A polgárság átalakulása

A Múltunk wikiből

A városhálózat átalakulása és ezzel együtt a város új típusainak megjelenése méreteinél fogva az egész ország városlakó társadalmának átalakulását is jelentette. Az új központi funkciók mögött a történelmi fejlődésnek olyan igényei állták, melyek kielégítése a társadalmi szerkezet városi szektorának módosulását, a városlakó új típusainak megjelenését eredményezi – végső fokon az egész magyarországi társadalomra is kiható átalakulást.

A kibővült körű városi népesség szerkezetében e változás országos szinten először is annak a vezető helyzetnek megrendülését jelenti, melyet a városokban összpontosuló központi funkciók ellátásában a hagyományos szabad királyi városi polgárság már csak különleges, a feudális társadalomba (ám egyre inkább már csak abba) jól beilleszkedő előjogai révén is kialakított magának. Egyrészt a szabad királyi Városok nagy része – mint láttuk – egészében kiszorult az új típusú központi funkciók ellátásából, vagy legalábbis elveszítette e téren élvezett korábbi, csaknem monopolhelyzetét. Ez kiváltságolt rétegüket általában a város többi lakosával közösen – ha nem is azonos mértékben – érintette. Másrészt az új központi funkciók nyomán az egyes szabad királyi városokon belül is új társadalmi rétegek jutnak majd szóhoz, kezdenek vagyonosodni, emelkedni. Ez viszont már elsősorban a kiváltságolt réteg problémája. Ugyanez az átalakulás a másik oldalról nézve részben úgy jelenik meg, mint egyes településeknek a feudalizmus általános bomlása során a polgári átalakulás felé mutató központi funkciókhoz jutása, népességükben az ennek megfelelő rétegek további erősödése; részben pedig mint a hagyományos szabad királyi városi népességben is az új funkciókhoz kapcsolódó elemek súlyának megnövekedése. Akár így nézzük, akár úgy: a városhálózat és a városi társadalom szerkezetének mindenképpen olyan bővülése és átalakulása ez, mely a modern tőkés társadalom irányába mutatva, már éles konfliktusok lehetőségét is magában hordozza.

A szabad királyi városok nagy részének vonatkozásában ez az átalakulás – részben e városok jelentőségének csökkenését, hanyatlását is magyarázva – annak a polgárságnak, illetve vezető szerepének hanyatlásával jár együtt, melynek bázisát részint a céhes kézműipari árutermelés, részint az import íparcikk-kereskedelemben betöltött regionális elosztó szerep jelentette. Az országnak az európai, és közvetetten – annak a magyarországi termények külföldi elhelyezési lehetőségeire gyakorolt versenytársi hatása folytán – a világpiaci gazdasági életbe való erőteljesebb bekapcsolódása ugyanis éppen e pontokon egyre inkább megváltoztatta az erőviszonyokat. A kereskedelemben – mind a forgalmazott érték nagysága, mind az ebből adódó felhalmozás nagy jelentősége következtében – egyre inkább a szabad királyi városi polgárok által (a borkereskedelmet kivéve) eddig kevéssé, vagy csak néhány sajátos agrárváros (Szeged, Debrecen, Szabadka stb.) polgáraitól folytatott termény- és állatkereskedelem vette át a vezetést. Ehhez képest az elsősorban a nagy, hagyományos szabad királyi városi központok kereskedelmére oly jellemző, a város központi funkcióinak korábban oly jelentős elemét alkotó, az import iparcikkeket elosztó szerep viszonylag még akkor is veszített volna jelentőségéből, ha korábbi tevékenységi köre ugyanakkor nem szűkül be. A házaló kereskedelem azonban (mely árukészletét ekkorra már jelentős részben közvetlenül a gyáraktól és a manufaktúráktól vette át)[1] most szélesen kibontakozva, egyrészt a könnyen szállítható árut (elsősorban az iparcikket) immár nagy tömegben közel vitte a (korábban ezért a városi kereskedőhöz befáradni kénytelen) vevőhöz, másrészt érzékenyen érintette még a nagykereskedő települt vidéki bizományosait is. Ezáltal a kereslet volumenének kétségtelen növekedése ellenére is, benne a hagyományos városi polgári nagykereskedelem részesedése viszonylag, de abszolút mértékben is csökkent (leszámítva talán az áruk nagy súlya révén a házalók által nem folytatott vaskereskedelmet és a részben romlandó fűszerek és déligyümölcsök kereskedelmét). Nem véletlen, hogy a városi kereskedelmi testületek panaszai az 1780-es évektől mindvégig elsősorban a házaló kereskedelem, később majd a már települt, de nem ágazatonként szervezett, hanem minden kereskedelmi ágból éppen a legtömegesebb fogyasztási cikkeket forgalmazó szatócsok megszorítását követelik; az állat- és gabonakereskedelem rohamos (ám elsősorban a nagybirtok felé forduló) bontakozására egyelőre kevésbé figyelve.[2]

Némileg összetettebb ezeknél a városi céhes kézműipari árutermelés mestereinek helyzete. Míg egyik oldalon a konjunkturális időszakokban a pénzbőség és a nyomában fellendülő, majd (a húszas évek végére kialakuló állandó, termékfelvevő külső piac hatására) fennmaradó és mennyiségileg bővülő belső piaci iparcikkigények e céhes szervezet mennyiségi és minőségi teljesítőképességét már messze meghaladó követelményeket támasztottak ipari termékek iránt, addig a másik oldalról ezen igények kielégítésében is egyre érezhetőbbé vált a részben már külföldi manufaktúrák és gyárak, a városon belül pedig a céhen kívül rekedt (vagy rekesztett), de egyre agresszívebb és egészében egyre erőteljesebb ipari tevékenység versenye. Elsősorban az előbbi volt a veszélyes, amely míg a tömeggyártást illetőleg még csak néhány (például takács) szakmában, addig a legsajátlagosabban városi, polgári és részben luxusigényekre irányuló termelést illetőleg már majd minden városi iparágban érzékeny veszteséget okozott. Ezzel szemben a – láttuk: egyre nagyobb igényekkel fellépő – vidéki piacokra való tömegtermelés megindítása vagy továbbfejlesztése még akkor sem tudott volna kárpótlást nyújtani, ha az technikailag-szervezetileg a céhes keretek között egyáltalán megoldható lett volna. Ezzel a törekvéssel ugyanis a polgárvárosokban és a mezővárosokban – mint láttuk – most ugyancsak gyorsan kibontakozó (s a céhszabadság elnyerésével a szabad királyi városi céheknek e polgár- és mezővárosi piacokon élvezett korábbi monopóliumát, vagy legalábbis előjogait megszüntető) céhek versenye állt volna szembe. Az így két tűz közé került céhes polgár nehézségeit csak fokozza, hogy most már a városon belül amúgy is erősödő kereskedőréteg nem egy helyütt maga is megkezdi (elsősorban ugyan még inkább terményfeldolgozó, mintsem iparcikkeket előállító) manufaktúrák és gyárak felállítását is. Ami ha közvetlen konkurrenciát e hagyományos céhes iparos polgárságnak egyelőre még nem, vagy csak kevéssé jelent, a terménykereskedő-ipari vállalkozónak: ennek a feudális hagyományoktól és befolyástól mindenesetre leginkább mentes rétegnek vagyonát és már amúgy is nagy súlyát a városon belül tovább növeli. A szabad királyi városok polgárságát hagyományosan alakító és fenntartó gazdasági fejlődés ilyen, e polgárságot ha közvetlenül tönkre még nem is tevő, de hosszabb távon már felismerhetően reménytelen stagnálásra kényszerítő, sok oldalról támadva erősödő beszűkülése így természetszerűleg indítja el e rétegek eljelentéktelenedését a gazdaságban éppúgy, mint a társadalomban. A szabad királyi városi polgár korábbi büszke privilégiumai ekkorra már nem tükrözik korábbi gazdasági vezető szerepét, és fordítva: nem is lesznek immár képesek arra, hogy a feudális termelési módon és viszonyokon kívüli elemek bekapcsolódása által fellazult társadalmi szerkezetben e privilégiumok haszonélvezőjeként tényleges vezető szerepét továbbra is fenntartsa.

A polgárvárosok társadalmának átalakulásában ezzel szemben alapjában véve a szabad királyi városok ilyen fejlődésének éppen a fonákja érvényesült. Itt a gazdaságnak éppen a szabad királyi városokban már jelentéktelen elemei lesznek azok, amik a város jelentőségének növekedését és polgárának emelkedését biztosítják. A paraszti árutermelés (mégoly szerény) kibontakozása ugyanis ekkorra már elindította a paraszti társadalomnak azt a differenciálódását, mely korszakunkon át erősödve egyre inkább igényelte az olyan, egyelőre még inkább csak kezdetleges ipari központi funkciókat, melyeket már az e polgárvárosokban és a mezővárosokban létesült céhek is képesek kielégíteni,[3] részben pedig népessé is teszi a polgárvárosok alacsonyabb jogállású helységek vásárai fölé emelkedő jelentőségű vásárait. Ám ezek mellett az erősödő piacközponti funkciók mellett sok helyütt továbbra is – és éppen e vásárok megalapozásával – még mindig jelentős, sőt egyesekben ugyancsak növekvő része van a polgárvárosi fejlődésben az ottani agrárlakosság saját árutermelésének is. Az ennek során kiéleződő társadalmi polarizációban a vagyonosodó, illetve most vagyonosodni képes elemek további útja szempontjából is (sőt elsősorban talán éppen az ő szempontjukból) döntő jelentősége lesz a feudális keretek lazításának, s e réteg maximális mozgási és főleg termelési szabadsága biztosításának: hiszen végül is ez a réteg és ez a lehetőség fogja e legmódosabb városokat az örökváltságra vezetni. A polgárvárosi fejlődés alakításában a szabad királyi városból lesüllyedő, a gazdasági fejlődés sodrában mintegy decentralizálódó, hagyományosan városi céhes ipari, vásári, elosztó kereskedelmi piacközponti funkciók mellett[4] így a város konkrét viszonyaitól – például gazdaságában a mezőgazdaság súlyától – függő mértékben kapnak helyet a lényegében még sajátosan paraszti, falusi jellegű, ám az egyszerű falusinál, sőt a mezővárosinál is jóval nagyobb súlyú tényezők: részint a gazdagparaszti gazdaságok, részint az árutermelésre esetleg különleges növénnyel, gyümölccsel berendezkedő kisgazdaságok. A fejlődésképes szabad királyi városból korszerűtlenként lesüllyedő és a faluból emelkedő, annak viszonyaihoz képest emelkedést jelentő funkciók (legjellegzetesebb példájukként a céhrendszerrel) e sajátos találkozása és egysége adja meg a polgárváros társadalmának az őt a döntően hagyományos központi funkciókra épülő szabad királyi várostól s a még csupán paraszti vagyonosodásból kinövő mezővárostól egyaránt megkülönböztető arculatát. Olyan arculat ez, melyen elsősorban a leendő vagy reménybeli kispolgár: a céhes mester, a helyi, de a helység jellege folytán egyszersmind már regionális jelentőségű boltos, az árutermelő gazdagparaszt – megjelenésével a polgárvárosi belső fejlődést, a társadalmi átalakulást is meghatározó – vonásai uralkodnak. És ezeknek immár ugyancsak a polgárias társadalomszerkezet felé mutató, s már itt is megjelenő ellentétei: a kontárok, a proletarizálódni kezdő mesterlegények és a feudális kategóriákba itt már jórészt kilépő parasztság kisbirtokosnak és törpebirtokosnak megmaradó, vagy éppen az agrárproletár útja felé tartó rétegei. De ha a mezővárosokat még egészükben a parasztságnál tartottuk is számon (bár kétségtelenül közöttük is nem egynek már igen jelentős népessége és fontos központi funkciói is vannak), a polgárvárost mégis, egyes városok túlsúlyban levő paraszti elemei ellenére is mint típust egészében, funkciói és társadalomszerkezete alapján inkább a városi polgári jellegű társadalomhoz közelebb álló kategóriába soroljuk mint már a polgárrá válás felé tartó átmeneti jelenséget. Sőt – a szabad királyi városánál kevésbé merev, s éppen ezért az új (s a társadalmat magát is modernizáló) funkciók befogadására és ellátására alkalmasabb, rugalmasabb társadalmi szerkezetük révén – éppen a polgárvárosok ütik a legnagyobb rést a hazai feudális társadalom bár omladozó, de még létező zártságán. A társadalom szerkezete (eltekintve néhány, a polgári átalakulás igényeinek kielégítésére alkalmasnak bizonyult régi szabad királyi várostól, amilyen Kolozsvár, Temesvár, Győr s mindenekfelett Pest) itt viszonyul a leginkább nyitottnak az új funkciók hordozására. Nem is véletlen, hogy a polgári átalakulás hívei – a kor progresszív folyóiratai e városokkal különös előszeretettel foglalkozó honismertető cikkeinek tanúsága szerint – oly elégtétellel nézik e városok fejlődését.

A kutatások jelen állása mellett megoldhatatlan feladat konkrétan nyomon követni ezen összetett változás további hatását a városi, tehát a központi funkciókat ellátó népességben, akár az egész városhálózat, akár egyes városok társadalmában. Kétségtelen azonban, hogy a változás jellege és kiterjedése – akár a teljes városok, akár azokon belül egyes rétegek helyzetének vonatkozásában érvényesüljön is – végül is mindenhol a város központi funkcióinak sajátos arculatától függött: ahogyan ezeket az árutermelés lehetőségei befolyásolták. E lehetőségek megjelenése, illetve erősödése a város társadalmi szerkezetének már korábban is bizonytalan egyensúlyát végleg felborította. A szabad királyi városban az ott összpontosuló gazdasági tevékenységet addig szervező feudális polgárság gyengülését, a polgárvárosban az új lehetőségeket kihasználni képes elemek erősödését eredményezte, mindkét esetben a társadalmi szerkezetnek – objektíve – már a tőkés fejlődés irányába mutató átformálásán munkálkodva. A változás ereje és minősége ennek során a társadalomban háromféle elem legalább valamelyikének megjelenésében, illetve megerősödésében és ennek során belső átalakulásában is jelentkezett. Ezek: az elsősorban a kereskedelemből kiemelkedő tőkés vállalkozó, a tőkés rend majdani kispolgárának állapota felé tartó réteg és a városi bérmunkásságnak az a fajtája, melyből később a polgári társadalom agrár- és ipari proletariátusa már közvetlenül fog kinőni. Negyedik elemként, a központi funkciók sajátos válfajaként a város lesz gyűjtőhelyévé egy-egy régió bizonyos értelmiségi jellegű funkcióinak és az ezeket ellátó elemeknek is.

E típusok közül a tőkés vállalkozó sajátosan városias, sőt elsősorban nagyvárosias elem. Először a kereskedelemben tűnt fel, méghozzá a terménykereskedelemben. Ez a kereskedelmi ág csak a századforduló háborús éveitől vált jelentőssé, méghozzá úgy, hogy nem támasztván versenyt, nem sértette a hagyományos városi kereskedelem érdekeit. A terménykereskedelem sikere igen sok, részben állandó jellegű, részben időleges tényező függvénye (az időjárástól kezdve a nagypolitikáig, vagy a hadi helyzetig): a bukás sokféle lehetősége mellett a szerencsés ember így sokat is nyerhet rajta. A hagyományos városi kereskedő polgársággal csak azóta került ellentétbe, amióta az így szinte észrevétlenül felhalmozódott tőke a város hagyományos gazdasági élete felé fordult, most már a céhes ipart próbálva megszervezni és alárendelni a kereskedelem igényeinek, egyszerre meg is támadva a kézműves iparos önállóságát, ugyanakkor állandó megrendeléseivel biztosítva is annak létfenntartását – végül is így vagy úgy teljes sikerrel. A vállalkozó mire eddig eljutott, már bekerült a város falai közé, és karrierje utolsó, befejező lépéseként megszerezte a teljes jogú városi polgár elválaszthatatlan velejáróját, ingatlant szerezvén a városban.

A majdani kispolgárság ősének tekinthető, funkciójában máris a kispolgárság szerepét betöltő réteg erősödése nagyrészt már a városfejlődés kisvárosi, polgárvárosi szférájában zajlott le. Korábban központi jelentőségű egyes ipari, kereskedelmi funkciók háttérbe szorulása folytán itt ugyanis olyan gazdasági ágak is élet-, sőt fejlődésképesnek bizonyulnak, melyek nagyobb városon belül az ott kibontakozó tőkés vállalkozásokkal vagy importkereskedelemmel szemben már esélytelenek, vagy pedig a helyi igényeknek az árutermeléstől is alátámasztott erősödése folytán a nagyvárosi céhes termelés révén már nem elégíthetők ki. Ez a kisiparosság és részben a nagyvárosi, illetve falusi legalacsonyabb rendű kiskereskedő: a szatócs, részben az általában városi bázisú és növekvő létszámú házaló, vándorkereskedő elem, továbbá a vendéglátással foglalkozóknak immár a falvakban is megtelepülő rétege most gyorsan és erőteljesen gyarapítani kezdi e sajátlagosan kispolgári funkciójú, jellegű elemek létszámát.

Mindezeknek az elemeknek az erősödése együtt jár – s éppen ugyancsak itt, a városokban – a modern bérmunkásság első elemeinek megjelenésével, úgy, amint ennek a polgárosodó városi népességnek, illetve az államnak e népességhez kapcsolódó igényei fogják meghatározni – egyúttal e társadalom további útját is kijelölve – a városi népesség viszonylag kedvezően kialakított iskolaügyét is. És a városi polgárság átalakulásának e – mint láttuk, oly komplex – folyamatában megváltozik végül a polgárságot alkotó egyes nemzetiségek aránya és funkciója is mind gazdaságilag, mind társadalmilag.

A magyarországi városok ugyanis – kivált a teljességgel polgárosultak – még etnikailag homogén környezetben is általában több nemzetiségűek voltak, és bár a szorosabban vett városi intézményekben ez korábban csak igen ritkán fejeződött ki, a század elején a városi polgárőrségek felállításakor egyszerre nagyon is észrevehetővé vált, sőt intézményes formát is nyert. A városok többségében a polgárőrségek ugyanis egyszerre nemzetiségek szerint kezdtek szerveződni; etnikai különbözőségüket az egyenruhák még egyazon városon belül is nemzetiségenként eltérő volta külön hangsúlyozta, mindenhol kiemelve az illető etnikum ruházkodásának jellemző vonásait. Általában egy-egy több nemzetiségű városban külön német és magyar egységek alakultak, de volt magyarországi város, ahol ezek mellett szerb (rác) vagy horvát (illír) alakulatokat is szerveztek. Az így létrejött egységeken belül azonban sok helyütt – legalábbis a nevek tanúsága szerint – az eredeti etnikumok keveredése is megfigyelhető. A német elem még majd mindenütt nagy súlya és a keveredések ellenére is, az összkép elég egyértelmű: a városokban – kivált azok vezetésében – korábban oly erős, sőt kizárólagos német polgári elem súlyának már induló csökkenését, a polgárság (és kivált a majdani kispolgárság) soraiba pedig a várost körülvevő vidék etnikumának benyomulását mutatja. Ám mindez nem csupán – sőt talán nem is elsősorban – etnikai kérdés: a polgárság állományának etnikai átalakulása végül is új oldalról világítja meg és bizonyítja a városok központi gazdasági funkcióiban kibontakozó, már ismertetett változásokat. Mert a német polgárság térvesztése többnyire a hagyományos gazdasági ágaknak, vagy legalábbis a kereskedelmi kapcsolatok hagyományos irányainak megváltozására, egy idegen etnikum előrenyomulása pedig új ágazatok és kapcsolatok megjelenésére is utalni látszik.

És valóban: a polgárság és a funkciójában már tényleges, réteghelyzetét nézve még csak leendő kispolgárság és funkciói ilyen, etnikumok szerint is végbemenő átrétegződésének, és ezzel a városi társadalom profilja és funkciói változásának kapcsolata is szinte mindenütt megfigyelhető. A negyvenes évekre a horvát városokban megerősödött horvát kereskedelmi tőke a közvetlen földközi-tengeri és balkáni kapcsolatok megerősödését, a hajóépítés és általában a hajózás kibontakozását hozza magával. A szerb kereskedő réteg megerősödése a Bácskában a régi balkáni kereskedelmi kapcsolatok megtartásán túl a terménykereskedelem és a dunai hajózás fejlődésével van összefüggésben; a határőrvidéken a szabad katonai városok különleges státusa lehetővé teszi a szerb kereskedők tevékenységének a hagyományos termény- és állatkereskedelem mellett a fakereskedelemre is kiterjedő fellendülését. Ugyanakkor az ország belsejében a 18. században még oly erős szerb kereskedelmi központok (Eger, Miskolc, Szentendre, Székesfehérvár stb.) ekkorra már sokat veszítenek jelentőségükből, és lassan el is néptelenednek, illetve megkezdik asszimilációjukat: mindez az őket körülvevő régiókban a balkáni kereskedelem jelentőségének csökkenésével is magyarázható. Erdélyben a kivált a levantei és általában a román fejedelemségekkel való kapcsolatot kézben tartó román kereskedők már a századvég óta elkeseredett harcban állnak a korábban itt is igen erős görögökkel és a szászokkal. Behatolnak az utánpótlást nem nyerve lassan hanyatló görögök céheibe, s ezeket elrománosítják, sőt egyes pontokon, mindenekelőtt Brassóban, már a szászoknak is fölébe kerekednek. És bár a Vaskapu szabályozása megosztja a levantei forgalom hagyományos útvonalát, a fejedelemségek saját fejlődése és ott az angol tőke növekvő szerepe pedig csökkenti exportlehetőségeiket, a negyvenes évektől kezdve újabb lassú erősödésüknek lehetünk tanúi. Ugyanekkor a román kereskedők növekvő befolyást szereznek a Bánság gabonakereskedelmi központjaiban is. Szlovák vonatkozásban ez a tendencia szerényebb, de mélyebb: az elsősorban a kereskedelemben érvényesülő horvát, szerb és kivált román polgárias fejlődéstől eltérően itt főleg a paraszti kispolgárosodás erősödik háziipari cikkek gyártásának és házaló kereskedelmének kibontakoztatásával. Sajátlagosan szlovák kereskedő-polgárosodó réteg hiányát vagy fejlődésbeli elmaradottságát viszont eléggé indokolják a felső-magyarországi városok jelentőségének általános csökkenéséről már elmondottak.

Összességükben nemzetiségenként és ezen belül egyes régiónként is különböző bázisú és erejű polgári tendenciák ezek, ám jelentőségük a nem magyar (és nem német) polgárosodás létrejöttében egyre növekedni fog; nemcsak a városok lakóinak társadalmában végbemenő változást befolyásolva, hanem – és jórészt éppen ezáltal – jelentős, sokban döntő elemeiként a polgári forradalmat e nemzetiségek esetén is előkészítő, és majd ennek egy magyarországi szabadságharc felé mutató útját elgáncsoló politikai magatartásnak is.

Irodalom

Általában több használható adatot tartalmaz Oszetzky Dénes, A hazai polgárság társadalmi problémái a rendiség felbomlásakor (Budapest, 1935).

  1. A manufaktúrák és gyárak erősödő versenyére a céhes kézműiparral szemben alapvető Mérei Gyula munkája: Magyar iparfejlődés 1790–1848 (Budapest, 1951, továbbiakban: Mérei 1951).
  2. A kereskedelmi testületeknek a házalók elleni panaszaira – összességükben jól érzékeltetve a hagyományos kereskedelem válságát és útkeresését a változó viszonyok között – jól használható Hofhauser Margit disszertációja: A kereskedőtestületek mozgalma a magyar kereskedelem fellendítése érdekében a XVIII. század végén és a XIX. század elején (Budapest, 1930).
  3. Ugyanakkor megindul a céhek megsokasodása is, kivált a különböző kategóriájú mezővárosokban; erről ad jó áttekintést Eperjessy Géza, Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon 1686–1848 (Budapest, 1967), valamint a hazai céhek mindennemű fennmaradt emlékét – elsősorban a mai államterületről – a teljesség igényével feltáró nagyszabású kutatás eredményeképpen létrejött: A magyarországi céhes kézműipar forrásanyagának katasztere. I–II. Szerkesztette Éri István és társai (Budapest, 1975) című kiadvány.
  4. A céhes szervezés és általában a céhes társadalom problémáiról Berlász Jenő, A pest-budai céhes ipar válsága és a Ferenc-kori céhszabályozás 1790–1840 (Századok, 1967. 3–4), valamint Dóka Klára, A pest-budai céhes ipar válsága /1840–1872/ (Budapest, 1979) ad adatgazdag képet.


A polgárság
A városi funkciók átrendeződése Tartalomjegyzék A polgárság a városi és az országos politikában