A polgárság

A Múltunk wikiből

Az emelkedés hagyományos útjainak ilyen beszűkülése vagy éppenséggel már elzárulása a magyar társadalom különböző osztályai és rétegei közül korszakunkban aránylag legkevésbé a szabad királyi városi polgárságot érintette. Pedig a 18. század első évtizedei során a felszabadult területek városai is visszanyerték hajdani kiváltságaikat, és korszakunk folyamán néhány új jogadományozás is történt. Egészében azon- ban mindez nem jelentette a hazai polgárság jelentősebb megerősödését. A polgári emelkedés elzárulásának a többihez képest kevésbé érezhető volta persze nem a polgár valamiféle privilegizált helyzetének volt a következménye, hanem annak, hogy a városi polgári lét eleve is csekély játéktere ha nem is szűkült be, de közvetve, lehetőségeihez képest nem is bővült. Az ország felszabadulásának és a békés állapotok beálltának előnyei ugyanis a polgár számára (néhány különösen jelentős központot kivéve) nem azonnal jelentkeztek. Az elpusztult országban évtizedeken át még rendkívül csekély maradt a fizetőképes kereslet. A lakosságnak a sajátlag polgári termelés produktumai, az iparcikkek iránti igényeit a gombamódra szaporodó és jórészt éppen a töröktől megkímélt terület szabad királyi városaiból elszivárgó iparosokból alakult, sokszor valamely régi városi céh legénycéheiként szerveződött falusi és mezővárosi céhek egyszerű termékei is még sokáig ki tudták elégíteni. Ugyanakkor a lakosság – mint az életmódról szólva még látni fogjuk – nem, vagy csak igen kevéssé szorult rá olyan tömegű importárura, amely e polgárság kereskedő elemeinek gyors és széles emelkedését biztosíthatta volna. Az országon belüli szállítás rendkívül kedvezőtlen technikai feltételei, a kereskedelmi kapcsolatok irányának a birodalom gazdasági központjai felé mutató, most már a bontakozó abszolutizmus eszközeivel korlátlanul érvényesíthető átrendeződése és ezzel e kapcsolatok jellegének s a forgalmazott áruszerkezetnek is bizonyos megváltozása ugyancsak nem kedvezett a sajátosan városi keretben maradt iparokat folytató (és csak kevéssé az iparcikkel kereskedő) polgárság fejlődésének sem. Annál kevésbé, mert a vidék szerény piaci igényeinek kielégítése is csakhamar a mozgékony görög, majd az egyre nagyobb számú zsidó házaló kereskedő kezére jutott. Hagyományos ipari és kereskedelmi tevékenységében így mintegy visszafogva – az 1730-as években Bél Mátyás a régi szabad királyi városok legtöbbjének már hanyatló gazdasági életéről panaszkodik, melyben egyre nagyobb szerepet játszik, ahol volt, az iparosok szőlőbirtoka –, a polgár emelkedése, a céhes polgárból a tőkés vállalkozó irányába történő előrelépés a század közepéig még csak egyes esetekben, néhány nagyobb városban: Pesten, Pozsonyban, Erdélyben pedig Kolozsvárt, Szebenben, Brassóban indult meg. Mellettük a birodalom új területi munkamegosztásába illeszkedve ekkor indulnak fejlődésnek – termény- és ekkor még főleg állatkereskedelmükkel – az Alföld egyes gyorsan benépesülő agrárvárosai, valamint egyes földesúri központok. Ezek a hagyományosan a régi városi polgár által ellátott funkciókat ugyan még igen alacsony színvonalon tudják csak betölteni, de már elég erővel ahhoz, hogy a szabad királyi városi polgárság tevékenységi körét tovább szűkítsék. Ilyen körülmények között a szabad királyi városi polgár csekély felhalmozása sem találhat megfelelő befektetésre, s talán ez magyarázza – mint még látni fogjuk – egyes felső-magyarországi vagy nyugat-dunántúli városokban a polgárság tárgyi környezetének meglepő gazdagságát. Hiszen mikor a század közepén az udvar a városok fokozott pénzügyi kihasználásával próbálkozik, meglepve tapasztalja a jórészben a leghagyományosabb úton, a városi haszonvételekből felhalmozódott és befektetési lehetőségek, valamint vállalkozói fantázia híján felhasználatlanul maradt viszonylag nagy tőkéket, melyeket azután sürgősen az örökösödési, majd a hétéves háború finanszírozására fog felhasználni.

Ilyen körülmények között a polgárrá válás csak kevéssé gyakorol vonzóerőt, illetve biztosít lehetőségeket a társadalom feltörekvő elemei számára. Ám a hagyományos szabad királyi városi polgárság ennek ellenére bizonyos szempontból mégis átalakulóban van. Míg a török korszak kezdetén még túlnyomó részében német volt, erős középkori gyökerekkel, a török korszakban a legnyugatibb országrészeket kivéve jórészt elvesztette folyamatos utánpótlását. A részben el is költöző német családok helyére, illetve a helyben maradtakkal házassági kapcsolatra lépve egyre inkább szóhoz jut a környékbeli etnikum: Felső-Magyarországon a szlovák, máshol a magyar; a 18. század elejétől fogva, kivált a déli Alföldön és Erdélynek a Királyföldön kívüli területein megjelennek a városokban a társadalomnak a feudális alapú mezőgazdasági termelésre épült szerkezetéből kimaradt etnikumok: az örmények, a görögök, a magyarok, illetve a románok és a szerbek. A hagyományos német polgárság megmaradt családjai – természetes reakcióként – ahol lehet, végsőkig védelmezik pozícióikat a város vezetésében, ami nagyban elősegíti egyfajta, immár öröklődő bürokratikus elitnek a nemzetiségi problémáktól függetlenül is előrehaladó kialakulását. Ez a német városi vezető réteg azután, helyzetét erősítendő, egyrészt nemességet szerez magának, vagy beengedi a vagyontalan nemest a városigazgatásba, másrészt ugyanakkor szorosabb kapcsolatokat épít ki a királyi földesurat képviselő kamarai szervekkel, s a várost így politikailag az udvar törekvéseinek szolgálatába állítja, anélkül azonban, hogy ez a lojalitása a városfejlődés meggyorsításával viszonoztatott volna. Az udvar ugyanis az országnak a birodalomba való bekapcsolására törekedve még sokáig nem tudta megtalálni az ezzel egyidejűleg és összhangban a hazai polgárságot is fejlesztő tényezőket. A szabad királyi városoktól elvárt polgári fejlődés így majd egyre inkább annak a hagyományosan szabályozott polgári funkciókon, gazdasági tevékenységen már túllépő, az udvar magyarországi igényeinek gazdasági szinten inkább megfelelő új rétegnek a kezébe fog kerülni, amely csupán korszakunk vége felé, s elsősorban nem is a szabad királyi városokban, s nem a hagyományos városi polgárság módjára, hanem a különböző fokozatú kiváltságokkal ellátott mezővárosokban vagy éppenséggel földesúri „váraljákon” kezd kialakulni, soraiban elsősorban a földesúr alárendeltségében, mintegy annak alkalmazottjaként kereskedő, korcsma-, illetőleg boltbérlő, terményfelvásárló funkciókban tevékenykedő egyre több zsidóval.[1]

Ezek száma lassan növekszik. 1730-ban 29 magyarországi megyében 2531 zsidó családot, 12 750 személyt írnak össze, ebből mintegy 7500 az Ausztriával szomszédos, így az ottani piacokkal legközvetlenebb kapcsolatban álló Pozsony, Nyitra, Sopron, Moson és Trencsén megyékben lakik, ezenkívül e terület szabad királyi városaiban további 1600 zsidó család él.[2] A viszonyok stabilizálódása és nyilván az örökösödési háború során kibontakozott értékesítési lehetőségek számukat némileg növelik, települési területük is tágul. Az 1740-es évek második felében már 36 megyében írnak Össze zsidókat, bár összlétszámuk még ekkor is csak 15 ezer körül jár. Úgy tűnik, legnagyobb részük Cseh- és Morvaország felől érkezik, ahol az ottani, már fejlettebb viszonyok között, elsősorban – a nagybirtok árutermelésének szolgálatában némi tőkét gyűjtött; ezt hozzák most át magukkal, itt is átvéve a nagybirtokos egyáltalán eladható termékeinek forgalmazását. A szegényebbek (részint a gazdagok ügynökeiként is) később a falvakat kezdik járni, s begyűjtik a parasztoktól a terményeket és hulladékokat, bőrt, rongyot, egyúttal bizonyos egyszerűbb iparcikkeket is árulva. Tevékenységük jelentőségét és méreteit legjobban azok a – túlzásaik ellenére is alapjukban nyilvánvalóan reális – panaszok mutatják, melyeket a szabad királyi városok céhes iparos és iparcikkekkel kereskedő polgárai emelnek a kellemetlen, s az ausztriai importáruk forgalmazása következtében egyre kellemetlenebbé váló konkurenciát jelentő zsidó házalók ellen. Bél Mátyás és levelezői az 1730-as évek körül már az ország számos pontján jegyeznek fel ilyen panaszokat és vádaskodásokat, elsősorban a szabad királyi városok gazdasági élete hanyatlásának magyarázataként.[3]

Irodalom

  1. A zsidókra: Venetianer Lajos, A magyar zsidóság története a honfoglalástól a világháború kitöréséig (Budapest, 1922).
  2. A zsidóság betelepedésére alapvetők az újabban Ember Győző közölte 1725–1748 közötti zsidóösszeírások: Adalékok a magyar zsidóság településtörténetéhez a XVIII. század első felében (Magyar Zsidó Oklevéltár. VII. Szerkesztette Grünwald Fülöp és Scheiber Sándor. Budapest, 1963).
  3. Bél Mátyás, illetve adatközlői a zsidókról: Notitia Hungariae novae… (Viennae, 1735–1742) passim, több pontján többnyire a régi városi céhes polgár ellenszenvével, így I. 55–56, 648–649, II. 85, 162–163 stb.


A társadalmi fejlődés új irányai a szűkebben vett Magyarországon
A parasztság Tartalomjegyzék Az értelmiség