A parasztmozgalmak és a birtokos osztály

A Múltunk wikiből

A parasztmozgalmak azonban, bár méreteik hónapról hónapra folyvást növekedtek, vajmi kevés azonnali eredménnyel jártak: azt az egyet, igaz, elérték, hogy a megyei hatóságok a falusiakat áprilistól fogva általában nem rendelték ki többé közmunkára, a föld népének azokat a törekvéseit viszont, amelyek a március után is fennmaradt földesúri szolgáltatásoknak meg a földesurak birtokterületének a csorbítására irányultak, a parasztmozgalmak legfeljebb ideig-óráig tudták érvényre juttatni. S ez nem is lehetett másként – már csak azért sem, mert az egyes falvak lakóinak egymástól függetlenül kirobbant s egymáséitól sok tekintetben eltérő célokat követő megmozdulásaiból összehangolásukra és közös mederbe terelésükre alkalmas értelmiségi vezetőgárda híján időbeli párhuzamosságuk ellenére sem fejlődött ki valamiféle egységes, országos mozgalom, de azért sem, mert a paraszti osztályharc megnyilvánulásaira a másik fél, a birtokos osztály kezdettől fogva makacs ellenállással válaszolt.

A birtokosoknak ugyanis már a márciusban eltörölt úrbéres szolgáltatások megszűnte is hatalmas veszteségeket okozott. (S Magyarországon ekkor egykorú becslés szerint a szó legszorosabb értelmében vett majorságok területének mintegy harmadán már nem maguk a földesurak, hanem bérlők gazdálkodtak ugyan, a jobbágyfelszabadítást azonban azok a földesurak is megsínylették, akiknek a majorságai árendában voltak, mivel a bérlőknek, akik nagyrészt maguk is jobbágyi szolgáltatásokra alapozott feudális birtokvitelt folytattak, a jobbágyfelszabadítás életbelépte után – éppen az úrbéres szolgáltatások elmaradására hivatkozva – többnyire sikerült kicsikarniok az árenda tetemes mérséklését.) És a birtokosoknak most nem is csak az a jövedelemcsökkenés okozott fejtörést, amelyet az úrbéri pénz- és termékszolgáltatások megszűnte idézett elő, hanem – s még inkább – az úrbéresek robotkötelezettségének eltörlése. Ez a lépés ugyanis az ország földesurait együttvéve több mint évi 40 millió gyalognapszámnak megfelelő ingyenmunkától fosztotta meg, s ezzel, betemetvén a majorsági földjeik megműveléséhez általuk eddig felhasznált munkaerő legfőbb forrását, egyik napról a másikra gazdálkodásuk gyökeres újjászervezésének a feladata elé állította őket, de olyan körülmények közepette, amelyek a szóban forgó feladat kielégítő megoldását szinte lehetetlenné tették.

Az egyik papíron lehetséges megoldás ugyanis az lett volna, ha birtokaiknak a továbbiakban még sokkal nagyobb hányadából létesítenek bérleteket. Erre azonban a gyakorlatban nemigen volt mód, mivel a jobbágyfelszabadítással egyidejűleg semmiféle olyan változás nem történt, amely lényegesen kiszélesítette volna az árendavállalásra képes személyek körét. Sőt most még az eddigi bérlők közül is sokaknak a helyzete megingott, hiszen a jobbágyfelszabadítás másnapján ezek tekintélyes része is a földesurakéval rokon nehézségek harapófogójába került.[1]

Maradt tehát a másik papíron lehetséges megoldás: az, hogy a mind ez ideig közvetlen földesúri kezelésben tartott, de eddig nagyrészt robotoló úrbéresekkel megműveltetett jószágokon a földesurak továbbra is maguk gazdálkodjanak, de a jobbágyfelszabadítás következtében füstbe ment úrbéri ingyenmunkát immár bérmunkával pótolva. (S ugyanez a kiút állott azok előtt a gazdálkodással felhagyni nem akaró nagybérlők előtt is, akik eddig szintén feudális birtokvitelt folytattak.) Ennek a megoldásnak a gyakorlati keresztülvitele azonban ugyancsak hatalmas akadályokba ütközött. Hiszen annak a birtokosnak, aki gazdálkodását most merőben tőkés alapokra kívánta helyezni, ezentúl nemcsak nagyszámú bérmunkást kellett alkalmaznia, hanem ezeket a bérmunkásokat – a robotoló úrbéresektől eltérően – magának kellett ellátnia szerszámokkal és igavonó állatokkal, s rendelkeznie kellett például a szóban forgó szerszámok és igavonó állatok elhelyezéséhez szükséges gazdasági épületekkel is. Ezeknek a követelményeknek pedig a birtokosok többsége képtelen volt megfelelni.

A szűkebb értelemben (Erdély és a Részek nélkül) vett Magyarország teljes megművelhető szántó- és rétterülete ugyanis ekkor egykorú számítások szerint körülbelül 15 és fél millió osztrák (azaz 1600 négyszögöles) holdra rúgott, s ebből nem egészen 9 millió hold minősült majorsági földterületnek.[2] S feltételezhető ugyan, hogy – feudális szolgáltatásokhoz kötött parcellák formájában – úgy 1 millió holdnyi e majorsági jellegű szántókból és rétekből is parasztok kezén volt; az a terület azonban, amelyen maguk a földesurak (illetve az esetek egy részében bérlők) gazdálkodtak, így is 8 millió hold felé járt. Megfelelő felszereléssel pedig 1848-ban ennek a 8 millió holdnak – ugyancsak egykorú becslések szerint – legfeljebb egynegyede volt ellátva. A másik 6 millió holdba ezért pusztán a kellő fundus instructus megteremtéséhez is holdankint 30&nndash;40 forintot, azaz országosan legkevesebb 180 millió forintot kellett volna beruházni.[3] Heverő pénzek viszont az uradalmi pénztárakban alig-alig voltak, s pillanatnyilag földhitel szerzésére is vajmi kevés lehetőség kínálkozott Magyarhonban, hiszen az ország földesurait együttvéve már a forradalom kitörésekor is 200–300 millió forintnyi adósság terhelte, akik pedig még ezek után is rendelkezésükre bocsáthattak volna újabb kölcsönöket, azoknak a hitelnyújtási kedvét alaposan megnyirbálta a márciusi törvényekben kimondott határidő nélküli moratórium. S igaz persze, hogy a földesurak éppenséggel az úrbéri veszteségeik ellensúlyozása végett számukra megajánlott kármentesítési tőkéből is fedezhették volna legalább a halaszthatatlanokká lett beruházások nagyjának a költségeit, olyan reményt azonban, hogy a szükséget szenvedő államkincstárból egyhamar ki is préselhessék a kármentesítést, közülük még a legderűlátóbbak sem táplálhattak.

A majorsági földeken eddig közvetlen gazdálkodást és feudális alapokra helyezett gazdálkodást folytató földesurak többsége tehát egyelőre félmegoldásokhoz volt kénytelen folyamodni. Ha például most rákényszerült is bérmunkások foglalkoztatására, lehetőleg olyan bérmunkásokat fogadott fel, akik bér fejében pénz helyett terményrészesedéssel is beérték, s kivált olyan munkásokat, akik képesek és hajlandóak voltak a szükséges munkaeszközöknek legalább egy részéről továbbra is maguk gondoskodni. És a földesuraknak ez a többsége esetleg még arra is elszánta magát, hogy majorsági állományából most újabb földdarabokat engedjen át a parasztoknak, de korántsem tulajdon-, hanem csupán használati joggal, éspedig olyan használati joggal, amelynek az élvezete megint csak feudális jellegű szolgálatok – elsősorban persze megint csak ingyenmunka – teljesítésének a kötelezettségével fog járni. Azokról a feudális szolgáltatásokról pedig, amelyeket már 1848 előtt parasztkézre került majorsági földterületek használata fejében követelhetett, egyetlen földesúr sem volt kapható kárpótlás nélkül lemondani s még pénzbeli kárpótlás kilátásba helyezése esetén is csak akkor, ha erre a kártérítésre az úrbéres szolgáltatások eltörlésének fájdalomdíjaként megajánlott állami kártérítéstől eltérően nem lesz kénytelen időtlen időkig várni.

Ilyen körülmények között viszont a márciusban Magyarországon uralomra jutott, de egyeduralkodóakká nem lett tőkés viszonyok további kibontakozása nemcsak azért ütközött akadályokba, mert márciusban az úrbéres szolgáltatások eltörlésével csupán a feudális kizsákmányolás legfőbb elemei semmisültek meg, a feudális kizsákmányolás másodlagos fontosságú elemei, az 1848 előtt feudális jelleggel parasztkézre került majorsági földdarabokat terhelő szolgáltatások ellenben érintetlenül vészelték át a forradalmat, hanem mert a forradalmat érintetlenül vészelte át a nagybirtokrendszer is, a nagybirtokrendszer fennmaradása pedig, mivel a korábbi tőkefelhalmozás elégtelensége miatt igen kevés lehetőség kínálkozott arra, hogy a földesúri majorságok most minden tekintetben tőkés birtokvitelű mezőgazdasági nagyüzemekké alakuljanak át, még a pillanatnyilag meglehetősen szűk körbe szorult feudális viszonyok majdani újólagos térnyeréséhez is alapot szolgáltathatott. Amikor tehát az ország paraszti tömegei 1848 tavaszán harcba szálltak a márciusi jobbágyfelszabadítás kereteinek kitágításáért: öntudatlanul is olyan törekvések jegyében léptek fel, amelyek érvényesítése a polgári átalakulás ügyének csak javára válhatott volna. De mert ezeknek a törekvéseknek az érvényesítése a magyar birtokosokat, akik már az úrbéri viszonyok felszámolása folytán támadt nehézségeikkel is alig tudtak megbirkózni, még sokkal súlyosabb helyzetbe sodorta volna: a birtokos osztály a parasztmozgalmakkal szemben csak a legteljesebb elutasítás álláspontjára helyezkedhetett.

A birtokos osztály ezért kezdettől fogva szívós harcot folytatott a paraszti törekvések visszaszorításáért, s ebbeli harcához nem csupán a megyei hatóságoktól kapott segítséget, de a kormánytól is, amelyet bizonyára nemcsak az a körülmény fordított szembe a parasztmozgalmakkal, hogy tagjainak zöme maga is a birtokos osztály soraiból került ki, hanem az az aggodalom is, hogy ha a földesuraknak az általuk már márciusban elszenvedett veszteségeken kívül még további veszteségekkel is számolniuk kellene, akkor ez többségüket a polgári átalakulás ügyének támogatójából a polgári átalakulás ügyének ellenségévé tehetné. Emiatt hangoztatták hát a kormány tagjai körleveleikben és más megnyilatkozásaikban, hogy a birtokos osztály képviselői már az úrbéri viszonyok felszámolásával is felülmúlhatatlan áldozatokat hoztak, a nép pedig csupán hálátlanságának adná tanúbizonyságát, ha ezekkel az áldozatokkal nem érné be. S emiatt gondoskodott a kormány arról is, hogy legalább egy példányban az ország minden községébe ingyen eljusson a Vas Gereben[4] szerkesztésében június elejétől megjelenő „néplap”, a Nép Barátja (vagy nemzetiségi nyelveken napvilágot látó négy testvérlapjának valamelyike), amely szintén ilyen értelmű fejtegetésekkel győzködte az olvasóközönséget.

De a birtokos osztálynak a paraszti törekvések elleni harcában nem késett segítségére kelni a magas klérus sem. Alig egy hónappal a Nép Barátja után megindult tehát a hasonló rendeltetésű Katholikus Néplap is, s ez a lap (meg az egyházi részről kiadott sok röpirat) ugyancsak igyekezett megtenni a magáét, buzgón hirdetve az igét: „…Minket nem azért teremtett az Isten, hogy mi itten gyarapodjunk, … hanem hogy mindenek előtt keressük az Isten Országát és az ő igazságát, és a többi megadatik nekünk…”[jegyzet 1]

A föld népére azonban különösebb hatást sem az egyházi, sem a világi felsőbbség intelmei nem gyakoroltak, s a parasztmozgalmak áradata hónapról hónapra újabb meg újabb területeket borított el. Ez pedig előbb a megyei hatóságokban, majd a kormányban is azt a meggyőződést ültette el, hogy ahol a szép szó nem használ, ott fegyveres erőszak alkalmazásától sem szabad visszariadni. Az igazukat kereső parasztok ellen tehát egyre többször vezényeltek ki karhatalmat, június 12-én pedig Szemere egyenesen statáriumot hirdetett „az ország békéjének s a törvényes közcsendnek erőszakos kitörések… általi megháborítása eseteire, sőt az erészben megkísértett, de közbenjött törvényes erő által a végrehajtásban megakadályozott merényekre is”.[jegyzet 2]

Mindazonáltal az utolsó szó, amelyet a Batthyány-kormány a parasztsághoz intézett, mégsem ez volt. A kormány tagjai ugyanis idővel megértették, hogy a parasztkérdés elmérgesedése nemcsak a birtokos osztályt, hanem hovatovább a föld népét is eltántoríthatja a polgári átalakulás ügyétől, ha pedig ennek a veszélynek elejét akarják venni, akkor a parasztság számára márciusban tett engedmények körét valamelyest mégiscsak tovább kell szélesíteniök, módot adva legalább arra, hogy a parasztok pótlólag az 1848 előtt feudális jelleggel birtokukba került majorsági földterületekhez fűződő szolgálatkötelezettségeiktől is megszabadul[hassanak s földesuraikkal megosztozhassanak, a regalejogokon is. Attól azonban a kormány tartózkodni kívánt, hogy az újabb engedményeket is állami kármentesítés ígéretével léptesse életbe – egyrészt, mert nem akart újabb terheket zúdítani a már amúgy is túlterhelt államkincstárra, másrészt meg, mert nyilvánvaló volt, hogy ha a földesuraknak az újabb engedmények viszonzásául is csupán nagysokára fizetendő kártérítést ajánlana fel, akkor ez a birtokos osztály máris nem mindennapi elkeseredettségét egyszeriben a végletekig fokozná. Az igazságügyminisztérium ezért most olyan törvényjavaslatot dolgozott ki a jobbágyfelszabadítás továbbvitelének tárgyában, amely becikkelyezése esetén ajtót nyitott volna arra, hogy a parasztok szolgálatmentes tulajdonukká tehessék az általuk eddig feudális szolgáltatások teljesítése fejében használt majorsági földdarabokat, s maguk is a regalejogok élvezőivé lehessenek, de csak akkor, ha mindezekért, a kedvezményekért maguk fogják pénzbeli kártérítésben részesíteni földesuraikat. Ebből a tervezetből pedig a pénzben nem dúskáló parasztok tényleges megnyugvást akkor sem merítettek volna, ha megismerkednek véle, s egyelőre azért sem meríthettek belőle megnyugvást-, mert a törvényjavaslat szövege a nyár vége előtt nem is került nyilvánosságra.[5]

A parasztmozgalmak áradata azonban a nyár derekán ennek ellenére is kezdett visszahúzódni; a paraszti tömegek lecsitításához ugyanis már a hatóságok által időközben latba! vetett erőszak is elégséges volt. De a paraszti indulatok kavargása – hiába csendesedett el most a felszín – a mélyben továbbra sem csillapult, sőt még fokozódott. Ezzel pedig valóban mind fenyegetőbb közelségbe került az a veszély is, hogy a parasztság apránkint teljesen ki fog ábrándulni a forradalomból, bármilyen sokat köszönhet is neki. És ez a veszély korántsem csak papíron fenyegetett: a nemzetőrség április második felében elrendelt újjászervezése során például falvak százaiban és százaiban fordult elő, hogy a parasztok a nemzetőrségben való részvételt vagy sérelmeik előzetes orvoslásának a feltételéhez kötötték, vagy éppen ilyesféle feltételek támasztása nélkül is kereken megtagadtak, s ezt sok helyütt avval indokoltak, hogy fegyverfogásra az urak érdekében és az uralkodó rovására akarják rávenni őket, holott nekik éppen az urakkal van elszámolnivalójuk, egyedüli jóakarójuk pedig éppen a király. A nemzetőrség intézményével való szembehelyezkedés méregfogát hirtelenében kihúzta ugyan egy miniszterelnöki rendelet, amely válaszul kimondotta, hogy a szolgálatkötelesek összeírását mindenütt fel kell függeszteni, ahol az összeíró munka ellenállásba ütközik; ez az intézkedés azonban persze megint csak tüneti kezelést nyújtott.[6] Így pedig változatlanul nyitva maradt, sőt egyre nyíltabbá lett az a kérdés, hogy ha majd üt az óra, ha majd elkövetkezik az ellenforradalom általános támadása, akkor a parasztság kész lesz-e felsorakozni a forradalom védelmében.

Lábjegyzetek

  1. Majer István, Éljen a barátságos egyezés! Katholikus Néplap, 1848. szeptember 28. 13. szám 99.
  2. Szemere körrendelete a törvényhatóságokhoz, Budapest, 1848. június 12. Közli: Iratok az 1848-i magyarországi parasztmozgalmak történetéhez. Összeállította Ember Győző. Budapest, 1951. 260.

Irodalom

  1. A bérbe adott földek területi arányára vonatkozó becslés Nyíri Józsától származik (Marczius Tizenötödike, 1848. június 10.).
  2. A majorsági szántó- és rétterületek Fényestől vett adatait közli Benda Gyula, Statisztikai adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez 1767–1867 (Budapest, 1973).
  3. A majorsági gazdaságok felszereléséhez szükséges költségeket Korizmics László becsülte fel, Hazánk mezőgazdasági átalakulása (Gazdasági Lapok, 1849).
  4. Vas Gereben pályaképét megrajzolta Váli Béla, Vas Gereben, Radákovits József élete és munkái (Budapest, 1883).
  5. Az igazságügyminisztériumnak „az 1848-dik évi IX. t. cz. folytán szükséges intézkedésekről” kidolgozott törvényjavaslatát közli Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Beér János és Csizmadia Andor (továbbiakban: BeérCsizmadia) (Budapest, 1954).
  6. Batthyány intézkedését a nemzetőri összeírás szükség szerinti felfüggesztéséről az 1848. április 21-én kelt 15. sz. miniszterelnöki körirat tartalmazza, Országos Levéltár Gyűjtemények, 1848&ndah;49-i és emigrációs nyomtatványok.


A tavaszi és nyári parasztmozgalmak
A parasztok harca a jobbágyfelszabadítás körének kitágításáért Tartalomjegyzék