A pesti nép újabb megmozdulása és a képviselőház balrafordulása

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. január 4., 10:51-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

Közben viszont egymást érték a Pestre befutó rossz hírek – így például híre jött annak is, hogy az uralkodó Jellačićot 4-én ünnepélyesen megkövette és visszahelyezte báni tisztségébe[1] –, s ezért a feszültség ezekben a napokban végül is olyan nagyra nőtt a magyar forradalom fővárosában, hogy a bécsi hajót, amely az országgyűlés és a kormány küldötteit hozta vissza, 10-én este akkora tömeg fogadta a Duna-parton, amekkorát előzőleg csupán a március 15-i események tudtak megmozgatni. Amikor pedig kiderült, hogy a hajó utasai üres kézzel kényszerültek hazatérni, mert az uralkodó teljesen semmitmondó szavakkal bocsátotta el őket, az egybeverődött emberek szervezetlenül is szenvedélyes tüntetésbe kezdtek, majd a tüntetők zöme megindult Az arany kézhez címzett kávéház felé, ahol az Egyenlőségi Társulat tagjai éppen tanácskozást folytattak a további teendőkről.

Ezekben a percekben tehát bebizonyosodott, hogy az a tartózkodás, amelyet a radikálisok legtöbbje az előző hónapokban a néptömegek törekvései iránt tanúsított, maradéktalanul csak nem ölte ki ezekből a tömegekből a baloldal iránti bizalmat, s kivált nem ölte ki belőlük azt a meggyőződést, hogy ha veszélybe kerülnek a forradalomnak a néptömegek számára sem közömbös vívmányai, akkor elsőül a baloldal fog síkra szállni e vívmányok védelmében. A pesti tömegeknek a baloldal melletti felsorakozása pedig a radikálisok számára most egyszeriben lehetőséget teremtett arra, hogy – ha eddig ténylegesen nem készültek is rá – ezen az éjszakán a hatalmat akár teljes egészében magukhoz ragadják és forradalmi diktatúrát vezessenek be.

A radikálisok azonban nem éltek ezzel a lehetőséggel. Átlátták ugyanis, hogy ha a hatalmat megkísérelnék kisajátítani, kísérletük pillanatnyilag eredményre vezethetne ugyan, a liberális nemesség zömét azonban minden bizonnyal egy csapásra szembefordítaná a forradalommal, s ez azután végzetesen megnövelné a forradalom amúgy is félelmetesen erős ellentáborának az esélyeit. Az Egyenlőségi Társulat tagjai tehát a felvonulóktól egyelőre csupán – türelmet kértek, maguk között pedig abban állapodtak meg, hogy most már harcba fognak szállni a Batthyány-kormány eltávolításáért, arra viszont ezután sem fognak törekedni, hogy valamiféle, az országgyűlés megdöntését feltételező, tisztán baloldali kormányhatalmat hozzanak létre, hanem céljukul egy radikálisokból és liberálisokból Kossuth főségével vegyesen alakítandó, s ennek megfelelően az eddiginél határozottabb vonalvezetésű, de változatlanul az országgyűlésre támaszkodó, s így a liberális nemesség zömének támogatását a maga számára szintén biztosítani képes kormány megteremtését tűzik ki. S azután, reggelre kelve, városszerte mindjárt agitálni is kezdtek a szóban forgó koalíció gondolata és Kossuth mellett.

Az eddigi kormánypolitika esetleges továbbvitelének azonban ekkor már maguk a kormány tagjai sem látták értelmét. Szemere személyében akadt ugyan egy miniszter, aki ennek ellenére sem helyeselte a kormány azonnali lemondását, de ő is csupán azért igyekezett maradásra bírni társait, mert bizonyosra vette, hogy többé semmiféle újonnan alakítandó kormánynak nem sikerülne elnyernie az uralkodói megerősítést, a liberális nemesség zöme viszont továbbra is csak uralkodói felhatalmazással bíró, törvényes kormányt lenne hajlandó támogatni.[2] A kormány többi tagja azonban a 10-éről 11-ére virradólag tartott minisztertanácson határozottan szembehelyezkedett Szemerével. Kossuth azért, mert ekkor már ő is a radikálisokéihoz megszólalásig hasonló elképzelésekre jutott, s az ellenállás kibontakoztatására hivatott új kormány megszervezését az adott körülmények között halasztást nem tűrő teendőnek ítélte. Batthyány pedig azért, mert István főherceg (aki – tudjuk – már eddig is alig győzte kivárni a kormány feloszlását) hazatérését követően sietett elhitetni véle, hogy ha vállalkozik egy Kossuthot tagjai sorából immár kirekesztő új kormány alakítására, akkor lemondása után mindjárt újabb kormányalakítási megbízatást fog kapni, új kormányával pedig Bécs még az eddig történtek ellenére is kész lesz megint tárgyalásokba bocsátkozni. S a kormány mérsékeltebb szakminiszterei – mint általában – ezúttal is Batthyány mellé álltak, ha talán nem hallottak is azokról a hazug ígéretekről, amelyekkel őt István főhercegnek még mindig sikerült megtévesztenie, s ha a főherceg személye iránti bizalmuk talán nem volt is annyira határtalan, mint az övé.

Szemere tehát végül is teljesen elszigetelődött álláspontjával, s így (minthogy Esterházy már 9-én Bécsben benyújtotta lemondását),[3] mire felvirradt szeptember 11. napja, a kormány tagjai közül csupán ő meg a még folyvást a Délvidéken tartózkodó s ezért a Pesten és Bécsben legújabban történtekről egyelőre mit sem tudó Mészáros maradt meg tárcájának birtokában. István főherceg pedig ezek után teljesen érthetően arra a meggyőződésre jutott, hogy végre elérkezett az ő ideje, s ennek megfelelően sietve átiratot intézett a képviselőház elnökéhez, közölve véle, hogy a kormány feloszlott, majd ehhez azt is hozzáfűzve: „…A törvény értelmében gyakorlandó kormány gyeplőit kezembe vettem…”[jegyzet 1]

A főherceg azonban mégiscsak elszámította magát. Az országgyűlés két háza ugyanis 11-én délelőtt közös zárt ülést tartott, s a törvényhozók ezen nemcsak a kormány feloszlásáról értesültek, hanem meghallgathatták a Bécsben járt küldöttség beszámolóját, s maguk is tájékoztatást kaptak végre az augusztus 31-i királyi leiratról meg az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratáról. Ennek jóvoltából pedig, mire a Redoutban, amelyet ez alkalommal 20 ezer főnyi, Kossuthot éltető tömeg vett körül, délután hatkor megkezdődött a képviselőház soron következő nyilvános ülése, az egybegyűltek már éppen eléggé ingerültek voltak ahhoz, semhogy ellenállás nélkül áldásukat adják erre a leplezetlen ellenforradalmi államcsíny-kísérletre. A nádori átirat felolvasása után tehát nyomban szót kért a liberális képviselők egyik legtekintélyesebbje, Bezerédj István,[4] s kifejtette, hogy az ország kormányzatát a nádor a törvény értelmében a kormány lelépése után és ellenére sem veheti a maga kezébe, hanem azt továbbra is a lemondott miniszterek kötelesek gyakorolni mindaddig, amíg új törvényes kormány nem alakul. És Bezerédj szavai széles körű tetszést arattak – jeléül annak, hogy a képviselők többsége el van szánva az ellenforradalmi próbálkozások elutasítására, de jeléül annak is, hogy a képviselők többsége lehetőleg még mindig törvényes eszközöket szeretne latba vetni az efféle próbálkozások visszaverésére. Ebből pedig Kossuthot is, a radikálisok is nyomban leszűrték a megfelelő tanulságot, úgy hogy Bezerédj álláspontjához most Madarász László sem késett csatlakozni, majd felállott Kossuth is, aki eddig a radikális képviselők padsoraiból hallgatta a vitát, s a teremben és a Redout falain kívül egybegyűltek dörgő éljenkiáltásaitól övezve, ünnepélyesen visszaült miniszteri székébe.

Batthyány azonban, aki továbbra is abban a hitben élt, hogy ha sikerül magát elhatárolnia Kossuthtól, akkor a fegyveres ellenforradalmi támadás veszélyét talán még mindig elháríthatja, nem volt hajlandó követni eddigi pénzügyminiszterének a példáját. Kossuth pedig erre, kapva az alkalmon, sietve megszavaztatott a képviselőikkel két perdöntő fontosságú határozatot, amelyek egyike jóváhagyta az ötforintos pénzjegyek kibocsátását, másika meg előírta az újoncozás megkezdését s kimondotta, hogy az újoncokat a továbbiakban már csakis honvédzászlóaljak alakítására szabad felhasználni.

S ezek után István főherceg is kénytelen volt belátni, hogy a hatalom megragadására még sincs lehetősége. Abba azonban, hogy a hatalom most helyette éppen Kossuthra szálljon át, semmiképpen sem óhajtott beletörődni. Jobb híján azt a megoldást választotta tehát, amellyel eddig csak hitegette Batthyányt: a lemondott miniszterelnököt némi töprengés után magához kérette, s újabb kormány alakítására szólította fel. Batthyány pedig vállalkozott is a kormányalakításra, de csupán két feltétellel: egyrészt azt kötve ki, hogy az uralkodó parancsolja vissza Jellačićot, másrészt meg azt, hogy az osztrák nemzeti bank adjon a magyar kormánynak egymillió forintnyi kölcsönt, s ezzel teremtsen módot a királyi jóváhagyás nélkül megkezdett papírpénzkibocsátás felfüggesztésére.[5]

Mikor azután Batthyány másnap bejelentette a képviselőháznak, hogy megbízatást kapott új kormány alakítására, vállalkozását Kossuth is támogatásáról biztosította. Mert hogy a fegyveres ellenforradalmi támadás elhárítása érdekében Batthyány is minden követ meg fog mozgatni, abban Kossuth sem kételkedett. S mert nyilvánvaló volt, hogy ha az udvar Jellačićot nem rendeli vissza s ezzel lehetetlenné teszi, hogy a végrehajtó hatalom gyakorlását Magyarországon most olyan kormány vegye át, amely még a lemondottnál is jóval mérsékeltebbnek ígérkezik, akkor Batthyány kudarca újabb tényezőjévé lesz a törvényes eszközök alkalmazásához még mindig ragaszkodó liberálisok kijózanodásának. Márpedig, hogy az udvar Magyarországgal többé végképp nem hajlandó más nyelven beszélni, mint a fegyverekén, azt ekkor már kétségtelenné tette Csány László legújabb jelentése, amelyet a képviselőháznak ugyanezen a 12-i ülésén éppen Batthyány mutatott be, s amelyből kiviláglott, hogy Jellačić csapatai az előző napon már át is keltek a Dráván.

Lábjegyzet

  1. A nádor a képviselőház elnökéhez, Budapest, 1848. szeptember 11. Közlöny, 1848. szeptember 13. 96. szám 488.

Irodalom

  1. A Jellačićot rehabilitáló szeptember 4-i királyi kéziratot közli Pap Dénes, Okmánytár II.
  2. Hogy Szemere miért ellenezte a kormány lemondását, azt legvilágosabban maga fejti ki: Bartholomäus Szemere, Graf Ludwig Batthyány, Arthur Görgei, Ludwig Kossuth. Politische Charakterskizzen aus dem ungarischen Freiheitskriege. I–III. (Hamburg, 1853).
  3. Esterházy Pálnak az uralkodóhoz intézett lemondólevelét közli Andics, A nagybirtokos arisztokrácia. II.
  4. Bezerédj pályafutását bemutatja Bodnár István és Gárdonyi Albert, Bezerédj István. I–II. (Budapest, 1918–1920).
  5. Batthyánynak az új kormány megalakításával kapcsolatos feltételeit ismerteti István főhercegnek az uralkodóhoz intézett szeptember 12-i felterjesztése; közli Károlyi, Németújvári gróf Batthyány Lajos II.


A szeptemberi fordulat
Az ellenállás szellemének erősödése szeptember első harmadában Tartalomjegyzék Jellačić betörése