A polgári radikálisok pártalakítása

A Múltunk wikiből

Írta Mucsi Ferenc

1913 tavaszán a polgári radikálisokon is csüggedés, reményvesztés lett úrrá. A Világ egyik levélírója ezt nyíltan ki is fejezte: „Mondjuk, hogy ebben a percben kissé elfáradtunk, mondjuk, pillanatnyilag a csüggedés ólomsúlya üli meg lelkeinket.”[1] A demokrácia és a reakció erőviszonyait józanul mérlegelő Szabó Ervin a Népszava 1913. karácsonyi számában forradalmi összecsapás esetén az emigráció valószínűségét villantotta fel. Fél esztendővel később Ignotus világosan megfogalmazta: ”Magyarország Tisza István lábainál fekszik… Mentől igazabb, hogy 1910. június 4-e államcsíny volt, annál világosabb, hogy ez ellen csak egyféle ellenzék lehetett volna megfelelő és foganatos: a forradalmi… Erre pedig a mi ellenzékünk nem való, mert nem forradalmi s nem lehet az, mert az ország konzervatív… S ebből él, ezzel marad felül Tisza István. A történelmi osztályok nem bírnak vele, mert ha mégoly borzalmas eszközökkel s mégoly torzan is, de alapjában az ő politikájukat csinálja. Foganatos őellene csak a nem történelmi ellenzékiség lehetne, erre pedig nem találni Magyarországon országot.”[2]

Ignotus cikkének sok felismerését osztotta Jászi és Szende is, ők azonban más következtetésre jutottak. Nem fogadták el, hogy a „nem történelmi ellenzékiség” teljesen talajvesztett, minden társadalmi bázis híján való lenne. A szervezett munkásság mellett ilyen potenciális bázist mindenekelőtt a parasztságban láttak, s éppen ezekben a hónapokban fogalmazták meg többször is – mint az 1912–1913-ban elszenvedett vereség legfőbb tanulságát –, hogy Magyarországon a demokrácia erőtlen mindaddig, amíg csak a városi dolgozó osztályokra támaszkodik. Arra van szükség, hogy csatasorba álljon az ország több milliós földmunkás- és paraszti tömege. Azt ők is elfogadták, hogy a történelmi ellenzék – beleértve a Justh-párt jelentős részét is – alkalmatlan arra, hogy ennek az új toborzásnak a vezető politikai testülete legyen. Radikális parasztpárt híján s a szociáldemokrata párt „dogmatikus kötöttségei” folytán csak egyetlen megoldás lehetséges: ha a radikális polgárság önálló politikai párttá szerveződve maga tesz kísérletet a falusi és városi kispolgári tömegek megnyerésére.

A pártalakulás terve nagy vitákat váltott ki a progresszív szabadkőművesség körében. A Martinovics-páholyban 1913 őszétől kezdve viták sorozatában próbálták tisztázni az új párt politikai és szervezeti kérdéseit, s egyáltalán: a pártalakulás aktualitását. Kunfi a Martinovics-páholyban kifejtette, hogy az új pártalakítás sikerét csak akkor látná biztosítottnak, ha sikerülne megnyernie a parasztságot s a polgári rétegeket; ezt azonban felette problematikusnak tartotta. Ha a munkásság nem tudott a falvakba kimenni – mondotta Kunfi –, akkor a polgárság sem fog tudni kimenni. Emellett – Pogány Józseffel egyetértésben – azt hangoztatta, hogy az új párt megnehezíti majd a szociáldemokrata párt helyzetét, amennyiben az értelmiség egy részét elvonja tőle. Rónai Zoltán ezzel szemben azt hangoztatta, hogy az új párt olyan rétegekhez is el tud jutni, amelyek a szocializmus számára egyébként elérhetetlenek. A vitákat Jászi 1913. október végén a Martinovics-páholyban tartott nagy előadása váltotta ki. Ebben Jászi azt fejtegette, hogy egy radikális pártra mindenekelőtt taktikai szempontból van szükség, mivel ez a párt az ellenzéket is bal felé tolná; a radikális agrárpolitikai propaganda pedig a nagy tömegeket, köztük nemzetiségi parasztrétegeket is a párt mögé sorakoztatná. Olyan parasztpolitika alakulhatna ki, amely a feudalizmussal szemben nem az elmaradott falut, hanem a polgárosodó parasztvárost sorakoztatná fel.

A vita 1914 tavaszán folytatódott. Májusban a megalakítandó párt lehetőségeit és esélyeit egy bizalmasan összehívott szűkebb kör tárgyalta meg. A megbeszélés eredményeit Jászi Oszkár foglalta össze, aki a polgárság megszervezésének szükségességét hangsúlyozta s igyekezett eloszlatni az ellenzéki pártok és a szociáldemokraták részéről felvetődő aggodalmakat. Az Ady Endre, Balassa József, Bíró Lajos, Bölöni György, Dániel Arnold, Jászi Oszkár, Kadosa Marcell, Kernstok Károly, Lengyel Géza, Madzsar József, Nagy Endre, Purjesz Lajos, Rácz Gyula, Szende Pál és mások által május 29-én közzétett szervező bizottsági felhívás a polgári radikalizmus táborába szólította „a polgári munka embereit” a feudalizmus, a klerikalizmus, az uzsoratőke és az imperializmus ellen; nyilvánvalóvá téve, hogy az önálló polgári radikális párt létrehozásának hívei végül is felülkerekedtek a vitában.

Az Országos Polgári Radikális Párt ünnepélyes megalakulására 1914. június 6-án került sor a régi országházban. Kernstok Károly megnyitója után Vámbéry Rusztem a polgári radikalizmus jelentőségéről, Szende Pál a szervezés eredményeiről szólt, majd Jászi Oszkár ismertette a párt programját. A program politikai szabadságjogokat, mindenekelőtt a választójog bevezetését, a közigazgatás és a bíráskodás demokratizálását követelte. A gazdaságpolitikai követelések között első helyen gyökeres földreform megvalósítása szerepelt, mindenekelőtt a hitbizományok megszüntetésének s az egyházi javak szekularizálásának formájában. Ennek kiegészítéseként a kisbirtokot sújtó előnytelen adópolitika megváltoztatását, a mezőgazdasági munkástörvények alapos revízióját s a mezőgazdasági hitel- és szövetkezeti ügy demokratizálását tűzte célul. A kis- és középpolgárság megnyerését célozták a programnak azok a követelései, amelyek az iparfejlesztés felülvizsgálását, a kartellek megrendszabályozását, a kereskedelem, a közlekedéspolitika, az adórendszer gyökeres reformját irányozták elő. Itt kapott helyet az önálló vámterület, az ország gazdasági függetlenségének követelése is.

A kulturális programpontok között az oktatás államosításának, az egyház és az állam szétválasztásának követelése mellett a legfontosabb követelés az 1868. évi nemzetiségi törvény valóra váltása: a kulturális, a közigazgatási és bíráskodási gyakorlatban az anyanyelv biztosítása volt. A program elutasította az ország föderatív átrendezését, s a megyei önkormányzatban jelölte meg a nyelvi-kulturális problémák megoldásának útját. A program negyedik része külön is szólt az ország függetlenségéről, az önálló vámterület mellett azonban csak a kvóta igazságos megállapítását sürgette, az ország államjogi különválásáról nem szólt. Békés külpolitikát s ennek garanciájaként a külügyek parlamenti ellenőrzését követelte.

Ezzel a programmal a radikális szociológusok többsége – maga Jászi is – megtette a szocializmustól elválasztó utolsó lépést is. Nyíltan és tudatosan hirdette és vállalta a létrehozott párt s a meghirdetett program polgári jellegét. Ez tűnik ki Jászinak a pártalakulást követő napon a Világban publikált vezércikkéből is. Ebben Jászi a pártot a polgárság politikai képviseleteként jellemezte, amelynek létrejöttére olyan objektív társadalmi folyamatok szolgálnak alapul, mint a munkásság s a polgárság kialakulása, mint a liberalizmus megkopása és a klerikalizmus kifejlődése. A valóságos társadalmi folyamatokat elkendőző kuruc–labanc ellentétek helyébe – hangoztatta – a tényleges gazdasági és társadalmi érdekek alapján differenciálódott pártokra van szükség a haladás érdekében. A szociáldemokrata párt és a Néppárt alakulása ennek az objektív igénynek a kifejeződése. A radikális párt megalakulása ugyancsak ezt fejezi ki – írta.

A radikális párt megalakulását valamennyi párt ellenségesen fogadta. A választójogi szövetségben együttműködő függetlenségi párti politikusok jó része elhatárolta magát tőle. Azt követelte, hogy részesítsék a radikális pártot a munkapárttal egyenlő elbírálásban. Zichy Aladár és Apponyi Albert ellenségesen fogadta a pártalakulást. A Néppárt június 6-án tartott gyűlésén határozatot hozott arról, hogy amennyiben a radikális párt tagja lenne az ellenzéki pártszövetségnek, a Néppárt kilép a szövetségből. Vázsonyi Vilmos nem kevésbé ingerülten támadt a pártalapítókra, azzal vádolva őket, hogy „hátbakapják” a kormány ellen küzdő ellenzéki pártok koalícióját. Nem fogadta örömmel a pártalakulást a szociáldemokrata párt sem. A Népszava sajnálattal állapította meg, hogy a szocializmussal korábban rokonszenvező radikális szociológusok most visszafelé, a polgárság irányába tettek egy lépést, s ezzel maguk vágtak el azokat a szoros kötelékeket, amelyek eddig a szervezett munkássághoz fűzték őket. Nincs más dolgunk, folytatta, mint hogy figyeljük: „mit tudnak a maguk erejéből csinálni azok, akik eddig túlnyomóan szociáldemokrata tömegek segítségével csináltak politikát”.[3] A Szabadgondolatban Polányi Károly válaszolt a Népszava cikkére: nem történt egyéb – írta –, mint hogy a radikális szociológusok eleget tettek a szociáldemokrácia azon régi kívánságának, hogy az öntudatos polgári erők hozzák létre a maguk önálló politikai szervezetét.

Az ellentétek nem mérgesedtek el, de a vitás kérdések sem tisztázódtak. A polgári radikális párt néhány vidéki szervezetét 1914 június–júliusában még létre tudta hozni, de sem ezek, sem maga a központi szervezet nem bontakozott még ki igazában, amidőn az első világháború kitörése félbeszakította az aktív politikai tevékenységet.

Lábjegyzetek

  1. Egy levél. Világ, 1913. szeptember 26.
  2. Ignotus, A politika mögül. Nyugat, 1914. 13. sz. 1.
  3. A radikális párt. Népszava, 1914. június 6.

Irodalom

A polgári radikális mozgalommal kapcsolatban elsőként Jászi Oszkár munkáira utalunk: A nemzetiségi kérdés és Magyarország jövője (Budapest, 1911), A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés (Társadalomtudományi Könyvtár. Új sorozat. 3. Budapest, 1912). A Polgári Radikális Párt megalakulására lásd Jászi Oszkár, Emlékeimből (Látóhatár) (München), 1957. 1–4) című visszaemlékezését, valamint a IX. fejezetben közölt szakirodalmat. A Galilei Kör tagságára, összetételére lásd Varga F. János közleményét: A Galilei Kör névsora 1912-ből (Történelmi Szemle, 1976. 1–2).


A baloldal útkeresése a háború előtt
A szociáldemokrata párt a háború előestéjénErényi Tibor Tartalomjegyzék Károlyi Mihály a függetlenségi párt élén