A pestis pusztítása

A Múltunk wikiből
1738
Pestisjárvány kezdődik. (1742-ig tart.)
1742
Megszűnik az 1738 óta pusztító pestisjárvány.

A földönfutásba hajszoló tényezők között a szabadságharc utolsó éveiben jelentős szerephez jutott a pestisjárványtól való iszonyodás. A ragály török és lengyel földön már 1707-ben felütötte a fejét. Rákóczi már ekkor őröket rendelt a lengyel határra; a jövevények két-három heti vesztegzár alá kerültek, s ennek leteltével csak ruhájuk s egyéb holmijuk megfüstölése után folytathatták útjukat. 1708-ban Temesvár környékén tört ki a járvány, s továbbterjedt a császári kézen levő Erdélyre, állítólag vándorcigányok révén. 1709 elején, valószínűleg rác portyák közvetítésével, az Alföld déli részén is jelentkezett, s nyár végére az egész síkságot, fel a Tisza mentét s Felső-Magyarországot is hatalmába kerítette. Az 1710. esztendő elején, kemény téli időben, valamennyire alábbhagyott pusztítása, de azután annál hevesebben dühöngött, az ország nyugati, északnyugati részeire is elhatolt. Bécs lezárta az osztrák határt; Pozsonyban létrejött az első magyarországi egészségügyi bizottság. Fertőzött helyek köré kordont vontak, s az onnan jövőket csak negyven napi vesztegzár után engedték tovább. Rákóczi saját orvosát, Lang Jakab Ambrust, ki egyúttal a kuruc hadsereg tábori főorvosa volt, küldözgette híveihez. Bécsből is hívtak orvosokat, kevés lévén belőlük Magyarországon.[1]

Mindez vajmi keveset használt, hiszen maga Moller Károly Ottó, a besztercebányai „magyar Hippokratész” sem ismerte föl a baj lényegét. Bár gyógyszereket is javasolt, legjobb orvosságnak a bűnbánatot, ájtatos imádságot s Isten akaratába való beletörődést tartotta – a végzetbe való belenyugvást, mely a nép körében annyiszor megbénított minden intézkedést csapások elhárítására. De más körülmények is gátolták az eredményes védekezést. Nagy területen hiány volt egészséges ivóvízben; a járvány sújtotta helyek teljes elzárását meghiúsította a hadakozás; a nép a fertőzöttséget gyakran eltitkolta, jelzését eltávolította; pestis következtében kihalt házakba zsákmány kedvéért behatolók a ragályt továbbhurcolták; a halottak elföldelők híján sok esetben huzamos időn át temetetlen hevertek. Bajos volt keresztülvinni, hogy a halottakat kíséret és szertartás nélkül temessék éjszaka tömegsírba. A nép nem akart elmaradni vásári sokadalmakról, s ahol a mozgási korlátozások miatt ínségre jutott, csapatokba verődve ott és úgy szerzett élelmet magának, ahol és amint tudott, továbbsegítve a járvány elharapózását.

A betegség rendszerint borzongással, fejfájással, szívdobogással, kapkodó lélegzettel, szorongás s rendkívüli szomjúság érzésével kezdődött. Majd hónalj- és lágyéktájon kék, sárga, vörös, fekete foltok, roppant fájdalmas, égő daganatok s néhány óra alatt fölpúposodó tüzes kelevények jöttek létre. Erős izzadás, a „bubó”-k és „carbunculus”-ok kifakadása, esetleg megnyitása gyakran gyógyuláshoz vezetett, s általában megmenekült az is, kinek sikerült a megbetegedéstől számított nyolcadik napot megérnie. Ám az esetek többségében a betegnek, főképp ha hányás, orrvérzés gyötörte, vagy elájult, vagy mély álomba merülve nyugtalanul hánykolódott, s a fekete vagy vörös „pokolvar”, daganatok és kelevények elhatalmasodtak testén, rendszerint két-három óra, legfeljebb három–négy nap alatt vége volt. A pestis pusztítását tömegméretűvé tette rendkívül ragályos volta. Udvarhelyszéken 18, Debrecenben és Kecskeméten 3–3, Esztergomban 2 ezer főre becsülték az áldozatok számát. Lőcsén 2060 halottról adtak hírt, Rozsnyón 2025-öt számláltak, Tiszolcon alig maradt valaki életben, Eperjesen naponta 35–40-et temettek el, Miskolcon, hol vagy 6 ezer elhunytról véltek tudni, jó két hónap alatt 300-nak készült koporsó, s nem akadt, aki mind elföldelje. Ungváron egy ház sem maradt mentes a járványtól, Borsod megyéből azt jelentették, hogy ott „minden nap a döghalál miatt a lakosok fogyton fogynak”.[jegyzet 1] Egész falvak lettek néptelenné, s olykor a tömegsír alig tudta befogadni a holttesteket.

A pestisjárvány súlyos csapást jelentett az uralkodó osztály és a nép között fokozódó feszültség, gazdasági nehézségek, katonai problémák következtében hanyatlásnak indult szabadságküzdelemre. Túl azon, hogy akadályozta a hadsereg fenntartását és kiegészítését – adószedők, újoncozók fertőzött vidéknek feléje sem mertek menni –, a megmaradt kuruc sereg fegyelmét helyenként a demoralizáltságig lazította. Olyan harcedzett katona, mint Bercsényi, folytonos félelemben hátrált tovább s tovább a terjeszkedő ragály elől, s azon volt, hogy birtokán elsáncolja magát. A maga egészében ütőképes haderejét a veszély korlátozása végett kisebb egységekre különítette széjjel; valóban, ha egyszer a fertőzés nagyobb csapattestbe befészkelte magát, továbbgyűrűzésének azon belül nem lehetett többé útját állni. Erődítmények falain vigyázó tüzérek, kapuőrzők sorra áldozatul estek. A halál rohamos pusztítását látva, menekült, aki csak ki tudott szökni a városok kapuján; egész helyőrségek részben kihaltak, részben bomlásnak indultak. Katonai táborok oszladoztak, ki mezőre, ki erdőkbe, hegyekbe futott a végveszély elől. Nem a német: a pestis győzött le bennünket – fakadt ki Bercsényi a kuruc haderő fokozatos felbomlása láttán. Kissé a bajok okát másban kereső megállapítás, de megítélésekor egy lélektani tényező is mérlegelést kíván. Nemcsak Moller, hanem a megbetegedést a kor mértéke szerint alaposan leíró s részben nem oktalanul kezelő német orvos is, ki az elkülönítést sikerrel alkalmazta, úgy vélekedett, hogy a járvány szemmel láthatóan Isten büntetésének tulajdonítható. Még inkább így foghatta fel a szabadságharc hanyatló szakaszában az egyszerű nép, mely különben is hajlandó volt túlvilági hatalom közvetlen beavatkozásának függvényeként felfogni sorsának alakulását. S Bécsben még arra is hivatkozhattak, hogy a járvány, mint az 1709. évi katasztrofálisan rossz termés is, a kuruc kézen levő országrészt sújtotta leginkább – lám, a koronás király ellen lázadókat elérte a felsőbb büntetés.

Megbízható országos adatok híján volt, aki 300 ezerre, más nem kevesebbre, mint másfél millióra becsülte az 1711 után is dühöngött pestisjárvány áldozatainak számát. Pest megyében mintegy 23,8%-ra tehető a népességnek hadakozás és járvány okozta együttes vesztesége. Kétségtelen, ebben az esetben erősen sújtott területről van szó; az országnak főbb hadszínterektől és közlekedési utaktól távolabb eső részein, általában ott, ahol kisebb volt a néptömörülés, nem szökött ilyen mértékre a pusztulás.

A pestis még tetézte a megpróbáltatásokat, melyeket az ország lakossága kevés megszakítással immár hosszú idő óta kényszerült elszenvedni. A török világ másfél századát felváltó másfél évtizedes visszafoglaló háború idejére vérontás, pusztulás, a népnek elviselhetetlenséggel határos megterhelése s ez elől az ország határain túlra való gyakori menekülése nyomta rá bélyegét; mögöttük a kívülről lassanként meginduló önkéntes és szervezett beköltözésnek s annak az erőfeszítésnek, mellyel az ország parasztsága hozzáfogott az elpusztult országrész új életre keltéséhez, szükségképp szűk korlátok közé kellett szorulnia. A törökkel kötött békével tágabbra nyílt ugyan a betelepülés s az újjáépítés lehetősége, de mindössze négy esztendőre, s aztán e rövid időszak eredményeit jobbára elsöpörte a pestis s az életet és az emberi munka eredményeit nem kímélő hadakozás. A szabadságharc végét Magyarország lakossága számban megtizedelve, anyagi erőben igen megfogyatkozva érte meg, nem kis részben annak az embertelen hadviselésnek következtében, melynek a császár oldalán álló s a magyar népet ellenségként kezelő, javait kíméletlenül pusztító csapatok voltak a kezdeményezői és kiteljesítői. A szatmári béke idején nyilvánvalóan kevesebben laktak az országban, mint a török uralom utolsó esztendeiben. A közel három évtizeden át dúló vihar nemcsak a nép természetes szaporodásából s a beköltözésből származó többletet sodorta magával, hanem az eredeti lakosság számát is csökkentette mintegy 3,8 millió főre.

Lábjegyzet

  1. Ugyanott 229.

Irodalom

A visszaszoruló népességcsökkentő tényezők közül az 1738-tól 1741-ig dühöngött pestisre is vonatkoznak Magyary-Kossa Gyula és Schulteisz Emil-Tardy Lajos imént idézett munkái. Lásd még: Kormányintézkedések az 1737-1739-iki pestis idejéből (Vasárnapi Újság, 1879); Urasági intézkedések pestis idején Alsó- és Felső-Szöllősön, 1739 (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1898); D. Fischer, Consilium pestilentiale oder medicinische Gutachten von der Pest (LipsiaeVratislaviae, 1740); A. Hammer, Geschichte der Pest, die von 1738 bis 1740 im Temeswarer Banat herrschte (Temesvár, 1839); G. Sticker, Seuchengänge in Ungarn (Budapest, 1931); Dávid Zoltán, Az 1738. évi pestisjárvány pusztítása (Orvostörténeti Közlemények, 1973). Időnként számos emberéletet követelt a himlő is, lásd Duka Zólyomi Norbert, Pozsonyi himlőjárványok és himlőhalálozások a 18. században (Történeti statisztikai tanulmányok. 3. Budapest, 1979). Itt említhető a maláriával is, a himlővel is azonosítani próbált „magyar(országi) betegség”, lásd Győry Tibor, Morbus Hungaricus (Budapest, 1901), melynek főképp külföldről jöttek, így német telepesek estek áldozatul. Általánosabb vonatkozású D. Fischer, De remedio rusticano (Erfurt, év nélkül); és sok adattal Fr. X. Linzbauer, Codex sanitario-medicinalis Hungariae (Budae, 1852&ndash1861).

  1. A pestis pusztításáról M. Wertner, Die Pest in Ungarn, 1708–1711 (Leipzig, 1880); Magyary-Kossa Gyula, Magyar orvosi emlékek (Budapest, 1929); J. Magyary-Kossa, Ungarische medizinische Erinnerungen (Budapest, 1935); Schulteisz EmilTardy Lajos, A magyarországi járványok történetéből (Budapest, 1964); Takáts László, Lang Jakab Ambrus, a kuruc hadsereg tábori főorvosa (Honvédorvos, 1971); Takács János, Közteherviselés II. Rákóczi Ferenc korában (Zalaegerszeg, 1941); Szádeczky Lajos, Az erdélyi főkormányszék rendelete a pestis, marhavész és éhínség meggátlására, 1710 (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1894); Kosáry Domokos, Pest megye a kuruckorban (Pest megye múltjából. Budapest, 1965); Reizner János, Szeged története, IV. (Szeged, 1900); Gortvay György, Az újabbkori magyar orvosi művelődés és egészségügy története. I. (Budapest, 1953).


Magyarország népességének fejlődése a 18. századbanWellmann Imre
Költözők és költöztetettek Tartalomjegyzék A népességcsökkentő tényezők visszaszorulása