A patrióta nemesi ellenzék

A Múltunk wikiből
1793. január 14.
I. Ferenc rendelete megszigorítja a cenzúrát.
1793. január 21.
Párizsban kivégzik XVI. Lajos francia királyt.
1793. január 23.
Szentpéterváron Poroszország és Oroszország szerződést köt Lengyelország felosztásáról.
1793. január 29.
A kereskedelmi bizottság elkészíti munkálatát.
1793. február 1.
Franciaország hadat üzen Angliának és Hollandiának.
1793. április 12.
I. Ferenc rendelete mérsékelt vámot vet ki a Magyarországra eddig vámmentesen szállítható, az örökös tartományokból származó iparcikkekre.
1793. április 18.
I. Ferenc új cenzúraszabályzatot bocsát ki.
1793. április 23.
Megjelenik a Pánczél Dániel szerkesztette Bécsi Magyar Merkurius.
1793. június 2.
Párizsban a jakobinusok veszik át az uralmat.
1793. június 10.
Abaúj vármegye közgyűlése feliratban tiltakozik a cenzúrarendeletek ellen.
1793. június 25.
I. Ferenc királyi jognak nyilvánítja a nyomdák engedélyezését, s eltiltja az engedély nélküliek működését.
1793. augusztus 15.
I. Ferenc országgyűlésen kívül kér termény- és pénzsegélyt a háború folytatása érdekében.
1793. szeptember 6–8.
A handschoote-i ütközetben a franciák győzelmet aratnak az angol–holland hadsereg ellen.
1793. szeptember 9.
Gömör vármegye közgyűlése feliratban tiltakozik a cenzúrarendeletek ellen.
1793. október 16.
A wattignies-i csatában a francia hadsereg győz az osztrák csapatok ellen.
1793. október 30.
Zemplén vármegye közgyűlése törvénytelennek nyilvánítja és eltiltja az országgyűlésen kívüli önkéntes segélymegajánlást.
1794. január 27.
I. Ferenc megrója a sajtószabadság mellett felíró megyéket. Rendeleteit nem hajlandó visszavonni.
1794. január
Megalakul a Diana Vadásztársaság, az erdélyi ellenzéki nemesség társasága.
1794. március
Lengyelországban felkelés tör ki Oroszország ellen.
1794. április 14.
Kirobban a varsói felkelés.
1794. április 20.
Zágrábban szabadságfát állítanak fel.
1794. május 14.
A piskolti röpirat felszólítja a megyéket, hogy szövetkezzenek az Ausztriai Ház uralmának megdöntése érdekében.

A polgári reformokban bizakodó jozefinista értelmiség hamar észrevette, hogy Ferenc trónra lépésével más szelek fújnak Bécsből. A cenzúrarendeletek súlyosbítása, a korábban kiadott, reformot hirdető könyvek elkobzása, az íróik kiderítésére indított vizsgálatok nem hagytak kétséget afelől, hogy a felvilágosult abszolutizmus időszakának vége. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy a klérus, az arisztokrácia és a nemesség nagyobb része örömmel fogadja a változást, mert úgy véli, a reformok előli elzárkózás gátat vet a forradalmi eszmék elterjedésének is; vélt biztonságáért cserébe kész feláldozni a függetlenségi törekvéseket.

Az első hónapok ijedt megdöbbenése után az 1792. júniusi budai országgyűlés alatt már a kiábrándultság is megjelent értelmiségi körökben. Hajnóczynak feltűnt, hogy a rendszeres bizottságok egyre kevesebbet foglalkoznak a jogtalan néposztályok sorsával, úgy látta, hogy a nemesség hajlandóbb a bécsi udvar és a korlátlan monarchia előtt fejet hajtani, mintsem a nem nemesekkel összefogni. Csüggedten állapította meg ő is, hogy a bizottsági javaslatoktól nincs mit várni. A forradalomtól való félelem a kezdeti reformtörekvéseknek is véget vetett, az 1790-es patrióták és reformerek közül nem egy már az udvar és a reakció szócsövévé vált. Az értelmiség tanácstalan elkeseredését fejezte ki 1792 őszén Batsányi is,[1] költőtársához, a testőrezredes Barcsay Ábrahámhoz írt versében:

Szomorú a lelkem, még alig derűle
Víg napunk, már újra homályba merűle.
Iszonyú jövendő, rémítő képzések!
Ah, mit hoznak reánk a bús végezések?[jegyzet 1]

A reakció, a francia háborúkkal mind leplezetlenebbé váló kabineti abszolutizmus ellen mégsem az értelmiség, hanem a kisebbségben maradt patrióta nemesség emelte fel először a fejét.

A patrióták ellenállása az 1790-es nagy lendület tetőzése után visszazuhant, de nem szűnt meg. A köznemesség már 1791 nyarán panaszolta, hogy az országgyűlés határozatait nem hajtják végre, az ország ügyeinek intézése az arisztokrácia és a főpapság kezébe csúszott át. Főleg az északkeleti megyék, Szabolcs. Zemplén, Abaúj, Borsod és Sáros nemessége mozgolódott, elégedetlenségüket nagyban fokozták a különböző vámrendeletek, melyek tönkretették a Lengyelország felé irányuló borkivitelt, e táj fő jövedelmi forrását.

A műveltebbek, a helytartótanácsban, a magyar kamaránál vagy más országos kormányszerveknél tevékenykedő nemesek már csak azért sem idegenkedtek a mérsékelt kormányzati reformoktól, mert ezzel saját rendi pozíciójukat erősítették volna. Világosan látták ugyanis a nagypolitikai összefüggéseket, azt, hogy ha a francia forradalmat leverik, ha Bécsnek nem kell többé a francia fegyverektől tartania, teljes erejével ellenük fordulhat. Tudták, hogy az udvar egyenként számon tartja őket, s ha kedvező alkalom kínálkozik, az 1790 óta halasztott, de végleg el nem ejtett bosszút végrehajtja azokon, akik a nemesi mozgalomban, főleg a poroszokkal való kapcsolatokban részt vettek.

A magyar nemesség vezető rétege, mely vagy hivatali beosztása, vagy anyagi helyzete, vagy kimagasló képességei révén az élcsapatot alkotta (szinte kivétel nélkül mindegyikük tagja volt valamelyik szabadkőműves páholynak), ekkor még várakozással és rokonszenvvel tekintett a francia forradalomra, sőt egyes jelek szerint az a gondolat is fölmerült közöttük, hogy közvetlen kapcsolatba lépnek a franciákkal. A francia nemzetgyűlés harcai a versailles-i udvar ellen, az 1791. szeptemberi alkotmány, mely a királyság intézményét hatalom nélküli külsőséggé tette (amiről igaz, hogy szűkszavúan, de a hazai hírlapok is hírt adtak), csak táplálta elégedetlenségüket, benne saját törekvéseik megtestesülését látták. Berzeviczy Gergely, ekkor a helytartótanács fogalmazója, még XVI. Lajos kivégzésére is talált mentséget. „Nem a királyok kedvéért vannak a nemzetek, hanem azért vannak a királyok, hogy a nemzetek jólétéről gondoskodjanak” – írta 1793 januárjában. Lajos nem tette ezt, sőt megszegte a nemzettel kötött szerződést: azokhoz az arisztokratákhoz csatlakozott, akik Franciaország minden bajának okozói voltak. „Gyáva és alacsonyrendű” viselkedésének köszönhette sorsát. Ő ugyan, ha rajta múlik, nem végeztette volna ki, hanem száműzte volna, de „ahol egyszer a sokévi elnyomás után kitör a népi forradalom, ott nehéz a tomboló árnak határt szabni”.[jegyzet 2] Nagy lelkesedéssel figyelte a lengyelországi eseményeket is, ahol a király, II. Szaniszló Ágost a köznemesi-nemzeti párt mellé állt, s az 1791. május 3-i alkotmány megtörte a főurak hatalmát. Amikor pedig, 1792 nyarán, a lengyel hazafiak Kościuszko vezetésével kibontották a szabadságharc zászlaját a II. Katalin cárnő segítségét kérő árulók és az orosz csapatok ellen, ugyanez a patrióta magyar nemesség osztatlan lelkesedéssel állt a lengyel nemzeti párt oldalára. Ahogy a titkos ügynökök jelentették, Török Lajos gróf kassai tankerületi főigazgató, a zempléni nemesurak helyeslése közben Kosciuszko egészségére ürítette poharát. Egy névtelen, de nyilván nemesi szerző pedig imádság alakjában írt röpiratában együtt kért győzelmet a franciák és a lengyelek fegyvereire, felszólítva a magyarokat, hogy ők is rázzák le az arisztokraták és a papok uralmát.

E patrióta ellenzék hangadói Orczy László báró, a magyar kamara alelnöke körül csoportosultak. Orczy 1790-ben azok közé tartozott, akik kapcsolatba léptek a porosz királlyal; II. József halála után a rendek őrá bízták a nemesi bandériumok parancsnokságát. Az udvari besúgó már akkor „a rebellis mágnások vezérének” nevezte.[jegyzet 3] Orczy nem zárkózott el a mérsékelt reformok elől, bizonyos engedményeket a jobbágyok számára is szükségesnek ítélt, mégis elsősorban a nemzeti függetlenség kivívása volt szívügye. Nagy csodálattal tekintett a franciákra, akik szembe mertek szállni uralkodójukkal; szobájának falát az orléans-i herceg, a későbbi Égalité Fülöp huszárruhás arcképe díszítette. Pesti háza már az országgyűlés idején a radikális ellenzékiek egyik találkozóhelye volt, később is az maradt. 1791 őszétől egyre gyakrabban jelentették a titkos megbízottak Bécsbe, hogy a pesti és a hatvani Orczy-kastélyban sűrűn megfordulnak az ismert patrióták, s hosszasan tanácskoznak. Az „összeesküvő urak” közül név szerint keveset ismerünk. A jelentések az ismert patrióta és reformer mágnásokat említik: Podmaniczky József báró helytartótanácsost, Szapáry János gróf szerémi főispánt, Sztáray Mihály grófot, aztán Fodor Józsefet és Lányi Sámuelt, a művelt és felvilágosult köznemesség e két megszemélyesítőjét, s a fiatal Szentmarjay Ferencet, Orczy titkárát, aki az egyik belső írnok szerint a társaság lelke. Más híradások közéjük sorolták Pászthory Sándor fiumei kormányzót, Máriássy honti és Spissich János zalai alispánt, sőt Nagyváthy Jánost is.

Az ellenzékiek táborának növekedéséről sorozatosan érkeztek jelentések a megyékből is. Eszerint Vasban és Zalában Fekete János gróf tábornok és Festetics György gróf szervezték ”az uralkodóellenes összeesküvést”.[jegyzet 4] Zemplénben a Kazinczyak, Szirmayak és Bernáthok, Szabolcsban a Vayak, Biharban a Beöthyek a hangadók. Spissich alispán 1791 őszén azt magyarázta szabadkőműves testvérének, Strohmayernek, akiről nem is sejtette, hogy az udvar besúgója, hogy a megyék világosan látják: az uralkodó önkényének már csak forradalmi akció vethet gátat. Ezért – mondotta – az alispánok állandó érintkezésben vannak egymással, s a fontosabb ügyekben azonosan járnak el. Már terveiket is kidolgozták, s el vannak szánva, hogy még egyszer nem hagyják magukat az udvar által félrevezetni. „Barátom – mondotta a rendőrbesúgónak az elégedetlenek egyike –, immár nem az a lényeges, hogy az orosz, porosz, vagy valaki más uralkodik-e Magyarországon, hanem csak az, hogy az osztrák ház ne uralkodjék.”[jegyzet 5] A bizalmas jelentések úgy vélték, hogy az országgyűlést is csak azért akarják Pestre egybehívatni, hogy „a városból második Párizst csináljanak”, és a „Bocskai végrendeletének szellemében készült, de 1790-ben elfogadtatni nem sikerült hitlevelet keresztül erőszakolják”.[jegyzet 6]

Mindezek nyilván túlzott hírek voltak, de annyi bizonyos, hogy a nemesi ellenzék már 1791-ben mozgolódni kezdett. Ferenc trónra lépésével a mozgolódás rövid időre megszűnt: a bizonytalankodás hónapjai ezek, nem tudták, az ifjú uralkodótól mit várhatnak. Az 1792. évi országgyűlés után azonban rádöbbentek: minden maradt a régiben, szép szavakat kaptak, a politikai és főleg a gazdasági sérelmek azonban nem nyertek orvoslást. A kereskedelmi bizottság 1793 legelején beadta elaborátumát, melyben a Magyarországra kedvezőtlen vámrendszer sürgős módosítását javasolta, az udvar azonban még válaszra sem méltatta.

Az 1792. évi országgyűlés, a társadalmi reform elakadása a mindeddig hallgatag polgárság körében is elégedetlenséget váltott ki. Egy ismeretlen már 1792 júliusában arról számolt be a rendőrfőnöknek, hogy a hangulat országosan rossz, nemcsak a megyékben, hanem a városokban is. Bejárta az észak-magyarországi városokat – olvassuk a jelentésben –, és megdöbbentő dolgokat tapasztalt. A polgárság egyre nehezebben tűri a városi tanácsok zsarnokságát, s elégedetlenségét mind kevésbé rejti véka alá. Általános körükben a csalódás és az elkeseredés, hogy az országgyűlés mást sem tett, csak a nemesi kiváltságokat bővítette és erősítette, a polgárságra semmilyen tekintettel nem volt. Az országgyűlési bizottságok munkájától semmi jót nem várnak. A hadiadó ellen mindenki berzenkedik, a nemes, mert fizetnie kell, a polgár, mert előre látja, hogy az amúgy is akadozó kereskedelem a pénzszűke miatt még inkább pangani fog, és mert az országgyűlés a bécsi váltótörvények érvényét rájuk is kiterjesztette. A szerbek zúgolódnak az illír kancellária megszüntetése miatt, a köznemesek az arisztokráciára fenekednek, és szidják a papokat. Végül mindenfelé azt tapasztaltam – mondja a jelentés –, hogy nagy rokonszenvvel vannak a francia alkotmány iránt. Minden érdekli őket, ami ott történik, s a franciaországi eseményekről szóló híreket mohón olvassák. A királyi család elleni rendszabályokat nem helyeslik ugyan, de az arisztokraták félreállításával teljesen egyetértenek és gyakran mondogatják: „Magyarországon sem lehet más vége a dolognak.” A helyzet aggasztóbb, mint ahogy általában vélik – olvassuk. „Nem kívánok azzal foglalkozni, hogy mennyi idő alatt támadhat Magyarországon forradalom, de azt hiszem, a minisztérium nagyon téved, ha azt hiszi, hogy a megosztott érdekek miatt egyáltalában nem keletkezhet forradalom az országban. Elismerem, hogy tartós egyesség nem jöhet létre az osztályok közt, de tapasztalataim alapján nem látom lehetetlennek, hogy az általános elnyomás és zsarnokság hatására minden megosztott erő egyesüljön rövid időre a gyújtópontban álló központi kérdés megoldására; ez pedig a hatalom erejét egy csapásra összeroppantaná.”[jegyzet 7] Pár nappal később Gotthardi ugyanezt jelentette: „Magyarországon a polgárság és a parasztság érzései már találkoztak a mágnások és főpapok ellen. A jozefinisták terveket kovácsolnak, hogy egyesítik a köznemességet a nem nemesekkel, és kétkamarás országgyűlést hívnak létre.”[jegyzet 8] Megannyi fenyegető hír, amelyeket még veszedelmesebbé tesz az elégedetlenség társadalmi bázisában a valóságban is bekövetkezett változás.

Lábjegyzetek

  1. Batsányi János, Bartsaihoz (In: Batsányi János összes művei. I. Sajtó alá rendezte Keresztury Dezső és Tarnai Andor. Budapest, 1953. 57.
  2. H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely, a reformpolitikus. Budapest, 1967. 198–199.
  3. A magyar jakobinusok iratai. Sajtó alá rendezte Benda Kálmán. I. Budapest, 1957. 625.
  4. Protulepecz Mátyás jelentése, 1791. július 23. Magyar Országos Levéltár. Bécsi levéltárakból kiszolgáltatott iratok. Kabinettsarchiv. Hungarica aus der Privatbibliothek Seine Majestät. 14. fasc.
  5. Gragger, Róbert, Preussen, Weimar und die ungarische Königskrone. Berlin, 1923. 84.
  6. Benda Kálmán, A magyar jakobinus mozgalom története (továbbiakban: Benda, A magyar jakobinus mozgalom…). Budapest, 1957 42.
  7. A magyar jakobinusok iratai. I. Budapest, 1957. 625.
  8. Ugyanott 771.

Irodalom

A patrióta nemesi ellenzékről mondottakra általában lásd: Benda Kálmán, A magyar jakobinus mozgalom története (Budapest, 1957, továbbiakban: Benda 1957) 38. és a következő oldalak.

  1. Batsányiról szóló tanulmányok: Némedi Lajos, Forradalom és kultúra. Batsányi János 1793–1795-ben (Az Egri Tanárképző Főiskola füzetei 285. Eger, 1963) és Kováts Győző, Batsányi útja a jakobinus mozgalomig (Magyar Tudomány, 1963. 10).


A polgári forradalom magyar előfutárai
Az országgyűlési rendszeres bizottságok munkálatai Tartalomjegyzék A demokrata értelmiség