a szántás-vetésen kívül is várt rá mezei és házimunka bőven, még ha a jobb módú részes aratót és cséplőt fogadott is. Mindennek teljesítéséhez asszony és lány a ház körül, külső kertben, szőlőben, sarlóval aratva, marokszedőként, a fejős jószágnak és szaporulatának gondozásával tudott hozzájárulni, s rá a fonása-szövés munkája is; a faluközösségtől pedig, különösen tűz esetén, házépítében s esetleg előfogat kiállításában várhatott segítséget. Nem meglepő, hogy az említett sokféle tennivaló közül a földesúrtóé követelt-kényszerített munkát kelletlenül és hanyagul végezte a jobbágy. Ez azonban még nem jogosította fel jószerével a nemességet arra, hogy az általa megvetett parasztot tunyának, nemtörődömnek és tudatlannak bélyegezze, mint ahogy igazságtalan volt részéről az olyan megállapítás is, hogy a jobbágynak több a földje, mint amennyit tisztességesen meg tudna művelni (eszerint még el kellene venni belőle?!). Elfogulatlan külföldi megfigyelő tanúsította, hogy a magyarországi paraszt igenis dolgozik, nagyon kemény életet él, s szerte Európában kevesen viselnék el a fáradságot, melyet magára vállal, hogy valami pénzhez jusson. S ha földjét nem tudta úgy megművelni, ahogy szerette volna – a meglevőn felül épp azért vállalt még, hogy a teljesítendőkhöz képest kevésnek bizonyuló termést kipótolja –, azért elsősorban épp robottal való túlterhelése volt felelős. A valóságos helyzet az uralkodó Osztálynak olyan felfogását tükrözte, mely szerint a jobbágy munkaerőháztartása minden megterhelést kibír.

Ilyen látszatot mindenesetre támogatott az a tény, hogy a szinte elviselhetetlen munkaterhen fölül, melyre rászorították a parasztok nagy részét, továbbá azon az erőfeszítésen kívül, melyet a maga gazdaságának és háztartásának folytatásáért, fölszereléssel való ellátásáért és szükséges élelemkiegészítésért vállalt magára, még további dolgozásra is rászánta magát. Nem tudni, hogyan jutott rá ereje és ideje, de bizonyos, hogy keserű kényszer nyomása alatt tette, azért, hogy a nekiszögezett pénzbeli követelésekkel valamennyire megbirkózhassék. Inkább megművelte kovács és bognár földjét, csak hogy munkájuk eredményéért ne kelljen pénzt kiadni. Ha csak módja nyílt rá, dolgozással törlesztett földbért és egyéb tartozást. Nemegyszer éppen nem bánta, ha átvonuló katonaság fölszerelésének szállításával terhelik, sőt azt sem, ha az annyira megalázó, gyűlölt katonai beszállásolással nyomorítják, azért, hogy fizetség helyett valamit letudhasson rendkívül terhes hadiadójából, melyet még megnövelt, hogy a tisztek nemegyszer pénzben követelték, amit a nekik járó nagyszámú ember- és lóporcióból maguk nem tudtak elfogyasztani, a Habsburgok háborúinak idején pedig az e célra külön megszavazott hadisegély (subsidium) is. S amit végül mégis fizetségben követeltek tőle, ahhoz a pénzt nagyrészt megint csak munkával próbálta előteremteni, vállalt fuvarozást (a sószállítás ahhoz is hozzásegítette, hogy sóért ne kelljen pénzt kiadnia), szőlőművelést (hogy a bortermést pénzért kimérhesse), kivált a kisebb birtokú vagy birtoktalan, kinek csekélyebb robotterhe több lehetőséget engedett erre, kaszálást, kapálást. Végső soron termelvényeiből is próbált egyet-mást odafuvarozni, hajtani, a szegényebbje hátán is cipelni, ahol valami pénzt remélt kapni érte,

E ponton azonban már a munka mellett az eladás szándéka lépett előtérbe, olyan belátásról tamáskodva, mely szerint hiába bízott benne, hogy amíg bírja erővel, maradék munkaképességének megfeszítése árán valahogy le tudja küzdeni pénzbeli terheinek üzeme fölé tornyosuló nehézségeit, ellenkezőleg, nem remélhet annyi munkalehetőséget, illetőleg érte adandó bért, hogy ebből akár csak megközelítőleg képes lenne megfizetni mindazt, amit csakis készpénzben követelnek tőle. Tulajdonképpen már elindult termelvényei pénzzé tételének útján borának kimérésével, de ez még helyben, mintegy saját üzemén belül történt. Most azonban ki kellett lépnie a természeti gazdaság köréből (mely a hagyományos szokás szerint nem engedte volna például a „szabad élő föld” Isten ajándékaiként készen kapott gyümölcseinek áruba bocsátását), ki az áru–pénz kapcsolat süppedékesebb talajára, egy számára idegen világba. Nem hiába jutott csak elvétve pénzhez, s az akkor is csupán átfutott kezén: a vele való bánás, minden kalkuláció távol állt tőle. Annyit még fel tudott fogni, hogy a mindenható természet hol bővebbre, hol szűkebbre szabja a termést, s ha sok van belőle, kevesebbet adnak ugyanannyiért, ha viszont megfogyatkozik, többet. Ám az áralakulásba való emberi beavatkozásnak, a spekulációnak nem tudott végére járni. Nem fért a fejébe, helyenként és időnként miért változik termelvényeinek értéke attól függetlenül is, hogy a természet mennyit ígér és nyújt, miért adhat például értük csak potom árat az elővételi jogával élő földesúr, s miért van az, hogy nemritkán hiába kínálja megvételre fáradságának gyümölcsét, az végül is a nyakán marad.

Az idegenkedést, mely a parasztság nagy többségét termelvényei alig nélkülözhető részének áruba bocsátásával szemben eltöltötte, még erősítették az értékesítés nehézségei. Éles ellentétben azzal, hogy éppen pénzben raktak alig elviselhető terhet a vállára, két tényező még külön akadályt tett annak útjába, hogy pénzt kaphasson azért, mit eladni szándékozott. Egyrészt pénzszűke uralkodott az országban, összefüggésben passzív fizetési mérlegével s felsőbb rétegeknél nem ritka tezaurálási törekvésekkel. Másrészt jóval többet termelt Magyarország mezőgazdasága, mint amennyit a társadalmi munkamegosztás fejlettsége terén hátramaradt lakossága el tudott fogyasztani. Az ország tehát jelentős agrárfölösleggel rendelkezett, melyek csak kivitelük rendszeressé válása révén találhattak igazán vevőre. Dél, kelet és észak felől azonban ugyancsak mezőgazdasági jellegű területek vették körül a Kárpát-medencét, agrárcikkeinek exportjára tehát csaknem kizárólag nyugatra, Ausztria irányában nyílt lehetőség. Ám ezzel a parasztság csak korlátozottan élhetett, s nem csupán azért, mert a kereskedéshez nem értett, s azzal – a nyugati határ s a Duna felső folyása szomszédságában fekvő falvak kivételével – nem is igen próbálkozott. Pusztán ha a maga egyenként kevés eladnivalóját kereskedők összegyűjtik s együtt viszik ki, tudta volna fölvenni a versenyt azokkal – a földesurakkal –, kik nagyobb tételekkel jelentkeztek a piacokon. Ám amióta az előnyös helyzetét kihasználó ausztriai kereskedelem megbénította a régi magyar tőzsérréteg tevékenységét, hazai rendszeres kereskedelem a mezőgazdaság termelvényeivel hiányzott.

Abban, hogy amit eladásra szánt, elvihesse oda, hol irántuk keresletre számíthatott, vámok s ezek által még súlyosbított közlekedési nehézségek is gátolták a paraszti termelőt. Nem térve ki az ország nyugati határán húzódó s a Bánságtól és Erdélytől elválasztó vámvonalakra, a földesurak a maguk birtokain sűrűn szedtek nemcsak híd- és rév-, de „száraz” vámokat is, önkényesen megszabott vámtételekkel, hiába tiltották ezt újra meg újra hozott törvények. Kötelességük lett volna ugyan a birtokosoknak az illető utakat rendben tartani, ám ezzel többségükben nem sokat gondoltak, sőt akadt, aki egy-egy útszakaszt szándékosan használhatatlan állapotban hagyott, hogy a rajta közlekedőt, aki ott kerülőt tenni kényszerülve ráment a vetésre, a kártételért megbírságolhassa. De a mellék- és bekötőutak anélkül is elhanyagolt, tavaszi hóolvadás és őszi esőzés idején szinte járhatatlan állapotban voltak. Szállításra az esztendő minden szakában csupán a fő közutakon nyílt mód: Erdély felől Szegeden, Pesten és Budán át Bécsbe; Pozsonyból Bécsbe elkanyarodva Sopronon, Varasdon és Zágrábon keresztül Károlyvárosba, ahonnan III. Károly a Karszt hegységen át a Károly utat kezdte építtetni Fiume és Buccari felé; Lengyelországból Pesten és Pécsen keresztül Kanizsára, ahonnan a kereskedelmi forgalmat Mária Terézia Pettaun keresztül Triesztbe irányította, hogy az ausztriai kereskedőknek kedvezve Fiume helyett Triesztet tegye a Habsburg Birodalom tengeri kereskedelmének központjává. A tengelyen való szállítás nehézségei fokozták a vízi utak jelentőségét. Különösen a Duna felsőbb szakasza volt fontos a kivitel szempontjából, s még inkább az lett volna, ha a rajta iparcikkeket hozó bécsi kereskedők hajóikat agrártermelvényekkel megrakva visszavontatták volna. Ám silány dereglyéket használtak, melyekért nem volt kár, ha a célnál hagyták őket, úgyhogy a magyar rész feladata maradt, hajókon a szállítmányokat Bécs felé ár ellen vontatni, ehhez megfelelő part menti útról, vontató lovakról,esetleg emberekről s ezeknek szakaszonként való felváltásáról gondoskodni, továbbá arra ügyelni, hogy hajómalmok, a part mentén épített vízimalmoknak a mederbe nyúló gátjai és a vízbe dűlt fatörzsek ne akadályozzák a hajózást, s kárt ne tegyenek.

A közlekedés állapota nemcsak azt tette rendkívül nehézzé, hogy rossz termés idején távoli hegyvidék szükséget szenvedő lakosságán a mezőségi táj fölöslegeivel segítsenek, hanem annyiban is kihatott a mezőgazdaság egy-egy termelvényére, hogy korlátokat szabott abban: melyik mekkora. távolságra juthat el, s ezáltal kelendőségük mértékét is jelentős fokig meghatározta. Legelőnyösebb helyzetben azok a parasztok voltak, kik lábasjószágot, elsősorban vágómarhát kívántak értékesíteni, ez ugyanis, kivált a szürke magyar fajtájú, a maga lábán hajtva s menet közben legeltetve, délnémet és észak-itáliai városok messzi piacaira is számottevő súlyveszteség nélkül eljutott. Vasabroncsos hordóba töltve, jó bor is megtett tetemes távolságot, annál is inkább, mert tekintélyes egységára hosszabb szállítást is kifizetődővé tett. De ha gyöngébb volt is a bora, s neki hordajára pusztán vesszőből való abroncsra futotta, akkor sem kellett búsulnia a parasztnak, mert fél- vagy legalább negyedéven át elkelt az a falu kocsmáján vagy a házak során, esetenként a magafőzte pálinkával együtt (igaz, az értük kapott pénz jobbára a földesúr kezéhez folyt az esztendő többi részében). Nehezebben ment a gabona fuvarozása, épp ezért vevőre szűkebb sugarú körben számíthatott csupán. Kisebb jelentőségű termelvényeket: baromfit, zöldséget, kenyeret csak nagyobb városok hetipiacain tudott a környező falvaknak elsősorban szegény népe pénzzé tenni.

Belföldön tulajdonképp a városoknak kellett volna a vidék terményfölöslegeit fölszívniuk. Ám, ami épp a szállítás nehézségei miatt ment ilyen szereplésük rovására, nagyon egyenetlenül helyezkedtek el az országban (túl a Tiszán például Debrecentől le Szegedig, vagy a Dunántúl délnyugati negyedében egy sem terült el közülük). Egyébként is megvolt mindegyiknek a maga – az agrárcikkek szállíthatóságának megfelelően tágabb vagy szűkebb – vonzáskörzete, melynek körülhatároltsága az ott uralkodó sajátos mértékekben és forgalomban levő pénznemekben is kifejezésre jutott, távolabbról jövő eladóknak megnehezítve az ottani árusításba kapcsolódást. De a legtöbb szabad királyi város még e vonzási területére sem sugárzott ki mezőgazdasági termelvények iránt jelentékeny keresletet, minthogy híjával volt az igazi városi jellegnek. Nemcsak szőlőheggyel rendelkeztek határukban s kertekkel a házak szomszédságán kívül is, hanem réttel s gyakran legelővel, mert lakóik közül sokan tartottak tehenet, egyesek lovat, sőt „városmajor” s vele szántóföld is előfordult, vagy pedig neki szolgáló jobbágyfalvakkal bírt a város. Polgárainak jövedelmei között fontos hely illette a szőlőjük termésének eladásából befolyó összegeket, vagyonukat pedig előszeretettel fektették földbe. A környező falvak borterméséből így úgyszólván semmi sem talált náluk vevőre, egyéb termelvényeikből sem sok, kivált hogy gyakorta korlátozták azok felhozatalát. Pesten például a kertészek céhbe tömörültek, s csak miután végeztek a maguk termésének árusításával, engedték meg azt kevés eladnivalójukat kisebb-nagyobb távolságról hozó parasztoknak.

Szerte az országban katonai éléstárakat is állítottak fel, főképp a helyőrségek ellátására, ezeket azonban döntően uradalmak töltötték fel élelemmel. Az országhatáron belül elsősorban itt mutatkozott meg a nagyobb kínálattal jelentkező földesuraságnak a paraszti árutermelést visszaszorító hatása. Mária Teréziának külön el kellett rendelnie, hogy a katonai magazinok a jelentkező jobbágyoknak felkínált fölöslegeit se utasítsák vissza.

Kisebb-nagyobb távolságról a vevőre áhítozó parasztok legtöbbször a számos mezővárosban és városban rendezett országos vásárokat keresték fel. Ott gyakran külön vásárbíróság őrködött a mérték- és pénzhasználat, az alkudozás s az áldomással megpecsételt üzletkötés rendjén. A többnapos sokadalom állatvásárral kezdődött, melyhez a vásáros hely legelőt biztosított; a sokadalmaikról híres helységek, mint Debrecen, Kecskemét, Pest, Vác, vásáraikat időben egymáséhoz igazították. Élénkebb adásvételre ezeken került sor, mint amelyeket kereskedők is rendszeresen fölkerestek, nemegyszer azért, hogy a vásárolt jószágot ausztriai társaiknak közvetítsék; de nem volt hiány keresletben a Felvidéknek az Alfölddel érintkező szegélyén sem. Ám kevéssé jelentős vásárokon a termelő paraszt alig találkozott mással, mint ugyancsak termelvényét kínáló paraszttal, s a kölcsönös érdeklődés ritkán irányult többre egyfelől hízóba fogott, másfelöl munkára betört jószágnál, gabonával a részvevők többnyire el voltak látva. Akadt itt-ott, aki áruját kirakó kézművessel is megalkudott, de leginkább cserealapon, mert az élelmiszereknek a katonaság olcsó ellátása érdekében leszorított ára agrárollót eredményezett, mezőgazdának fokozottan nehézzé tette iparcikkek megvásárlását.

Egészben véve az átlagos paraszti üzem helyzetét – nem térve ki a jómódú „paraszt-kiskirályokra”, másfelől a nyomasztóbb állapotúakra, köztük azokra, kik két kezük munkájára voltak utalva – a következő összetevők határozták meg. Amit a maga gazdaságának és háztartásának folytatása megkövetelt, megpróbálta a jobbágy, nagyjából kielégítő állatállomány birtokában, a telkéhez tartozó szántóföld- és rét-darabok meg külső kertje s lehetőleg szőleje művelésével, legelő- és erdőhasználattal, a közösség és nyomásos rendszere kötöttségei között szinte teljes önellátásnál maradva biztosítani, ugyanakkor a földesúr és az egyház által előirt terményjáradékot is előteremteni; külön gondot okozott neki időnként a beszállásolt katona eltartása. Kényszerített ingyen munkával az ország nagy részén túl volt terhelve, ami gátolta saját gazdálkodásának kellő folytatását s az üzeme és háztartása zavartalan működéséhez szükségesek biztosítását. Mégsem habozott további erőfeszítést vállalni, hogy családja megélhetésén könnyítsen, s főképp pénzbeli terheiből törlesszen valamit, melyek fedezetét a legnehezebb volt előteremtenie. Ez azonban csak kis részben sikerülhetett neki, úgyhogy borának kimérésén túl egyéb termelvényeiből is a leginkább nélkülözhető résznek – de szükség esetén olyannak is, aminek ilyen célra fordítása családja amúgy is szűkre szabott ellátásának ment a rovására – lehető pénzzé tételére kényszerült, kilépve ezzel nem ugyan az önellátás, de a természeti gazdálkodás köréből az áru-pénz viszony számára szokatlan és áttekinthetetlen terére. Hangsúlyozni kell, hogy legföljebb módosabb paraszt adta rá magát a tulajdonképpeni árutermelésre, arra, hogy a piaccal rendszeres haszonkereső kapcsolatba lépjen; a nagy többség kényszerből, súlyos pénzbeli terheinek nyomása alatt próbált valamit (legtöbb reménnyel élőállatot) pénzzé tenni termelvényeiből; s ha ezekre a földesúr tette rá kezét elővételi jogára hivatkozva, nem is volt módja a tulajdonképpeni felvevő piaccal érintkezésbe kerülni. S hogy egyébként milyen eredménnyel sikerült túladnia azon, mit a maga fölöslegének bajos volt minősíteni, jól megmutatták számos vásárt és hetipiacot tartó helység rendelkezései, melyek megtiltották, hogy aki oda vidékről termelvényeket hoz eladni, azok el nem kelt részét otthagyja (visszavitelükre ugyanis önként azért nem került sor, mert az semmit sem segített gazdájukon). Másfelől ugyancsak gyakori sikertelenségről tanúskodott, hogy nemcsak egyes jobbágyok, hanem egész községek közül is mind többen hátralékban maradtak a földesúri cenzust különféle címeken megnövelő összegek s hadi- és háziadójuk megfizetésével; hiába volt az ellen földesúri végrehajtás, sőt kíméletlen karhatalommal keresztülvitt egzekúció is, ezek csak fokozták s szinte visszafordíthatatlanná tették eladósodásukat. A paraszti üzem rentabilitásáról alig lehet szó, ha mérlegre tesszük, hogy munkaerejének túlnyomó s termelvényeinek jelentős részével ingyen kellett szolgálnia; hogy amit az utóbbiakból, terheitől szorítva, pénzzé akart tenni, nemritkán mindössze potom áron, ha nem éppen a terheibe való önkényes beszámítás fejében a földesúrnak kellett átengednie; de ha módjában állt is, hogy másnak kínálja megvételre, kénytelen volt annyiért adni neki, amennyit az egyáltalán hajlandó volt fizetni érte, ám sokszor még ebben is hiába reménykedett, termése a nyakán maradt, anélkül, hogy megfelelően felhasználhatta volna, s fölkészülhetett végrehajtók vendégül látására és fokozódó eladósodásra.

Egyfelől a földre sújtó terhekkel való megbirkózás reményétől fűtött roppant erőfeszítés, másfelől azok súlya alatt mégis a paraszti üzem összeroppanásának fenyegetése (hogy összeroskad a terhek alatt, a nemesség is újra meg újra hangoztatta, de ezt mindig csupán az állami adónak tulajdonítva) – nemcsak e kettősség volt jellemző a paraszt életére. Váltakoztak benne ínség és bőség végletei is, mely utóbbival élni nem volt módja igazán; hajszoltság a nyári nagy dologidőben, nyugodalmasabb téli idő, összhangban a természet örök körforgásával. Nem meglepő, hogy nyomasztó alávetettsége s kötöttségeinek szigorú előírásai alól időnként lakodalom, keresztelő, tor pazarló bőségében keresett föloldódást. Az uralkodó osztály nem habozott a büntetés keménységével föllépni az efféle paraszti „tobzódás” ellen, úgy tüntetve föl a dolgot, mintha az alantas nép ezzel örökös alávetettsége ellen ágaskodnék, s megváltoztathatatlan sorsa ellen rugódoznék. Eltiltotta neki legalábbis díszesebb öltözet: szegett szűr, zsinóros csizma viselését, olyan megokolással, hogy az ilyet hordani merészelő paraszt ”alkalmatlan” magaviseletet tanúsít, s a maga állapotán akarván fölülemelkedni, sérti Isten parancsolatát. Valójában az ilyen díszítő tevékenységbe, a hétköznapok sivársága közben olykor dalolásba, táncolásba feledkezést az is érthetővé tette, hogy a parasztnak terhei hordozásán túl esetenként még megmaradó energiája az ország gazdasági függése s a maga megterhelése és kötöttségei közepett nem gyümölcsözhetett kellőképp gazdálkodásának jobbításában.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Wellmann Imre, A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt. Századok 1955. 559.
  2. Idézi Soós Imre, A jobbágyföld sorsa Heves megyében a XVIII. százaban. Eger, év nélkül, 35.

Irodalom

A paraszti üzemet illető külön források: Bél Mátyás, Magyarország népének élete 1730 táján (Budapest, 1984); M. Belius, Hvngariae antiqvae et novae prodromvs (Norimbergae 1723, Szepes megye leírásával); M. Bel, Notitia Hungariae novae historico geographica (Viennae, 1735–1742 és év nélkül, tartalmazza Pozsony, Turóc, Zólyom, Liptó, Pest-Pilis-Solt, Nógrád, Bars, Nyitra, Hont és befejezetlenül Moson vármegye leírását). Bél kéziratairól: Szelestei N. László, Bél Mátyás kéziratos hagyatékának katalógusa (Budapest, 1984); a kéziratban maradt megyeleírásokból készült magyar fordításokat fentebb említettük; vesd össze Mészáros Balázs, Bél Mátyás hagyatéka (Somogyi Múzeumok Közleményei, 1981). A Bél Mátyásról szóló irodalomból újabban jelent meg: Wellmann Imre, Bél Mátyás (Történelmi szemle 1979); Bél Mátyás, Hungáriából Magyarország felé. Válogatta, gondozta, bevezette Tarnai Andor (Budapest, 1984, bevezetés). — További kútfők: Kolosvári SándorÓvári Kelemen, A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye (Budapest, 1885–1904); P. Prileszky, Opusculum qaestionum… (Posonii, 1735); H. Connert, Die Rechte de Székler vom Jahre 1562 bis 1691 (Hermannstadt, 1904); Székely oklevéltár. VIII. 1219–1776. Kiadta Barabás Samu, (Magyar Történelmi Tár XXVIII. Budapest, 1934); Imreh István, A rendtartó székely falu (Bukarest, 1973); Imreh István, A törvényhozó székely falu (Bukarest, 1983).

A parasztságról általában és tagozódásáról: Paysannerie francaise, paysannerie hongroise, XVIe–XIXe siecles. Ed. B. KöpecziÉ. H. Balázs (Budapest, 1973); L. Révész, Der osteuropäische Bauer. Seine Rechtslage im 17. und 18. Jahrhundert unter besonderer Berücksichtigung Ungarns (Bern, 1964); Szabó István, Jobbágyság – parasztság. Terminológia, fogalom, társadalomszerkezet (Etnographia, 1965 és Szabó István, Jobbágyok – parasztok. Értekezések a magyar parasztság történetéből (Budapest, 1976); T. Hoffmann, Was sind Bauern? Eine Untersuchung über die Widersprüche von Produktion und Konsumption im vorkapitalistischen Europa (Jahrbuch des Museums für Völkerkunde, 1981); Acsády Ignác, A magyar jobbágyság története (Budapest, 1908, 19483); Szabó István, A magyar parasztság története (Budapest, 1940); Györffy István, Magyar nép, magyar föld (Budapest, 1942); Györffy István, Magyar falu, magyar ház (Budapest, 1943); Wellmann Imre, A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt (Századok 1955). — Szabó István, A jobbágy megnemesítése (Turul 1941); Csapodi Csaba, Szabadosok (libertini), 1519–1848 (Századok 1940); Szűcs Sándor, Pusztai szabadok (Budapest, 1957); Jobbágyfelszabadítás 1713-ban (Hazánk, 1885); Lukács Zsófia, A szerződéses jobbágyok helyzete hazánkban a Mária Terézia-féle úrbérrendezésig (Budapest, 1937); Varga János, Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban, 1556–1767 (Budapest, 1969); Révész László, A Békés megyei jobbágyság rétegződése a XVIII–XIX. században (Gyoma, 1956).

A paraszti gazdálkodásról általában, országrészenként és tájanként: D. Saalfeld, Bauernwirtschaft und Gutsbetrieb in der vorindustriellen Zeit (Quellen und Forschungen zur Agrargeschichte. 6. Stuttgart, 1960); Györffy István, Gazdálkodás (A magyarság néprajza. II. Budapest, év nélkül); Hoffmann Tamás, A paraszti munka (Etnographia, 1970); Török Katalin, A paraszti gazdálkodás munkateljesítmény-mérésének módszeréről (Etnographia, 1970); Fél EditHofer Tamás, A parasztember szerszámai. Beszámoló az átányi monografikus eszközvizsgálatról (Etnographia, 1961); Németh Elek, A hagyományos kisparaszti gazdálkodás eszközei és szókincse Hajdúböszörményben. Szántás–vetés–aratás (A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971); Kós Károly, Eszköz, munka, néphagyomány. Dolgozatok a munka néprajza köréből (Bukarest, 1980); Szendrey Ákos, A népi társasmunkák és összejövetelek (Etnographia, 1938); Fél EditHofer Tamás, Az átányi gazdálkodás ágai (Budapest, 1961); T. Hoffmann, Die Extensivität der ungarischen bauerlichen Wirtschaftsführung im XVIII–XIX. Jahrhundert (Europa et Hungaria. Congressus Ethnographicus in Hungaria 1963. Ed. Gy. OrtutayT. Bodrogi. Budapest, 1965); Zimányi VeraMakkai LászlóKirilly Zsigmondné—N. Kiss István, Mezőgazdasági termelés és termelékenység Magyarországon a késői feudalizmus korában (Agrártörténeti szemle 1968); J. GoyE. Le Roy Ladurie, Prestations paysannes, dimes, rente fonciere et mouvement de la production agricole a l'epoque préindustrielle (ParisLa Haye; 1982); Thallóczy Lajos, Horvát szokásjog, 1551—1781 (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1896); Tarczay Erzsébet, A jobbágyság története Horvátországban 1650–1848 (Budapest, 1913.); Andrásfalvy Bertalan, A magyar falu képe és élete a Dél-Dunántúlon a 18. század derekán (Történeti Múzeumi Közlemények, 1983); Ruzsás Lajos, A baranyai parasztság élete és küzdelme a nagybirtokkal, 1711–1848 (Budapest, 1964); Andrásfalvy Bertalan, A sárköziek gazdálkodása a XVIII. és a XIX. században (Dunántúli dolgozatok. Szerkesztette Dankó Imre. Pécs, 1965); Maksay Ferenc, Parasztnemesi gazdálkodás Szentgálon, 1700–1848 (Agrártörténeti szemle 1973); Mikó Sándor, Jobbágysors Sopron megyében a XVII. és XVIII. században (Soproni Szemle 1968); Ila Bálint, A gömöri jobbágyság a XVII–XVIII. században az úrbérrendezésig (Budapest, 1938); Schneider Miklós, Az 1715. évi országos összeírás adatai a mai Nógrád megye községeiről (Salgótarján, 1973); Györffy István, A matyók mezőgazdasága (Szeged, 1934); Soós Imre, A jobbágyföld helyzete a szolnoki Tiszatájon, 1711–1770 (Szolnok, 1958); Soós Imre, A jobbágyföld sorsa Heves megyében a XVIII. században (Eger, 1958); Fodor Ferenc, A Jászság életrajza (Budapest, 1942); Kiss József, Küzdelem a jászkunsági pusztákért a Német Lovagrend uralmának első évtizedeiben, 1702–1720 (Agrártörténeti szemle 1973); Györffy István, Nagykunsági krónika (Budapest, 19412); Wellmann Imre, A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt, tulajdon vallomásainak tükrében (Budapest, 1967); Makkai László, A mezővárosi földhasználat kialakulásának kérdései (Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára); Hornyik János, Kecskemét varos gazdasági fejlődésének története (Kecskemét, 1927); Majlát Jolán, Egy alföldi cívis város kialakulása. Nagykőrös gazdaság- és társadalomtörténete a XVIII. század elejéig (Budapest, 1943); Márkus István, Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII–XVIII. században (Kecskemét, 1943); Nagy Szeder István, Kiskun-Halas város gazdaságtörténete (Kiskun-Halas, 1935); Mezősi Károly, Kiskunfélegyháza településtörténete és XVIII. századi társadalma (Cumania, 1974); Reizner János, Szeged mezőgazdasági története (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1900); Reizner János, A régi Szeged (Szeged, 1887); Bárth János, A kalocsai Sárköz népének települése és gazdálkodása a XVIII–XIX. században. A kalocsai szállások településrajzi sajátosságai (Tanulmányok az anyagi kultúra köréből, 1973); Scherer Ferenc, Békés vármegye társadalma, 1695–1848 (Gyula, 1941); Wellmann Imre, Az 1753-i alföldi parasztfelkelés (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon, 1711–1790. Budapest, 1952); Poór János, A hajdúvárosok gazdasági és társadalmi helyzete, 1607–1720 (Debrecen, 1967); Herpay Gábor, Földes község története (Debrecen, 1936); Kiss Lajos, Kemecse (Magyarságtudomány, 1943); Kiss Lajos, Régi Rétköz (Budapest, 1961); Varga Gyula, Kismarja (Agrártörténeti tanulmányok. Szerkesztette Szabó István, Budapest, 1960); Szendrey István, A jobbágyság gazdálkodása a derecskei uradalomban a XVIII. században (Agrártörténeti szemle 1963); Györffy István, A feketekörösvölgyi magyarság települése (Földrajzi Közlemények, 1914); Berlász Jenő, Az erdélyi jobbágyság gazdasági helyzete a XVIII. században (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 10. Budapest, 1958); Imreh István, A rendtartó székely falu (Bukarest, 1973); Imreh István, A törvényhozó székely falu (Bukarest, 1983); G. Schuller, Der siebenbürgisch-sächsische Bauernhof und seine Bewohner. Eine kulturhistorische Skizze (Hermannstadt, 1896).


MezőgazdaságWellmann Imre
Mezőgazdasági ipar Tartalomjegyzék A földesúri üzem