A polgárság a városi és az országos politikában

A Múltunk wikiből

A városi központi funkciókat ténylegesen vagy elsősorban ellátó népesség szerkezetéről, alakulásáról kevés országosan összehasonlítható, számszerű idő- vagy térbeli adattal rendelkezünk. 1848-ig az összeírások a népességet még a városokon belül is a feudalizmus kategóriába osztva tárgyalják. Ezen belül szempontunkból egyedül a szabad királyi városi polgárok (illetve polgári családfők) száma nyújt némi támpontot. Ez az 1828. évi összeírás szerint a Magyar Királyságban 25 862 fő volt. Ebből azonban mindössze hét városban volt ezer felett a polgárok száma: Pestnek 1637, Szegednek 1594, Pozsonynak 1522, Debrecennek 1228, Sopronnak 1182, Szabadkának 1083 és Budának 1052 polgára volt. Utánuk még Székesfehérvár következett 930, majd Pécs 844 és Győr 807 polgárral. E 10 város közel 12 ezer polgára az ország polgári családfői teljes számának csaknem felét tette ki. A többi 42 város közül már csak 8-ban volt 500-nál több polgár, 20-ban viszont a polgárok száma még a 300-at sem érte el. A kép az ország regionális fejlődéséről eddig alkotott képpel teljesen egybevágóan, elsősorban a mezőgazdasági árutermelés és a terménykereskedelem hasznát élvező Alföld és Dunántúl legnagyobb központjait emelte ki, a városiasodás korábbi, jellegzetes régiójának, Felső-Magyarországnak teljes háttérbe szorulásával. A polgárjog megadása előfeltételeinek nyilván helyenként eltérő voltát is figyelembe véve meglepő, hogy a 15 ezer lakosú Kassának már csak 565, míg az 5000 főt alig meghaladó népességű Breznóbányának 611, Besztercebányának 422 polgára van.[1] Jele ez végül is a városok hanyatló gazdasági jelentőségének, mely éppen a legjelentősebb városokban a vezető réteget – egyetlen, bár eleve kilátástalan, mert egyre hatástalanabb megoldásként – fokozódó elzárkózásra, a polgárrá válás útjának eltorlaszolására készteti.

A teljes jogú szabad királyi városi polgárság rétegén túl már az új értelemben vett polgári egzisztenciájú vagy igényű réteg kiterjedését vagy legalábbis arányait illetőleg jellemző, hogy Pesten, ahol a városi kispolgárosodás feltételei országos viszonylatban kétségtelenül kedvezőbbek voltak, 1848-ra a gazdasági és társadalmi vonatkozásban a kispolgárhoz közel állónak tekinthető egzisztenciák létszáma a körülbelül 110 ezer főnyi népességből, mintegy 12 500 családfő körül kialakult, igen szerény számítással is legalább mintegy 30–35 ezer főre volt tehető.[2] Az immár népképviseleti országgyűlés képviselőválasztóinak – tekintettel arra, hogy e szempontból gyakorlatilag csupán a 12 500 családfő jöhet számításba – ez még így is több mint a kétszerese: tehát a rétegnek csak mintegy fele lép túl vagyonilag a választójogi cenzus legalsó határán.[3]

E réteg számára ugyanakkor – és nem meglepő módon – már egyre csekélyebb gyakorlati jelentőséggel bírt maga a városi polgárjog, hiszen ez már csaknem teljesen elveszítette bizonyos városi tevékenységre szinte kizárólagosan jogosító korábbi funkcióját. Annyira jelentéktelenedve, hogy az 1840-es években már a polgárrá válás megnehezítésére korábban használt adminisztratív korlátozásokra sem volt szükség. Sokan még a tehetős emberek közül sem igyekeztek megszerezni a polgárjogot. Az elzárkózás tehát kétoldalú. Így nem meglepők a polgárjoggal rendelkezők alacsony létszámáról az 1828. évi összeírásban közölt adatok, miként az sem, hogy Pesten 1848 küszöbén is csak alig 2000 a polgárok száma, Székesfehérvárott 1000, Pozsonyban alig 1500, Szatmárnémetiben éppenséggel csak 450: annyi, mint a fele akkora Nagyszombatban. A polgárjog sorompóinak lezárulására jellemző, hogy az 1802 és 1831 között eltelt 29 év alatt Pesten már csupán mintegy 2700, Székesfehérvárott – kétségtelenül liberálisabban – alig 1200 új polgárt vettek fel; Pesten 1831-től 1848-ig is csak 2050 új polgár felvételére került sor.[4] Ugyanakkor korunkon végig növekedni látszik a nemességet nyerő polgárok és polgári értelmiségiek száma. Hogy emögött a polgár erősödő s valóságos igénye áll-e a nemesi rang elnyerésére, vagy (és új nagybirtokosságnál) a nemesi rang csupán következménye annak, hogy a háborús hadiszállításokból maradt adósságait a készpénzzel fizetni nem képes udvar egyes korábbi kamarai uradalmak adományozásával egyenlítette ki (ami megkövetelte a tulajdonos megnemesítését is), egyelőre nem világos. Kétségtelen azonban, hogy a nemesi rang a puszta címkórság kielégítésén túl ekkor még társadalmilag és gazdaságilag egyaránt nagyon is reális előnyöket jelentett.[5]

Ám ekkorra már a polgárjog utolsó reális funkciója: a részvétel biztosítása a városi közügyek intézésében is, jórészt illuzórikussá vált. Ez a lehetőség ugyanis ekkorra már a legtöbb városban az élethossziglan választott külső tanácsnak: a választott polgárok igen csekély létszámú testületének jogkörébe ment át. Ám a magát minden ellenőrzéstől hovatovább függetlenítő, bürokratikus elitté váló belső tanács, a magisztrátus még ezeknek a polgárjoggal ugyan rendelkező, de többségükben inkább csak még a feudalizmus keretén belüli kispolgároknak a véleményét is egyre ritkábban kérte ki. Nemcsak a város országgyűlési követét delegálta a magisztrátus (természetesen saját kebeléből), hanem a külső tanács által intézett tisztújítás is csak a magisztrátus jelölése alapján történt. Amikor pedig az 1827. évi törvények által kiküldött országos bizottság legalább a tisztújítás jogának az egész lakosságra való kiterjesztését javasolta, a városi követek élénken – és sikerrel – tiltakoztak. Ennek következménye lett az, hogy a negyvenes évekre a városok teljes jogú országgyűlési szavazati jogának előfeltételeként minden oldalról elismert igénnyé vált a városok belszerkezetének demokratizálása, biztosítékaként annak, hogy a szavazati jog nem a városok, többségében a kormánytól függő és nem is túl magas színvonalú, konzervatív bürokratikus vezető rétegét fogja erősebben és még nagyobb súllyal szóhoz juttatni.[6]

A demokratizálási igény nyomásával szemben a szabad királyi városok, illetve az őket irányító és politikailag képviselő csoportok ugyanis egyre erőteljesebben az udvar felé fordultak, és azzal egyetértésben – bár részben különböző indokokból – hajlamosak voltak immár az egész fennálló rendszer megkövesítésére. A demokratizálás igénye ugyanis összetett igény, mely mögött, a városvezetőségek által jól megérezve, többféle erő sorakozik. Egyrészt kétségtelenül szerepe van benne egyfajta nemesi igénynek a már a századforduló körül is nagyszámú városlakó nemes lehető kivonására a város joghatósága alól. Olyan évszázados törekvés ez, amely ez idő alatt számos kísérletben jelentkezett, de miután többé-kevésbé kudarcot is vallott, az 1828. évi bizottsági munkálatokban újból különös hangsúlyt kapott. Ez az agresszív és reakciós törekvés a reformkorra kétségtelenül elősegítette a szélesebb polgári rétegek politikai magatartásának megmerevedését a nemesi politikával szemben. A demokratizálás igénye másrészt együtt járt a városok gazdálkodási ügyekben eddig közvetlen kamarai alárendeltségének megszüntetését, és a város minden szempontból a helytartótanács alá rendelését kívánó igénnyel. Ez a városoknak a kamarán át az udvarhoz fűződő közvetlen kapcsolatát gyengítve, a rendi befolyást erősítette volna felettük. Ilyen körülmények között pedig konzervatív szempontból különösen veszélyessé válhatott volna, ha a magisztrátusokat szélesebb rétegek bevonásával választják. Egyrészt veszélyeztette volna a várost vezető zárt (főleg a hanyatlani kezdő városokban már patríciátussá merevedett) csoport egyeduralmát, másrészt, lehetőséget adva a még feudális polgári jogokkal rendelkező kispolgári rétegek igényeinek szélesebb körű érvényesülésére, esetleg már a városok országgyűlési állásfoglalását is befolyásolhatta volna. Ez utóbbi veszélyre már az 1828. évi bizottsági munkálatok értékelésénél is aggályosan és idegesen figyelt fel Reviczky gróf, magyar kancellár. Már csak azért is, mert a rendi befolyás erősödése ezekre az évekre egyre inkább az abszolutizmussal szemben álló ellenzékiség befolyásának növekedésével vált azonossá.

A városi belszerkezet demokratizálásának ilyen, végül is a legmagasabb országos politikáig elnyúló veszélyeitől fenyegetve, udvar és magisztrátusok annál is inkább egymásra találtak, minél világosabbá lett számukra, hogy a fent említett közvetlen veszélyeken túl egyrészt a demokratizálás révén, ha nem is azonnal, de végső fokon a városi népességnek azok a rétegei jutnának irányító szerephez, akiknek érdekei a városok új központi funkcióihoz kapcsolódva természetszerűleg ellentétesek az abszolutizmus és általában a feudális rend érdekeivel. Másrészt félő lett, hogy a polgári átalakulás legelső várható következményeként életbe lépő, immár polgári szempontú választójog a szabad királyi városok polgárvárosokkal és mezővárosokkal szemben hátrányosabb politikai képviseleti arányát eredményezné. (Az 1848:V. tc. alapján lebonyolított választások utólag kétségtelenül az aggodalmaskodókat igazolták: a központi funkciókhoz fűződő különleges érdekek megfogalmazását és képviseletét ekkorra ugyanis egyre inkább az új típusú városok vették át.)[7] A konzervatív városi magisztrátusok és az udvar gyanakvását még csak erősítette az a felismerés, hogy a városi polgárság bevándorlás útján történő utánpótlása lassan megállt, és a demokratizálódási folyamat nyilvánvalóan egyre több magyar – illetve nemzetiségi vidéken nemzetiségi –, de mindenképpen már csak kisebb számú német elemet hoz a városok jó részének eddig hagyományosan német vezetésébe.[8] E tényező erejére különösen jellemző, hogy az 1828. évi bizottsági munkálatok tárgyalása során éppen a nevét frissen megmagyarosított és már a nemesítés küszöbén álló soproni követ még mindig azt fejtegette, hogy a városoknak a kormányra és az udvarra van szükségük támaszként. Ez ellen a debreceni és budai követek tiltakoztak a legélesebben. Előbbiek már csak városuk hagyományaiból is könnyen megérthető közfelfogásuk miatt; utóbbiak álláspontját a budai városvezetés magyar vagy magyarosodó értelmiségiekkel ekkor már erősen telített volta teszi érthetővé.[9]

Az abszolutizmus politikájának támogatása megmerevítette a városi magisztrátusok nagy részének állásfoglalását a polgári átalakulás más kérdéseiben is. Ám a polgárosodó, de ugyancsak konzervatív és aulikus arisztokrata helyzetével ellentétben a szabad királyi városok vezető rétege számára a polgári átalakulás késleltetése különösen veszélyes volt. E városok nagyobb része ugyanis egyrészt olyan viszonyokat merevített meg, melyek a városfejlődést is lelassították, másrészt ezáltal egyre nagyobbra növelték a városon belüli, már amúgy is sokoldalú társadalmi ellentéteket: konzervatív politikájuk így sokkal közvetlenebbül hatott, és váltott ki ellenhatást, mint az arisztokráciáé.

A magyarországi feudalizmus utolsó évtizedeinek társadalmi-politikai harcába így a polgárság új és régi rendje közötti sokoldalú konfliktus is belépett, szerves – bár az új polgárság országos intézményes politikai képviseletének hiányában kevésbé szembetűnő – részeként a változásnak, mely a polgárság vonatkozásában is átalakította a kor politikai harcvonalait. Azokat a harcvonalakat, melyekhez éppen korszakunkra egy további, s egyre élesedő – elsősorban ugyancsak városi keretekhez kötött – társadalmi konfliktus harcvonalai fognak csatlakozni: ezek mentén pedig immár nem régi és új típusú polgárok vagy kispolgárok, hanem mindkettővel szemben állva, ha még nagyon eltérő mértékben és módon is, de már a tőkés jellegű bérmunkaerő egyre növekvő tömegei sorakoznak fel.

Irodalom

A bontakozó tőkés karrierekre szép példák: Mérei 1951.

  1. A polgárok létszáma az 1828. évi országos összeírás szerint városonkénti bontásban: TStF 21. tábla;
  2. a pesti kispolgárok feltehető létszámára Vörös 1971 következtet (25–26).
  3. A kispolgárságról Vörös Károly, Petőfi és a pesti kispolgár (In: Petőfi és kora. Szerkesztette Lukácsy SándorVarga János. Budapest, 1971, továbbiakban: Vörös 1971) vet fel kérdéseket.
  4. A polgárfelvételek csökkenő számára a Budapest Főváros Levéltárában őrzött polgárkönyvekből összeállított polgár-névsor ad felvilágosítást.
  5. A nemesítésekről Illési JánosPettkó Béla, A Királyi Könyvek 1527–1867 (Budapest, 1885) alapján állítható össze névsor; az érdemek felsorolásai a nemesleveleknek ekkor a Királyi Könyvekbe (Országos Levéltár, a Magyar Kancellária levéltára /A 47/) már egészükben bevezetett szövegeiben olvashatók.
  6. A városok országgyűlési szavazati jogáért vívott harc jó leírásai Lukács Móric az országgyűlési vitákat követő egykorú referáló cikkei az Augsburger Allgemeine Zeitungban (In: Lukács Móric munkái. Összegyűjtötte Gyulai Pál. 11. Budapest, 1894);
  7. A nagyra nőtt mezővárosok reális súlyát az 1848:V. tc.-nek az önállóan követ küldésére jogosult városokat felsoroló 5.§-a érzékelteti.
  8. A polgárőrségek szervezéséről az Országos Levéltár már idézett N 24. sz. állagának 211–213. csomói (Cumulus armandorum pro securitate interna civium) adnak felvilágosítást, benne az egyes városokon belül nemzetiségek szerint elkülönülő polgárőr alakulatok névsoraival és eltérő egyenruháiknak számos ábrázolásával. A nem magyar népek kereskedő polgárságáról nagy irodalmi anyag alapján ad összefoglalást Arató Endre, A nemzetiségi kérdés története Magyarországon 1790–1848 (Budapest, 1960) I. 29–30., II. 7–23.
  9. a városok és a kormány viszonyáról szólva a Bartha István előadása alapján az operátumok tárgyalásáról s ennek során a városi szavazati jogról s belrendezésről a VII. fejezetben még részletesen elmondandókra támaszkodtunk.


A polgárság
A polgárság átalakulása Tartalomjegyzék A városi bérmunkások