A polgári radikálisok

A Múltunk wikiből

A Károlyit támogató ellenzékről szólva foglalkoznunk kell a polgári radikálisokkal is, akik 1918 őszén meglepő, a vezetőket is zavarba, ejtő gyorsasággal kerültek az események élvonalába.

A radikálisoknak a század első éveiben induló szervezkedése 1914-ben, a. világháború kitörését közvetlenül megelőző hónapokban jutott el a pártalakulásig. Jászi Oszkár, a párt elnöke az alakuló gyűlésen a, földreformot, a nemzetiségi kérdés megoldását és az állami népoktatást jelölte meg a párt három legfontosabb követeléseként. A párt alakulásakor részletesen kidolgozott program (mely a szabadságjogok megerősítésére, a gazdasági erők fejlesztésére, a nemzetiségi kérdés megoldására, az ország függetlenségének biztosítására és a béke megőrzésére a javaslatok hosszú sorát terjesztette elő) a háború éveiben is érvényben maradt, és csak annyiban mutatott változást, hogy a háború végén közzétett 12 pontos programban az eredeti védvámos irányzattal szemben a „pacifista és szabadkereskedelmi külpolitika” melletti állásfoglalás jutott érvényre. A párt úgy vélte, hogy ez „a népek között levő gazdasági és politikai válaszfalak kiküszöbölésével, az európai kultúrához tartozó államok szövetségi rendszerének megteremtésével, általános lefegyverzés, valamint annexió és hadikárpótlás nélküli béke alapján”[1] lesz megvalósítható.

A polgári radikálisok körében kezdettől fogva három irányzat figyelhető meg, s a pártban ennek megfelelően három csoport alakult ki. Egy liberális, egy a marxizmushoz közel álló és egy magát szabad szocialistának nevező csoport, amely az előző kettő között foglalt helyet. A liberálisok hajlandóak voltak a „feudalizmus” (nagybirtok, egyház) ellen fellépni, de hallani sem akartak a mozgó tőke elleni harcról. A Szende Pál vezette „marxistákhoz” olyan entellektüelek tartoztak, akik a polgárság forradalmasítását tekintették feladatuknak, és a szociáldemokrata párthoz való csatlakozást erre hivatkozva taktikai okokból vetették el. A „szabad szocialisták”, élükön Jászi Oszkárral, a szociáldemokraták számos (demokratikus és szociálpolitikai) követelését magukévá tették, a marxizmus alapvető tételeit (így az osztályharc elméletét) azonban elutasították.

Az Országos Polgári Radikális Párt, amely a városi kispolgári, alkalmazotti, értelmiségi rétegeknek egy viszonylag szűk körét tömörítette, nem képviselt jelentős szervezeti erőt. A szervezeti gyengeség oka nem csak abban rejlett, hogy a pártalakulást követően meginduló háború a nagyobb arányú szervező munka elé kétségkívül akadályokat gördített. Szerepet játszott ebben a párt belső megosztottsága, továbbá az, hogy a vezetők inkább az íráshoz, a tanításhoz értettek, és tudatosan is a radikális eszmék propagálását tekintették alapvető feladatuknak.

A párt elnöke, Jászi Oszkár, a nemzetiségi kérdés szakértőjének számított, Amennyiben azt kívánjuk vizsgálni, hogyan vélekedett Jászi és a radikális párt a háború utolsó esztendejében a nemzeti kérdésről, és mit javasolt annak megoldására, úgy elsősorban Jászinak „A Monarchia jövője” című könyvét kell figyelembe vennünk.

A Monarchia jövője” 1918 elején keletkezett, de előnyére nem váló késéssel csak 1918 őszén jelent meg. A könyvben kifejtett elképzelések szerint a Monarchián belül 5 szövetséges (közös ügyekkel egybekapcsolt) nemzetállam alakulna: Ausztria, Magyarország, Csehország, Lengyelország és a Monarchia délszláv lakosait egyesítő Illyria. A még megmaradó nemzetiségi problémák az új államokon belül kulturális, közigazgatási autonómia keretében oldódnának meg, a nemzeti kisebbségek minden „ésszerű” igényének kielégítésével, a belső demokratizálódás folyamatában, amit Jászi az egész terv előfeltételének tekintett.

Jászi érvekkel bőségesen alátámasztott elgondolása kétségkívül kiemelkedett a századforduló óta egyre sűrűbben megjelenő hasonló tervezgetések sorából.

Legfőbb gyengéje – megírásának, még inkább megjelenésének pillanatában – abban rejlett, hogy téves feltételezéseken alapult. A radikálisok túlbecsülték egyrészt a liberális, wilsonista erők súlyát és befolyását az Egyesült Államokban és az antant országaiban, túlbecsülték másrészt a Monarchia erejét, életképességét. (Jászi a demokratikus konföderációt a Habsburgok jogára alatt, alkotmányos királyság keretében vélte megvalósíthatónak.) Túlbecsülték mindebből következően a megértésen és a megegyezésen alapuló békének – vagyis az egész terv alapfeltételének – lehetőségét is. Jászi tévesen mérte fel az orosz forradalom győzelmének várható hatását, elsiklott az osztályharc éleződéséből eredő, az elkövetkező eseményeket alapvetően meghatározó problémák felett. Nyilván úgy vélte, hogy amennyiben könyvében a „dunai szövetséget” a „germán és orosz malomkő” ellensúlyaként ajánlja, tervét kívánatossá teszi a forradalomtól félő és a német hegemóniát elutasító polgárság számára, döntő érvvel támasztja alá az összetartás szükségességét.

Jászi, aki a burzsoázia belátására és támogatására számított, figyelmen kívül hagyta, hogy a háború elvesztését követő zűrzavar, a forradalom veszélye és az erőviszonyok megváltozása a nemzetiségi burzsoáziát, a születőben levő új államok vezető rétegét, vagyonának—hatalmának megóvása érdekében nem a korábbi uralkodó nemzetekkel való megegyezésre fogja ösztönözni, hanem inkább a nemzeti különbségek kiélezésére, a nacionalista vágyak és szenvedélyek felszítására, a könnyebbnek és egyszerűbbnek tűnő lehetőség megragadására.

A területi elvhez, a történelmi határokhoz való ragaszkodás – a könyv egyik alapgondolata – a magyar nacionalizmusnak tett engedményt jelentett; egyengette az utat a Károlyi-féle 48-as függetlenségi párttal való együttműködés elmélyítéséhez. A területi integritáshoz való ragaszkodás ennyiben reálpolitikai elképzelésnek tűnhetett. Amennyiben azonban Jászi úgy vélte, hogy e megoldás a nemzetiségeket is kielégítheti, úgy nyilván tévesen ítélte meg a fennálló helyzetet.

Amikor „A Monarchia jövője” 1918 októberében megjelent, a párt lapja, a Világ azzal népszerűsítette Jászi elgondolását, hogy Magyarország területi integritását csakis így lehet megvédelmezni.

Ezzel az érveléssel, mely Jászi könyvéből kétségkívül nem a lényeget állította előtérbe, a radikálisok a forradalmat megelőző hetekben hozzájárultak eszmei befolyásuk növeléséhez, tömegbázisuk kiszélesítéséhez. E siker később, amikor az ígéretek és a hozzájuk tapadó illúziók a való élet tényeivel kerültek szembe, menthetetlenül visszájára fordult. De arra, hogy így lesz, 1918 októberében kevesen gondoltak. A radikálisok napja egyelőre felkelőben volt, erejük, befolyásuk növekedett, szervezeteikbe hosszú politikai aléltság után visszatért az élet. Az utcákon új, addig ismeretlen színfoltként megjelentek a párt felhívásai, plakátjai; a taglétszám emelkedett, új szervezetek alakultak.

Október 14-én a régi képviselőház zsúfolásig megtelt üléstermében megnyílt a radikálisok régen esedékes kongresszusa, melyen ismert vezetőik: Jászi Oszkár, Szende Pál, Bíró Lajos, Supka Géza, Benedek Marcell szerepeltek előadóként. A tanácskozás három határozati javaslatot fogadott el. Az első új kormányt követelt, a második külpolitikai programot adott, a harmadik a belpolitikai teendőket részletezte.

Egy új, demokratikus, „cselekedeteiben bátor és határozott” kormány mellett a kongresszus azzal az indokolással foglalt állást, hogy csakis egy ilyen kormány ”mentheti meg Magyarország területi integritását, és kímélheti meg a társadalmat forradalmi konvulzióktól”.

A külpolitikai programot tartalmazó határozati javaslat azt hangsúlyozta, hogy Magyarország területi integritása „nincs ellentétben sem a nemzetiségek jogos igényeivel, sem a kialakuló államok ésszerű törekvéseivel”.[2]

A sürgős belpolitikai és belgazdasági teendőket 12 pont összegezte. E pontok többnyire a már ismert radikális követeléseket tartalmazták (választójog, sajtószabadság, agrárreform, a kereskedelem és kisipar támogatása, a köz- és magánalkalmazottak helyzetének javítása), de kitértek új elgondolásokra, aktuális feladatokra is (gondoskodás a hazatérő katonákról, a háborús gazdasági intézmények, a központok rendszerének felszámolása, egyszeri nagy vagyonadó, az egyedárusági helyzetet élvező üzemek államosítása stb.).

A kongresszus a vezető szervek megválasztása során Ady Endrét is a végrehajtó bizottság tagjai közé választotta. Ady a kongresszuson betegsége miatt nem jelent meg, de a tanácskozás résztvevőit táviratban üdvözölte: „… A feudális és nacionalista bűnöket próbáljuk expiálni (jóvátenni). Mentsük meg a magyar népet, – hasonlóan minden magyarországi népet. Népek joga, népek szövetkezése jöjjön…”[3]

Lábjegyzetek

  1. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívum) Röpiratgyűjtemény II. 13/13.
  2. Világ, 1918. október 16.
  3. A Radikális Párt üdvözlése. Ugyanott.


A politikai helyzet alakulása Magyarországon. A forradalom győzelme.
Károlyi Mihály és a Függetlenségi és 48-as Párt Tartalomjegyzék A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke