A parlamenti obstrukció letörése és a kormányzati reakció megerősödése

A Múltunk wikiből
1911. szeptember 20.—1912. december 12.
Moritz von Auffenberg a közös hadügyminiszter.
1912. május 22.
Tisza István házelnökké választása.
1912. május 23.
Vérvörös csütörtök. A korszak legnagyobb szocialista tömegtüntetése.
1912. május 24.
A fővárosi gyárak egy része kizárja a sztrájkolókat.
1912. június 4.
A véderőtörvény megszavazása, Tisza letöri az obstrukciót.
Ellenzéki intéző bizottság alakítása.
1912. június 7.
Merénylet Tisza István ellen a Parlamentben.[1]
1912. augusztus 8.
1912:LVIII. tc. A városok fejlesztéséről.
1912. december 21.
1912:LXIII. tc. A háború esetére szóló kivételes rendelkezésekről.
1912. december 28.
1912:LXVII. tc. A képviselőházi őrség felállításáról.
1912. december 29.
1912:LXVIII. és LXIX. tc. A hadiszolgáltatásokról; A lovak és járművek szolgáltatásáról.
1912. december 31.
A Lukács-féle választójogi tervezet képviselőházi beterjesztése.

Május 23-án a főváros utcáin a tömegtüntetés a katonasággal és rendőrséggel való összecsapásokig hevült. A képviselőházban ugyanekkor a munkapárt – az ellenzék távollétében – 201 szavazattal házelnökké választotta Tiszát. Ő azon nyomban bejelentette eltökéltségét a házszabály-revízió keresztülvitelére. A baloldali ellenzék két tűz közé szorítva, egyfelől a kormánypárt erőszakos fellépését és az erőszakra való felkészülést, másrészt a munkástömegek forradalmi elszántságát látva, válaszút elé került. Vagy élére áll a forradalmasodó tömegeknek és az erőszakra erőszakkal válaszol, vagy tudomásul veszi a munkapártban bekövetkezett fordulatot és a legális ellenzékiség fenntartására törekszik.

A Justh-párt – félve az újabb utcai összeütközésektől – nem vállalta a reakció és a demokrácia szélesebb frontú összeütközésének vezetését, sőt a benne való részvételt sem: a második lehetőséget választotta. Ez a választás azonban nemcsak a munkásmozgalom fejlődését hátráltatta, hanem a progresszió eddigi sikereit is kockáztatta. Utat engedett a reakció gyorsabb előrenyomulásának, nemcsak a hadseregfejlesztés terén, hanem a gazdasági, társadalmi, politikai élet szélesebb mezején is. A „nemzeti munka” tervkovácsolói ebben az új helyzetben könnyűszerrel hozzáfoghattak a demokratikus jogok újabb korlátozásához, a háborús intézkedések előkészítéséhez.

A parlamenti ellenzék május végén csak arra törekedett, hogy legalább valamilyen eredményt mutasson fel, s ezzel igazolja a tömegek előtt a választójogi küzdelem előrehaladását. A Kossuth-párt és a Justh-párt megegyezett egy mérsékelt, a Kristóffy-féle tervezetre emlékeztető választójogi reformprogramban. Ezzel – ahogyan a haladó kortársak mondották – „ravatalra vitték” az általános választójog ügyét. A tervezet szerint „választójoggal bír minden magyar honos férfi, aki magyar állampolgárságának 10 év óta birtokában van, írni és olvasni tud, 24 éves és egy év óta egy községben lakik. Választójoggal bírnak azok, akik a mostani listában is benne vannak, mindaddig, amíg az a képesítésük megmarad, amelynek alapján a listába belekerültek. Választójoggal bírnak azok. akik legalább egy szoba-konyhás lakást bérelnek, iletve olyan lakást, amely a helyhatósági szabályrendeletek szerint 15 napra mondható fel. Az írni-olvasni tudás igazolása alól felmentetnek, akik a munkásbetegpénztáraknak 2 éven belül 12 hónapig tagjai és azok, akik 6 polgári osztályról bizonyítványt tudnak felmutatni… A magyar nemzeti állam ellen izgatók első esetben 10 évre, második esetben végleg elveszítik aktív és passzív választói jogosultságukat.” A javaslat további része a szavazókörzetek székhelyeit részletezte és leszögezte: „A szavazás titkos. Kivételesen nyilvánosan történik a szavazás azokban a kerületekben, amelyekben 70%-ot nem éri el az írni-olvasni tudó férfi választók száma. A 15 ezernél nagyobb községekben titkos a szavazás.”[jegyzet 1]

Károlyi Mihály az ellenzéki pártok megbízása alapján 1912. május 29-én felkereste Lukácsot. Közölte a miniszterelnökkel az ellenzéki pártok óhaját a függő kérdések elintézésére vonatkozóan, s kérte, hogy a teljes megegyezésig szüneteltesse a képviselőház tanácskozásait. Lukács azonban a kérést visszautasította, szerinte az eddigi szüneteknek sem volt értelme és eredménye. Károlyi sikertelen közvetítése ellenére Kossuth Ferenc a képviselőházban 1912. június 1-én mégis ismertette az ellenzéki pártok vezetőinek megegyezési feltételeit. (E feltételeket Justh Gyula, Holló Lajos, Bakonyi Samu, Kossuth Ferenc, Apponyi Albert, Désy Zoltán, Polónyi Géza, Egri Béla, Károlyi Mihály, gróf Zichy Aladár, Huszár Károly és Nagyatádi Szabó István írta alá, de a szociáldemokrata párt is elfogadta.) Eszerint az ellenzék megszavazza a véderőjavaslatot, ha a nemzeti jogok birtokállományát érintő sérelmeket eltávolítják a javaslatból. Ha azonban ez nehézségekbe ütközne, az ellenzék 1–6 évig terjedő véderő-provizóriumot is kész elfogadni. Az események ez után már gyorsan peregtek. A Nemzeti Munkapárt 1912. június 2-i értekezlete vita nélkül visszautasította az ellenzék béketervét. Lukács még aznap este átnyújtotta Kossuth Ferencnek az elutasító határozatot. Június 4-én az előzetes terv szerint megteltek a munkapárti padsorok. A testőrség is elhelyezkedett az elnöki emelvény lépcsőin. Az elnöklő Tisza nem adta meg a szót az ellenzéki képviselőiknek, a munkapárti többséggel elfogadtatta a véderőjavaslatot, a tiltakozó ellenzékieket pedig kihurcoltatta az ülésteremből. A véderőjavaslat parlamenti elfogadtatása nem az 1910-ben meghirdetett ”nemzeti munka” befejezését, inkább csak a kezdetét jelentette. A munkapárt vezetősége a júniusi „parlamenti csíny” után mindenekelőtt a dualizmust fenyegető belső veszélyeken kívánt úrrá lenni. Sikere csodaeszközét elsősorban a parlamenti gépezet mechanikus működtetésében látta. Nem is gondolt arra, hogy a parlamenti élet megrekedése csupán jelezte a dualizmus társadalmi, politikai válságának elmélyülését. A tüneti kezelés emiatt inkább siettette a betegség további elhatalmasodását. Tisza házelnök 1912. június 4-e után is kivezettette az ellenzéki képviselőket, a munkapárti mentelmi bizottság pedig általában 15 napra kizárta őket a parlamentből; az ellenzék képviselőházi korlátozásával nagymértékben megsértette a házszabályokat, az 1848. IV. tc. rendelkezéseit. 1912. december 31-én az elnöki jogkör nagymértékű kiterjesztéséről s a képviselőházi őrség felállításáról hoztak törvényt; majd 1913 tavaszán képviselőházi határozattal módosították az 1848. évi házszabályokat. Az elnöki jogkör kiterjesztésével, a házőrség felállításával, valamint a házszabályok korlátozásával lezárult az obstrukció időszaka, amely több mint egy évtizeden át a parlamenti ellenzék fő fegyvere volt. Az obstrukció kétségtelenül megnehezítette a hatalmon levők törvényalkotását; különösen a háborús felkészülést gátolta. 1911-ig azonban szinte kizárólagosan a parlamenti harcra szűkült, nélkülözte a szélesebb körű társadalmi befolyást. Nyugtalanította ugyan a kormányokat, egyes vezető politikusok pozícióját olykor megingatta, a hatalmon levők uralmát azonban nem fenyegethette. Az ellenzéki obstrukció a Véderőjavaslat beterjesztése után találkozott a parlamenten kívüli polgári ellenzék harcával s a munkásmozgalommal. Az obstrukció letörése ezért nem csupán a parlamenti ellenzéki pártok hagyományos fegyverét semmisítette meg, hanem a munkásosztály kormány elleni politikai harcának kereteit is szűkítette. A kialakuló új helyzet mind a parlamenti ellenzék, mind a munkásosztály számára új feladatokat, s új harci eszközök kialakítását írta elő. Annál is inkább, mert a munkapárt az obstrukció kiiktatásával nem fejezte be a belpolitikai élet addigi formáinak, szabályainak revízióját, ellenkezőleg, csupán teljes átrendezésük feltételeit teremtette meg.

A parlamenti obstrukció letörése után a kormány nyomban támadást indított a politikai szabadságjogok ellen. A belügyminiszter 1912. június 11-én a főispánokhoz és a budapesti rendőrkapitányhoz küldött táviratában elrendelte, hogy „oly helyen, hol a tényleg megtartott gyűlésen rendzavarások fordulnak elő, újabb politikai természetű gyűlések egyáltalán nem engedélyezhetők, megtartásuk megakadályozandó”.[jegyzet 2] Július 11-i rendeletével újabb akadályokat állított a népgyűlések engedélyezésének útjába. „Semmi esetre sem szabad valamely népgyűlést engedélyezni, ha tárgysorozatában oly kérdés van felvéve, amelynek tárgyalása az országgyűlés által legutóbb alkotott s királyi szentesítést nyert törvények, különösen a véderővel kapcsolatos törvények kötelező erejének megtámadására irányulna, vagy a fennálló alkotmányos államformát köztársaságivá átalakításának érdekében támadna meg s ekként a büntetőtörvénykönyv által tiltott izgatás vagy más büntetendő cselekmény elkövetésére vezethetne, ha pedig valamely népgyűlésen az érintett szempontból meg nem engedhető felszólalás történnék, a gyűlést azonnal fel kell oszlatni.”[jegyzet 3]

A Balkán-háború kitörése után, 1912 őszén a munkapárti kormányok gazdaságpolitikájának középpontjában a hadi felkészülés állt. Az ország valamennyi gazdasági erőforrását a háborús célok szolgálatába állították. A miniszterelnök a hadügyminiszter sürgetésére 1912. november végén beterjesztette a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről s a hadiszolgáltatásokról szóló törvényjavaslatot. A kivételes intézkedésekről hozott 1912:LXIII. tc. feljogosította a kormányt, hogy már a háború fenyegető veszélyének időszakában rendkívüli eszközöket alkalmazhasson és a közigazgatási feladatok végrehajtására kormánybiztosokat nevezzen ki. A miniszterelnöknek alárendelt kormánybiztosok hatáskörébe utalta a közrend és a közbiztonság fenntartását. Kivételes hatáskörükben rendelkezhettek a megyei, a városi és a községi alkalmazotakkal, valamint a csendőrséggel és a rendőrséggel. Továbbá jogot adott a törvény a kormánynak ahhoz, hogy a csendőrséget a városokban is igénybe vehesse, felfüggeszthesse az esküdtbíróságokat, s a főtárgyalást a törvényszékek hatáskörébe utalhassa. Lehetőséget adott gyorsított bűnvádi eljárás lefolytatására is. E törvény alapján a kormány megtilthatta új egyesületek alakítását s betilthatta a gyűléseket. Egyik rendelkezése előírta, hogy a sajtótermékeket kiadóik kötelesek még a megjelenés előtt az ügyészséghez és a rendőrhatóságokhoz benyújtani. A törvény megszegőivel szemben szigorú rendszabályokat írt elő. A hadiszolgáltatásokról szóló 1912:LXVIII. tc. rendeltetése pedig a hadsereg háborús szükségleteinek fedezése, a gazdasági élet militarizálása volt. A törvény szerint háború esetén a hadi szempontból fontos üzemeket katonai felügyelet alá helyezhették. Előírta a törvény az igásállatok és a gépi járművek átadását, valamint az élelem és a takarmány kötelező beszolgáltatását.[2]

1912. november végén az uralkodó a külpolitikai viszonyokra és legfőbb hadúri jogaira hivatkozva, elrendelte a hadsereg létszámának felemelését, a tartalékosok és póttartalékosok egy részének behívása, illetve visszatartása útján. Tovább bővítették a csendőrséget, bevonták a hírszerző szolgálatba, s e téren közvetlenül a közös hadsereg parancsnoksága alá rendelték. A rendőrség mellett egyre gyakrabban igénybe vették a városokban is, a megerősödő munkásmozgalom ellen.

Lábjegyzet

  1. A választói jog. Pesti Napló, 1912. június 2.
  2. Országos Levéltár (OL). Belügyminisztérium (BM) Res. ir. 1912. 46. cs. 328. sz.
  3. Pest megye Levéltára. Főispáni bizalmas ir. 1912. 14. sz.

Irodalom

  1. Az 1912. június 7-i, Tisza István elleni parlamenti merényletre lásd: Donáth Regina, A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Kútfőkritikai tanulmány (Budapest, 1935).
  2. A háború esetére szóló kivételes intézkedésekről szóló törvényt jogi szempontból elemzi Tóth Árpád, A háborús jog néhány tulajdon-korlátozó rendelkezése a dualizmus idején (In: Jogtörténeti tanulmányok. II. Budapest, 1968) című tanulmányában. A Lukács- és a Tisza-kormány egyéb retrográd intézkedéseit Pölöskei Ferenc, A belpolitikai rendszer jogi újraszabályozása Magyarországon az első világháború előtti években (Jogtudományi Közlöny, 1969. 2–3) című tanulmányában együttesen vizsgálja. Lásd még Leonard BianchiPecze Ferenc, A gyülekezési és az egyesülési jog szabályozása a dualizmus korában, különös tekintettel a munkás és nemzetiségi mozgalmakra (Jogtudományi Közlöny, 1963. 3); Leonard Bianchi, A polgári szabadságjogok Magyarországon a dualizmus korában (In:Jogtörténeti tanulmányok. II. Budapest, 1968); Csizmadia Andor, Az esküdtbíróságok Magyarországon a dualizmus korában (In: Jogtörténeti tanulmányok. I. Budapest, 1966). A korlátozó intézkedések kritikája: Jászi Oszkár, Die Krise der ungarischen Verfassung. Eine Denkschrift (Budapest, 1912).


A dualista reakció megerősödése a munkapárti kormányzat második szakaszában (1912–1914)
Tartalomjegyzék A parlamenti ellenzék válsága