„A per a királyi kúrián” változatai közötti eltérés

A Múltunk wikiből
(Irodalom)
a (egy változat)
 
(Nincs különbség)

A lap jelenlegi, 2017. január 3., 07:03-kori változata

1794. október 20.
I. Ferenc utasítja Ürményi József személynököt a hűtlenségi per megindítására.
1794. október 30.
I. Ferenc megállapítja a hűtlenségi per – vádlottak védekezési jogát korlátozó – titkos alapelveit.
1794. november 24–28.
Bécsből Budára szállítják a jakobinus per vádlottait.
1794. december 1.
Németh János királyi jogügyigazgató javaslatára a királyi tábla kimondja, hogy mindenki perbe fogandó, aki tudott a szervezkedés létéről.
1794. december 10–15.
Letartóztatják a magyar jakobinus szervezkedés résztvevőit, a hűtlenségi per gyanúsítottjait.
1794. december 15.
Hajnóczy József kihallgatásával megkezdődik a per a királyi táblánál.
1795. április 10.
Németh János királyi jogügyigazgató kéri az uralkodótól, hogy a hétszemélyes tábla a szokástól eltérően súlyosbíthassa a királyi tábla által hozott ítéleteket.
1795. április 18.
I. Ferenc jóváhagyja Németh János királyi jogügyigazgató április 10-i kérését.
1795. április 27.
A királyi tábla meghozza első ítéleteit.
1795. május 11.
I. Ferenc elutasítja Martinovics Ignác és az igazgatók kegyelmi kérvényét.
A Vérmezőn kivégzik Martinovics Ignácot, Hajnóczy Józsefet, Szentmarjay Ferencet, Laczkovics Jánost és Sigray Jakabot.
1795. május 22.
A királyi táblán Batsányi János felmentésével véget ér a per.
1795. május 23.
A hétszemélyes tábla egyévi várfogságra ítéli Batsányi Jánost. Befejeződik a magyar jakobinusok pere.
1795. május 28.
I. Ferenc elutasítja Őz Pál és Szolártsik Sándor kegyelmi kérvényét.
1795. június 2.
I. Ferenc kegyelmet ad a magyar jakobinus per halálra ítélt vádlottainak.
1795. június 3.
A Vérmezőn kivégzik Őz Pált és Szolártsik Sándort.
1795. június 12.

Ferenc király 1794. október 20-án utasította Ürményi József személynököt, a királyi tábla elnökét, a felségsértési per megindítására. A tábla azonban feudális testület volt, s egy ilyen óriási per lebonyolítására nem vállalkozhatott máról holnapra. A perek csak 1795-ben kezdődtek meg, az előzetes kihallgatások azonban már december elején megindultak. A jakobinusok elleni hajsza, és per legfőbb irányítója és mozgatója, mindvégig az uralkodó öccse, Sándor Lipót főherceg nádor, egyben a fellebbviteli bíróság, a hétszemélyes tábla elnöke volt Legfőbb bizalmasa Németh János királyi jogügyi igazgató, az ügyész volt, akinek szolgai aulikussága és minden emberiességből kivetkőzött, vérszomjában egyéni becsvágytól fűtött, alapjában véve korlátolt személye megdöbbentő színekben bontakozott ki a per folyamán.

A vád törvényekkel való alátámasztása, a törvényes látszat fenntartása a királyi jogügyi igazgató feladata volt. A magyar törvények ugyanis csak az uralkodó személye elleni tényleges támadást minősítették hűtlenségnek, s beismerés vagy kézzelfogható bizonyítékok hiányában legalább két tanú vallomását kívánták meg. Mivel tettleges támadást a vádlottakról bizonyítani nem lehetett, az ügyésznek el kellett fogadtatnia azt az elvet, hogy aki a mozgalmi káték valamelyikét látta, elolvasta vagy éppen lemásolta, ezzel hűtlenség bűnébe esett még akkor is, ha a kátét nem adta tovább, sőt ha az elolvasott szöveggel nem értett ágyat, és ha magáról a szervezkedésről esetleg nem is tudott. A nádor egyetértett ezzel a törvénytelen állásponttal, és a bíróság is elfogadta azt.

A váddal kapcsolatos hivatalos utasításokat a bírói függetlenség látszatának megóvása érdekében nem rögzítették írásban, a peres eljárást azonban külön rendeletekben szabályozta, szigorította az uralkodó. Védelmet csak az erre kijelölt néhány ügyvéd láthatta el, de négyszemközt ezek sem beszélhettek védenceikkel, s a periratokat, vallomásokat a bíróság épületében használhatták. A perjegyzőkönyveket föl kellett terjeszteni az uralkodóhoz, aki így közvetlenül ellenőrizte a bírákat. Amikor pedig az első ítéletekből az udvar látta, hogy ezek a rendszabályok sem biztosítják az általa kívánt eredményt, Ferenc király újabb meg újabb utasításokkal szigorította a bíróság magatartását.

Miután az előkészületek megtörténtek, és a budai Várban befejeződött a volt ferences kolostor börtönné alakítása is, november végén a bécsi foglyokat roppant elővigyázat közepette Budára hozták, majd december első harmadában, a katonaság közreműködésével megindultak az országban a tömeges letartóztatások. Több mint félszáz embert fogtak el, ismert nevű köznemeseket, tisztviselőket, írókat és tanárokat, egyetemi hallgatókat és polgárembereket, köztük az akkori magyar irodalom legjobbjait, a már bebörtönzött Batsányin kívül Kazinczyt, Szentjóbi Szabót és Verseghyt.

A per zárt ajtók mögött folyt le, a közvélemény csak az ítéletekből tájékozódhatott. A megrettent bírák (akik közül néhányan maguk is rokonszenveztek a patrióta reformtörekvésekkel), ellenkezés nélkül vették tudomásul az uralkodó törvényellenes rendelkezéseit, és mindenben alávetették magukat a nádor naponkénti utasításainak. A jogügyi igazgató az ügyvédeket is megfenyegette: „a fejivel játszik, aki így véd”.[1] A legelső ítélet kimondására, éppen Martinovics perében, 1795. április 27-én került sor. Alig egy hónapra volt szükség, s május 22-én a királyi tábla a 43., utolsó ítéletet is meghozta, hogy egy nappal később a hétszemélyes tábla is bevégezze a perek felülvizsgálását.

A per jellegét Kazinczy ismerte fel helyesen: példa kellett, hogy rettegjen az ország. Ferenc király és öccse, a nádor, két kézzel kaptak az ürügyön, hogy elrettentsék azokat, akik változásra vágyakoztak, szabadságról és egyenlőségről mertek álmodni. Úgy vélték, itt az alkalom, hogy egyszer s mindenkorra elvegyék a magyarok kedvét a „rebelliótól” és az emberi jogoktól.

Az ítéletek tehát előre készen voltak, azokon sem a vádlottak, sem a védők bátorsága nem változtathatott. A vádlottak ezt persze nem tudták, többségük mégis derekasan viselkedett a bíróság előtt. Társaikra nem vallottak, s ezzel a szervezkedés szálainak teljes fölfejtését lehetetlenné tették. Nagyobb részük, ha igyekezett is menteni magát, elveit nem tagadta meg, sőt meggyőződéséért bátran kiállt. Hajnóczy vallomásában kifejtette, hogy célja az elavult feudális rendszer megszüntetése, a nemesi kiváltságok eltörlése, a jobbágynak szabad emberként való fölemelése volt, s hogy – meggyőződése szerint – minden további fejlődésnek ez az alapja. Őz Pál megmagyarázta, hogy nem felforgatási vágyból lett republikánussá, hanem mert a haza és a nép boldogsága, felvirágoztatása érdekében jobbnak tartja ezt a kormányformát. Mindez nem befolyásolta eleve megpecsételt sorsukat, ahogy Martinovicsot sem menthette meg, hogy zavaros vallomásaiban sorozatosan denunciálta az eszébe jutó hazafiakat, így akarván érdemeket gyűjteni és bűnbocsánatot nyerni. A védők is hiába bizonyították a vádlottak törvény szerinti ártatlanságát. Az ügyész meg a bírák mindezzel nem törődtek, ahogy annak tisztázását sem tartották lényegesnek, ki melyik társaságnak volt tagja, egyetértett-e a mozgalom céljaival, radikális vagy nemesi reformer. Aki a kátét olvasta, az szemükben már jakobinus volt, anélkül persze, hogy a szó valódi értelmét mérlegre tették volna. A feudális rend vagy az idegen udvar túlkapásai elleni támadás egyazon elbírálás alá esett tehát, így lett a patriotizmus mártírjává Martinovics, s lettek a polgári forradalom hőseivé a nemesi reformerek.

A királyi tábla ítéletei könyörtelenül szigorúak voltak, s a hétszemélyes tábla, szakítva az évszázados szokásjoggal, külön királyi engedéllyel még súlyosbította azokat. Az 53 vádlottból 18-at ítéltek halálra, 16-ot hosszabb-rövidebb ideig tartó börtönre. Teljes fölmentő ítéletet csak 4 esetben hoztak. 1795. május 20-án a budai Vérmezőn a bakó pallossal vágta le Martinovics és a négy igazgató fejét; június 4-én követte őket a halálba a két ifjú, Szolártsik Sándor juratus és Őz Pál, a fiatal értelmiség egyik legnagyobb ígérete, talán az egész szervezkedés legrokonszenvesebb alakja, akiben a hazafias érzés és a nyugatias műveltség népe sorsáért érzett őszinte felelősségérzettel és gerinces jellemességgel párosult. A vérpadra hurcoltak halála méltó volt életükhöz, Sigrayt kivéve valamennyien bátran haltak meg. Szentmarjay és Laczkovics szilaj bátorsága, Szolártsik csendes belenyugvása, Hajnóczy és Őz megrendíthetetlen helytállása, a kivégzés előtti papi degradálás megrázó és megalázó szertartásain önérzetre ébredt Martinovics méltóságteljes viselkedése a kormányzat embereit is megdöbbentette.

A többi 11 halálos ítéletet az uralkodó bizonytalan ideig tartó börtönre változtatta. A „nemzet díszei”, ahogy Berzeviczy írta, hosszú évekre Kufstein és Spielberg börtöneibe kerültek, hogy közülük nem egy soha többé vissza ne térjen.

A magyar jakobinus mozgalom egy maroknyi radikális értelmiségi próbálkozása volt a független polgári Magyarország megvalósítására. Nagyobb volt bennük a lelkesedés, mint a meggondolt tervszerűség, de törekvésük tiszta hazafiságból és abból a vágyból fakadt, hogy népüket szabadabb, emberibb fejlődés útjára vezessék. Szándékuk elbukott, s akkor is elbukott volna, ha Martinovics elhamarkodott szervezkedése és a vizsgáló bizottság előtti gyönge viselkedése nem szabadítja rajuk még a szervezkedés kezdeti szakaszában a rendőrséget. A magyarországi társadalmi fejlődés a 18. század. végén még nem érett meg a polgári átalakulásra. A polgárság kicsiny és elmaradott volt, a nemesség tömegei pedig a szabadság és egyenlőség elvét csak addig vallották, amíg azt magukra vonatkoztathattak a klérus, az arisztokrácia és az uralkodó elleni harcban. A parasztság pedig sokkal jobban el volt nyomva, sokkal öntudatlanabb volt, semhogy mint harcostársra számítani lehetett volna rá. Mindehhez járult, hogy a francia eseményektől megrettent kormány a radikálisokkal és a patrióta reformerekkel való leszámolást amúgy sem halasztotta volna sokáig. A magyar radikálisok céljai, elképzelései Martinovicstól függetlenül nőttek ki a hazai hagyományokból és társadalmi adottságokból, s ezeknek a Habsburg-dinasztia és a feudális rendszer létére olyannyira veszélyes törekvéseknek az elfojtása akkor is bekövetkezett volna, ha a szászvári apát nem szervezi meg az összeesküvést. Martinovics megjelenése és tevékenysége csupán megkönnyítette a kormányzat munkáját, ürügyet és alkalmat adott a patrióta és polgári törekvésekkel való leszámolásra, s ezzel siettette az amúgy is feltartóztathatatlan végzetet.

Lábjegyzet

  1. Ugyanott III. Budapest, 1952. 310.

Irodalom

A periratok (kihallgatási jegyzőkönyvek, a vádiratok, az ügyész és a vádlottak perbeli feleselései, az ítéletek szövege), nemkülönben a kivégzést elrendelő utasítások és a róla szóló jelentések ugyancsak A magyar jakobinusok iratai II. kötetében jelentek meg.


A magyar jakobinus mozgalom elfojtása
Az elfogatások Tartalomjegyzék