A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia

A Múltunk wikiből
1902.
A Művészet című folyóirat megindítása, szerkesztője Lyka Károly.

„Magyarország felfedezésében” egymást támogatva és egymással vitázva együtt haladtak a Társadalomtudományi Társaságba tömörült radikális és szocialista értelmiségiek. Ez a sajátságos együttműködés, mondhatnánk: szövetség, amely egyedülálló jelenség volt a környező országokban végbemenő fejlődéshez képest, több összetevőre vezethető vissza. Mindenekelőtt szembeötlő, főként még a század első éveiben, a hazai szocialista mozgalom ideológiai hátramaradottsága, felkészületlensége arra, hogy saját erejéből választ adhasson az ország érlelődő gazdasági-társadalmi válságjelenségeire. Minthogy ezek megoldása politikailag egyre sürgetőbbé vált, a párt vezetői, ekkor még csekély számú értelmiségi tagjai szívesen vették a marxizmussal rokonszenvező radikális értelmiségiek munkásságát, szövetkezését a közös tennivalók kidolgozására. A társaság alkalmasnak mutatkozott arra is, hogy keretei között a szocializmus eszméi polgárjogot nyerjenek Magyarországon, a marxizmus értelmiségi fórumhoz jusson, s ezáltal mód nyíljon a haladó értelmiség szélesebb köreinek megnyerésére. Ebben a tekintetben különösen figyelemre méltó Szabó Ervin tevékenysége, aki a társaság vitáin, a Huszadik Századba írt tanulmányai, vitaírásai, szemléi révén a marxizmus egyik leghatékonyabb propagátorának, serkentőjének bizonyult.

Az együtthaladásnak természetesen megvoltak a sajátos ideológiai-politikai feltételei, amelyek egyben magyarázzák a különállás fenntartását is. Amint láttuk, a polgári radikálisok jó része a szocializmus végső célját – a távoli jövő feladataként – elfogadta, de megvalósításának elméleti és gyakorlati útjáról a szociáldemokrata párt hivatalos felfogását nem osztotta. Szende Pál és Jászi Oszkár, Rácz Gyula, sőt Somló Bódog és Pikler Gyula is nemcsak elfogadták, hanem mint bekövetkező és kívánatos fejleményt fogták fel a termelőeszközök társadalmi tulajdonba kerülését, a dolgozó osztályok politikai hatalmának létrehozását. Meggyőződéssel hirdették, a társadalmi fejlődés vizsgálata meggyőzte őket arról, hogy a jövő a szocializmusé. Somló Bódog egyértelműen a társadalmi fejlődés szocialista tendenciáját fejtette ki az államfejlődésről írt munkájában. Jászi Oszkár az individualizmus és szocializmus kérdéseiről rendezett vitát úgy összegezte, mint az előbbi vereségét, mint a kollektivizmus győzelmét. Az „Új Magyarország felé” című könyvében pedig egyenesen így fogalmazott Jászi: „Bár paradoxonnak hangzik, ki merem mondani: Magyarország vagy szocialista lesz, vagy nem lesz.”[1]

Jászi és társai ugyanakkor úgy látták, hogy a szocializmushoz még hosszú út vezet: előbb a polgári demokrácia megteremtése a feladat. Ha egy-egy villanásnyira felötlött is bennük, mint Adyban és Jásziban, hogy – miként az első orosz forradalomban – a polgári demokratikus átalakulás összekapcsolódhat a szocialista társadalomért folytatott küzdelemmel, ezt sem úgy értelmezték, mint a proletariátus hatalomra törő, a kispolgári rétegekkel, mindenekelőtt a parasztsággal szövetségben folytatott harcát. Nézeteiket itt erőteljesen befolyásolta a bernsteini reformizmus, amely a polgári demokrácia megteremtése után lehetségesnek, sőt egyedül lehetségesnek tartotta a szocializmusba való békés belenövést, az osztályharc fokozatos háttérbe szorulását. Nézeteikre hatással volt az a szélsőbaloldalon álló szocialisták körében szintén közkeletű felfogás is, amely szerint Európa keletén a társadalom fejlődése ugyanazt az utat fogja megjárni, mint amelyet Nyugaton is megtett. Tehát a szocializmus megteremtésének Magyarországon is az a feltétele, hogy előbb kialakuljon a modern polgári demokrácia, vagy ahogyan főleg Jászi fogalmazásában gyakran előfordult: a „nyugat-európai Magyarország”. „Modern szocializmus modern gyáripari kapitalizmus és az ezen alapuló polgári demokrácia nélkül el sem képzelhető – írta ezzel összefüggésben. – És ezen a ponton jutunk megoldhatatlan ellentétbe az agrárfeudalizmussal, és valószínű szövetségbe az ipari tőkével, jóllehet meggyőződésben és érzelmekben csaknem egyforma távol állunk úgy az egyiktől, mint a másiktól.”[2] De a magyar polgárság nagy többsége, sem az ipari, sem a kereskedő burzsoázia nem támogatta a radikálisok politikai célkitűzéseit; a koalíció kormányzása idején félrehúzódott, várakozó álláspontra helyezkedett, azt követően pedig – Tisza István vezetésével – a nagybirtok s a militarizmus képviselőivel szövetkezve, határozottan szembefordult a demokratizálási törekvésekkel. Ennek folytán kézenfekvővé vált, hogy szinte egyedül a szocialista munkásságra lehet számítani a „nyugateurópai Magyarországért” folytatott harcban. Ezen a ponton, mindenekelőtt a választójogi harcban való együttműködés területén szoros kapcsolatok épültek ki a szociáldemokrata párt vezetői és a radikálisok között.

Magyarország megújhodásának tervében, a városiasodásban, a demokratizálásban és a megvalósítás módszerében Ady – amint mondtuk – egyetértett és együttműködött radikális barátaival, velük és a szocialista mozgalommal kölcsönhatásban fejlődött. Minden bizonnyal sokat tanult az új eszmékre éppoly fogékony, de nála módszeresebben gondolkodó tudós barátaitól, ő azonban világosabban látta és következetesebben vallotta, hogy a forradalmi megújulás kikerülhetetlen, szükségszerű és kívánatos, csak ez hozhat megváltást Magyarországnak. Szellemi értékekben és erkölcsi erőben gazdag tábor gyülekezik most a haladás és a kultúra lobogója alatt – írta 1907-ben –, „…a szellemi fegyverekkel vívott harcban már az övék a győzelem. Eljön az idő, amikor a politikai harcban is az övék lesz. Az az idő lesz Magyarország újjászületése.”[3] Az 1905–1906. évi tapasztalatok alapján megerősödött az a meggyőződése, hogy a radikális értelmiség szellemi forrongása csak a népre, elsősorban a szervezett munkásságra támaszkodva, vele szövetségben szélesedhet politikai forradalommá. Ady a mozgalmi aktivista értelmében nem azonosult a szocializmussal és a programszerű végcélt is távolinak, utópikusnak érezte. A szocialista eszmétől, a magasabb rendű humanista értékrendtől és etikából azonban megújhodást várt és nyert, és hordozóiban, a szocialista munkásokban látta a jövő zálogát.

1906–1907-től kezdve Ady a magyar progresszió táborában központi helyet foglalt el, katalizátor szerepet töltött be, annak ellenére, hogy – vagy éppen azért, mert – sohasem volt politikai vezér. Nemcsak csapongó hangulatai, nem fékezett indulatai, nemcsak szertelen életmódja tették alkalmatlanná erre, hanem amiből mindez fakadt: az alkata. A stratéga módszeres végiggondoló képessége és előrelátása, a taktikus manőverező hajlékonysága nem volt a kenyere. Mondhatnánk persze: költő volt, de ezzel még a legszebb díszítőjelzőkkel ellátva is lefokoznánk. Mert ha politikai vezér, programalkotó és stratéga nem volt is, a forradalmakat megvívó nemzedék politikai gondolkodásának és új értékrendjének kialakításában meghatározó szerepet játszott. Ady nemcsak a modern magyar líra, hanem a demokratikus politikai gondolkodás számára is egy ágban volt a nemesi értékrendet hagyományozó népies-nemzeti irodalom forradalmi antitézise és a plebejus népi örökség nemzeti szintézise.

Az 1905-ben megragadott „magyar ugar” motívum önmagában még nem haladta meg a nagyváradi antifeudális publicista radikalizmusát, amint Újpest, Angyalföld, „az utca” beemelése a népbe, a társadalom alkotó és megújító erői közé sem mondott többet a szocialista szemlélet alaptételénél. Táncsics megidézése, majd a Dózsa-motívum megjelenése 1907. második felétől azonban már új: ebben a néppel tartó bocskoros nemes, Dózsa kaszás népe és Csák Máté földjének proletárjai együtt küzdenek a nagyurak ellen. A politikai gondolkodás megújításában ez a mozzanat a nemzet nemesi-liberális koncepciójával a nemzet demokratikus-népi felfogását, az Etelközhöz és Pusztaszerhez viszonyuló, nemesség-centrikus és dinasztiahű történelemszemlélettel a Dózsától Vajda Jánosig terjedő plebejus népi hagyományt állította szembe. Esze Tamás és a bujdosó kuruc motívum megjelenésével 1909 közepétől aztán nemcsak a koalíciós „kuruckodás” népi antitézise kap hangot, hanem a kisemmizettek és elárulták szociális radikalizmusának és hazafiságának forradalmi szintézise is. Az olyan valóságos vagy látszólagos antinómiákat, mint a szociális és a nemzeti, a népi és a nemzeti, a paraszti népi és a proletár szocialista ellentéte, mint a magyarság és európaiság viszonyának zavarai, Ady oldotta fel a magyar progresszió politikai gondolkodásában, még akkor is, ha a baloldal, a radikális és a szociáldemokrata vezető gárda egyes csoportjai lassabban, nehezebben értették is meg a szintézis jelentőségét.

Ady és a baloldal viszonyában – részben az ő indulatoskodásai, részben barátai, írótársai vagy egyes szociáldemokrata írók értetlensége miatt – voltak zavarok, törések, amint politikai öntudatosodása és radikalizálódása sem fogható fel lineáris folyamatnak. Ingadozásai, kétkedései egyrészt éppen a baloldal gyengeségével, gyakori megtorpanásaival, megalkuvásaival függtek össze. A forradalmi meggyőződést, a megmegújuló hiteket – másrészt – végig nyomon követte a magyarság sorsa miatti aggodalom, a progresszió győzelmének reális lehetősége és a netáni győzelem üdve iránti kétkedés. 1907 márciusában írta a „Fölszállott a páva” befejező soraiban:

„Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra
Vagy itt ül lelkünk tovább leigázva.
Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek
Vagy marad régiben, a bús, magyar élet.”[4]

Ezekben a riasztó sarkításokban a mindent újító győzelem és a mindent pusztító vereség alternatívájának előérzete sejlett fel. A

„Minden, minden ideálunk
Másutt megunt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért”[5] 

strófa úgyszintén egyszerre fejezte ki a forradalom vállalását az üdvében való kétkedést. Adynak ez az ekkortájt formálódó „kettős meggyőződése” nem alkati sajátosság, hanem a valóság kifejezése. A valóság volt itt egymással ütköző és nem békülő igazságoktól ellentmondásos. Ady tudatosan megértette és alapélményként újból és újból átélte nemzedéke, nemzete – és talán az egész régió – ellentmondásos valóságát. Ennek megállapításával a legkisebb mértékben sem vonjuk kétségbe, hogy Ady az első világháború előtti évtizedben szilárdan a progresszió táborához tartozott, annak is a balszárnyán foglalt helyet, kereste, sürgette a szociáldemokráciával való fegyverbarátságot, egész költői és politikai tevékenységével a forradalmi alternatívát választotta és erősítette.

A szociáldemokrata párt vezetőinek zöme tisztelte Adyt, kiállt mellette az 1909. évi Népszava-vitában, nevét és verseit gyakran lobogóként használta. Politikai kérdésekben viszont Jászival és csoportjával működtek együtt. A koalíciós kormány uralma idején vált körükben általánossá az a nézet, hogy a „feudális Magyarországot” előbb polgári demokratikus országgá kell alakítani, csak azután indulhat meg a küzdelem a szocialista célokért. A párt elfogadta, sőt kívánatosnak tartotta a radikális polgári erők részvételét a „feudalizmus” elleni közös harcban, minthogy – egyébként reálisan – jól látta, hogy a polgárság túlnyomó része alkalmatlan arra, hegy harcba induljon saját politikai hatalmának megszervezéséért. A polgári radikális vezetők a maguk részéről igényt tartottak arra, hogy a szervezett munkássággal karöltve részt vegyenek a harcban, mindenekelőtt a választójogi reformért. Jászi, főként kezdetben, még nagyobb ambíciókat is táplált; úgy látta, hogy a polgári radikalizmus egymagában is annyira megerősödik, hogy a munkásság részvétele a demokráciáért folytatott küzdelemben a segéderő szerepére lesz redukálható. 1907-ben egyenesen óvta a pártot attól, hogy a választójogi harcban való túlzott részvétele folytán elveszítse proletár és szocialista jellegét, s a polgári radikalizmus szélső balszárnyává váljon. Ezzel összefüggésben – egyébként helyesen – állapította meg, hogy „a viszonyok kényszere máris a Népszavát igen közel hozta a radikális burzsoázia ideológiájához… az általános választójogért való küzdelem máris túlságosan abszorbeálja a munkások energiáit a parlamenti politika irányában”.[6]

A Társadalomtudományi Társaságban való szoros együttműködésen túl jelentékeny volt az együttműködés a politikai, mindenekelőtt a választójogi küzdelemben. A Huszadik Századnak 1908-ban két különszámát is kiadták: az egyik magyar és francia nyelven összefoglaló tanulmányokat tartalmazott az ország gazdasági, társadalmi, nemzetiségi és kulturális helyzetéről; a másik több mint 50 neves külföldi politikus és tudós véleményét – elítélő véleményét – tette közzé Andrássy tervezett plurális választójogi törvényjavaslatáról. Szoros kapcsolat alakult ki a polgári radikálisok és a szociáldemokrácia között a radikálisok munkástanfolyamain, illetve a Társadalomtudományi Társaság 1906 őszén alakult szabadiskolájában is. A munkástanfolyamokat a Huszadik Század szerkesztősége és a Társadalomtudományi Társaság 1902 októberében indította meg először Budapesten, majd Nagyváradon s fokozatosan több más vidéki városban is. Ekkor még az egyes szakszervezetek égisze alatt, majd 1903 júniusától hivatalosan a társaság rendezésében. Már az első esztendőben 12 különféle szakegyletben 19 tanfolyamot tartottak, összesen 2013 rendszeresen részt vevő hallgatóval.

A munkástanfolyamok tanrendje igen változatos volt. A természettudományi tárgyak nagy bősége mellett széles körű társadalomtudományi ismereteket is átadtak. Az előadók ismert tudósok, művészek, jól felkészült szakemberek voltak (Zigány Zoltán, Réti Lóránd, Somló Bódog, Lyka Károly, Harrer Ferenc, Pfeifer Ignác, Madzsar József, Wildner Ödön stb.). A társaság nem tudta díjazni az előadókat, a kultúra terjesztőinek lelkes önfeláldozása, a munkáshallgatók bizalomteljes ragaszkodása azonban jó egy évtizeden át nemcsak fenn tudta tartani, hanem – egészen a háború idején történt betiltásáig – folytonosan terjeszteni, javítani s újabb és újabb előadókkal bővíteni is tudta a munkásoktatást.

1906 tavaszán Kristóffy engedélyével a munkástanfolyamok önálló intézménnyé bővültek: megalakult a Társadalomtudományok Szabad Iskolája. Elnöke Somló Bódog, igazgatója Jászi Oszkár lett, választmányában elsősorban az iskola oktatói kaptak helyet, a már említetteken kívül Bárczi István, Diner-Dénes József, Rácz Gyula, Szabó Ervin, Veigelsberg Hugó (Ignotus) stb. Megnyitója 1906. október 14-én volt. Jászi ekkor tartott beszédében azt hangsúlyozta, hogy az iskola célja a tudományos ismeretek terjesztése mellett abban van, hogy a düledező vallási vagy metafizikai erkölcs helyébe új morált dolgozzon ki, amelynek alapja: „a tudomány és az emberi szolidaritás”. Az ide vezető út Jászi szerint csak a szabad kutatás útja lehet, mely „nem ismer se dogmákat, se pártigazságokat. Természetesen szocialista pártigazságokat sem.”[7] A program az iskola céljairól többek között azt mondotta, hogy a szociológiai ismeretek terjesztését tekinti feladatának, továbbá azt, hogy a munkásoktatásban addig szerzett tapasztalatokat rendszeres intézmény keretében fejlessze tovább. A szabadiskola valóban új, hatékony keretet teremtett nemcsak a modern, materialista természettudományi ismeretterjesztés számára, hanem a radikálisok és részint szocialisták szociológiai és politikai nézeteinek terjesztésére is. Nem tekinthető véletlennek, hogy a koalíciós kormány, s elsősorban Apponyi kultuszminiszter, igyekezett kézbe venni a szabadoktatást, egységes irányítás és ellenőrzés alá vonni a különböző klerikális és hazafias ismeretterjesztő tevékenység mellett a Társadalomtudományok Szabad Iskoláját is.

A képnek azonban ez csak az egyik oldala. Mert bármennyire jelentős, hatalmas értéket képviselt is az a munka, amelyet a tanfolyamok oktatói végeztek a fővárosban és a vidéken, a szocialista munkásmozgalomban nem maradhatott hatás nélkül, hogy a munkásság képzése túlnyomórészt nem szocialista, polgári értelmiségi elemek kezében összpontosult. Feltétlenül igaza volt A Munka Szemléje cikkírójának, midőn 1906-ban éppen azt tette szóvá, hogy a munkásoktatás aligha mozdította elő a munkások harcedzettségét. Egyrészt az előadók közül csak nagyon kevesen kapcsolódtak be később a szocialista mozgalomba; többségük csaknem karitatív tevékenységnek fogta fel működését; mindvégig bizonyos tanítói fölénnyel kezelte a munkásságot s a munkásmozgalmat egyaránt. Másrészt, a mozgalom vezetői maguk sem segítették elő az értelmiségiekkel szemben meglevő bizalmatlanság eloszlatását, ellenkezőleg, az értelmiségieket általában „jött-ment diplomásként” kezelték s ezzel elriasztottak a mozgalomtól. E kettős forrásból eredő idegenkedés – egyéb okok mellett – arra vezetett, hogy a magyar munkásmozgalomban viszonylag kevés értelmiségi tevékenykedett, s a mozgalom számos kérdésének megvitatása is párton kívüli fórumokra, mindenekelőtt a Huszadik Századra várt. 1906 után valamelyest javult a helyzet, de fonáksága nem szűnt meg teljesen.

Lábjegyzetek

  1. Jászi Oszkár, Új Magyarország felé. Beszélgetések a szocializmusról. Budapest, 1907. 187.
  2. Jászi Oszkár, Az új Magyarország felé. Huszadik Század, 1907. I. 5.
  3. Ady Endre, Magyarország újjászületése. (In: Ady Endre összes prózai művei. IX. Sajtó alá rendezte Kispéter András és Varga József.) Budapest, 1973. 15.
  4. Ady Endre, Fölszállott a páva. (In: Ady Endre összes versei. I.) Budapest, 1955. 83–84.
  5. Ady Endre, A fajok cirkuszában. Ugyanott, 375.
  6. Jászi Oszkár, Az új Magyarország felé. Huszadik Század, 1907. I. 5.
  7. Jászi Oszkár, A Társadalomtudományok Szabad Iskolája munkástanfolyamainak megnyitása. Ugyanott, 1906. II. 423.


A polgári radikalizmus ideológiai-politikai tevékenységének kibontakozásaMucsi Ferenc
A polgári radikalizmus és a nemzetiségi kérdés Tartalomjegyzék A pécsi szabadoktatási kongresszus, 1907