A polgári radikalizmus és a nemzetiségi kérdés

A Múltunk wikiből

A polgári radikálisok az elsők közé tartoztak, akik jelentőségének megfelelően nagy szerepet tulajdonítottak a nemzetiségi kérdésnek. Jászi OszkárA nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés” című monográfiájában a nemzeti-nemzetiségi kérdést „a demokrácia archimedesi pontjának”, „állami létünk központi problémájának” nevezte. Könyvek, tanulmányok, vitacikkek egész sorában igyekezett választ adni a nemzeti kérdés elméleti vonatkozásaira éppúgy, mint gyakorlati-politikai problémáira: megkísérelte, hogy kidolgozza a nemzeti–nemzetiségi kérdés demokratikus megoldását Magyarországon. E tárgyú munkássága az egész magyar politikai gondolkodás történetében – a marxista felfogás után – a legszámottevőbb teljesítmény.

Jászi a nemzet és a nemzetiség fogalmának meghatározásakor a – marxista nemzetfelfogáshoz hasonlóan – gazdasági, történeti, nyelvi és kulturális tényezők közösségformáló szerepéből indult ki, ehhez azonban fontos attributumként hozzákapcsolta az önrendelkezés jogát is, mint az államalkotás feltételét. Ezen az alapon különböztette meg egymástól a nemzetet – amely rendelkezik állammal – és a nemzetiséget, amely valamely más államalkotó nemzet állami keretein belül rendelkezik a nemzeti csoportra jellemző egyéb attributumokkal. A nemzeti mozgalmak keletkezését Jászi is összekapcsolta a tőkés fejlődéssel s leszögezte, hogy „a nyelvi egységet nem egy mesterséges törekvés hozta létre – legfeljebb megkönnyítette azt –, hanem az élet tényleges gazdasági és kulturális egysége”.[1] Emellett hangsúlyozta a kulturális–nyelvi egység fontos szerepét is, sőt egyes munkáiban, s főként a nemzetiségi kérdés megoldására irányuló gyakorlati-politikai ajánlásaiban éppen ez az utóbbi vált dominálóvá.

Az önálló állami élettel nem rendelkező nemzetek vagy nemzettöredékek: a nemzetiségek szabad fejlődését Jászi akkor látta biztosítottnak, ha nincs akadálya az adott államkereteken belül nyelvük, kultúrájuk kifejlesztésére és szabad használatára. A nemzetiségi kérdés megoldásának „két sine qua nonja (föltétele) van” – írta nagy művében. Az egyik: jó iskola, jó közigazgatás, jó bíráskodás a nép nyelvén. A másik: minden nemzetiség azon jogának elismerése, hogy nyelvét, kultúráját szabadon kifejlessze.[2] Egyébként a nemzetiségi elnyomást olyan „sérelmi többletként” értékelte, amely megnehezíti – ha éppen lehetetlenné nem teszi – a tényleges társadalmi frontok kialakulását, a társadalom alapvető osztályok szerinti tagozódásának világos kifejlését.

Jászi felfogásában a polgári demokratikus rend volt az az ideális társadalmi-politikai forma, amelyben az osztályviszonyok szabadon érvényesülhetnek. Ennek a megvalósítása, felszámolva a „feudalizmust”, megszüntetné a Magyarországra annyira jellemző nemzetiségi elnyomást is. Mert Jászi szerint a nemzetiségeket érő „sérelmi többlet”, a nemzetiségi elnyomás nem a különböző nemzeti mozgalmak összeütközésének terméke, hanem – Magyarország esetében mindenesetre – a feudális uralkodó osztályoknak az az érdeke, hogy ne engedjék szabadon kifejlődni a tőkés viszonyokat, mert az osztályuralmuk elvesztését eredményezné.

A nemzetiségi kérdés megoldását ilyenképpen az ország demokratikus átalakításával egybeeső folyamatnak fogta fel, közvetlenül összekapcsolva az általános választójog megteremtését s a nemzetiségi elnyomás megszüntetését. Éppen ezért részint elegendőnek ítélte az 1868. évi törvény gyakorlati megvalósítását, részint pedig elutasított minden olyan törekvést, amely a magyarországi nemzeti kérdést a politikai-területi önrendelkezéssel kívánta volna összekapcsolni. Az ország területi integritásának fenntartását gazdasági és kulturális érvekkel egyaránt igazolni próbálta, s anakronisztikusnak minősített mindenfajta területi autonómiára vagy föderalizálásra irányuló tervet. Ez a nemzetiségek politikai önrendelkezését elutasító nacionalista alapon álló program részint közel hozta őt Karl Renner és Otto Bauer nemzeti–kulturális autonómiát képviselő felfogásához, részint azonban a a föderalizmus elutasítása révén – szembe is állította velük.

Nem áll ezzel ellentétben Jászinak a háború utolsó évében kidolgozott híres „keleti Svájc” elképzelése, sem Kossuth Duna-konföderációs tervének módosított felelevenítése. Jászi ugyanis a tervezett államszövetségbe a meglevő történeti Magyarországot egységes államként, érintetlen belső közigazgatási és államhatárokkal kívánta volna bekapcsolni.

Jászihoz hasonló nézeteket képviselt Szende Pál is. Karl Rennernek a Monarchia nemzetiségi viszonyaival foglalkozó könyvével vitázva Szende is az integer Magyarország talajára helyezkedve bizonyította, hogy a demokratikus átalakulás lehetővé teszi az ország változatlan határok közötti fenntartását; sőt azt is bizonyítani igyekezett, hogy a nemzetiségek körében már nincs számottevő kifelé gravitáló törekvés. Szende több munkájában is főként azt bizonygatta, hogy a nemzetiségi kérdés állandó napirenden tartása a reakciós uralkodó osztályok érdeke, mert ezzel tudják leginkább mozgósítani az iskola és a sajtó által sovinisztának nevelt magyar közvéleményt mindenfajta demokratikus törekvéssel szemben.

Szende ebből azt a következtetést vonta le: a haladásnak fontos feltétele, hogy megváltoztassa a magyar társadalom történeti tudatában levő hamis képzeteket, reális történetszemléletre, tehát reális politikai felfogásra nevelje a tömegeket. Ezzel függött össze Szende széles körű tevékenysége főleg a koalíciós kormány történeti hamisításainak, kuruckodó nacionalizmusának leleplezésére. Ő és társai esetenként túllőttek a célon: amikor például a hamis Kossuth-kultusszal szemben Görgey mellé álltak, vagy amikor a Habsburg-barát beállítottságú fiatal Szekfű Gyulát támogatták, aki „A száműzött Rákóczi” című könyve miatt a soviniszta sajtó pergőtüzébe került. Alapjában véve azonban elvbarátaival együtt helyesen támadta mind a kormánypárti, mind a függetlenségi ellenzéki nacionalizmust.

Jászi is felfigyelt arra – bár részletesen nem fejtette ki –, hogy a magyar önállóság, az Ausztriától való elválás szorosan összefügg a nemzetiségi kérdéssel. „Nem lehet Ausztria gyarmatpolitikáját megtörni addig – írta –, amíg az ellenünk az ország másik felét mozgósítani tudja.”[3] A dualizmus felszámolását közvetlen programként nem hirdette, de – Szende nyomán – az önálló vámterület megteremtését olyan előrelépésnek tekintette, amely tisztázza a két ország közötti kapcsolatok gazdasági problémáit, és így a nacionalista ellentétek csökkenésére vezethet. Ugyanakkor azonban a nagy gazdasági egységek progresszív jelentőségét hirdetve Jászi nem lépett fel a két ország különleges kapcsolatainak teljes felszámolásáért.

Jászi megnyilatkozásait a nemzeti-nemzetiségi kérdésben a reakciós sajtó szinte állandó támadása kísérte. Elsősorban Tisza István és lapja, a Magyar Figyelő vádolta Jászit hazafiatlansággal, nemzetellenes tevékenységgel. Különösen sérelmezte, hogy Jászi elismerte, sőt – a vádaskodók szerint – egyenesen propagálta a magyarországi nemzetiségek elnyomásának tényeit.

Jászi az uralkodó osztályok reakciós nacionalizmusával a tömegek hazafiságát igyekezett szembeállítani. Azt fejtegette, hogy a szocializmus nem hazafiatlan mozgalom, legalábbis a 20. században már nem az, Marx és Engels fellépésének időszakával szemben, amikor még – úgymond – a proletariátusnak valóban nem volt hazája. A proletár hazafiság alapjának nem azt a harcot tartotta – félreértve a marxizmus ide vonatkozó forradalmi álláspontját –, amely a munkásosztály hatalmáért küzdve akarja hazához juttatni a proletárokat, hanem a reformistáknak azt a nézetét, hogy a nagyobb munkabér, a munkásság anyagi jólétének emelkedése az az alap, amely a munkásokat a burzsoá hazához fűzi s egyre inkább a saját hazájának érzetét is kelti bennük.

Bármennyire haladók voltak is Jászi nézetei a magyar politikai gondolkodás egészéhez viszonyítva, elvileg nem haladták meg a „magyar állameszme” nacionalista felfogását. Ő is szilárdan kitartott a történeti Magyarország területi integritása mellett, elutasítva ilyenképpen a Magyarországon élt népek jogát a politikai önrendelkezésre. Ez súlyos hiba volt, a polgári radikalizmus olyan tehertétele, amely megakadályozta abban, hogy szövetséget építhessen ki az ország lakosságának felét kitevő nem magyar népekkel, illetve nemzeti mozgalmaikkal, s ezzel a demokratikus átalakulást fontos tömegbázisától fosztotta meg.

Lábjegyzetek

  1. Jászi Oszkár, Der Raubritter. Ugyanott, 1911. június 27.
  2. Jászi Oszkár, A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Budapest, 1912. 529.
  3. Jászi Oszkár, A nemzetiségi kérdés. Világ, 1911. január 29.


A polgári radikalizmus ideológiai-politikai tevékenységének kibontakozásaMucsi Ferenc
A polgári radikalizmus és az agrárkérdés Tartalomjegyzék A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia