A polgárság fejlődésének problémái

A Múltunk wikiből

Évszázadokkal korábbra visszavezethető okok miatt rendkívül vontatottan és sokféle buktatókkal nehezített úton fejlődött ki a századvég modern magyar burzsoáziája. A reformkorban és a forradalomban a hiányzó önálló városi burzsoázia szerepét a középbirtokos nemesség töltötte be, ő volt Magyarországon a polgári átalakulás, főként a polgári politikai intézményrendszer kiépítéséért folytatott harc vezető és szervező ereje. A jobbágyfelszabadítás, az abszolutizmus rendszere által végrehajtott lassú kármentesítés azonban csapást mért erre a rétegre, s különösen az annak alsó kategóriáiban elhelyezkedő párszázholdasokra. Elveszítette a kötött munkaerőt, amelyik addig földjét művelte. Pénze pedig kevés volt ahhoz, hogy beruházással és szabad bérmunkával birtokából modern gazdaságot teremtsen magának. Az 1848 után feudális kötöttségeitől megszabaduló gazdaság rohamos fejlődésében menthetetlenül alul maradt, hiszen mint láttuk, még a nagybirtok sem tudta változatlanul megtartani gazdasági vezető helyzetét, mind nagyobb szerepet kapott az ipari, a kereskedelmi és pénzburzsoázia, a tőkés társadalom világszerte legdinamikusabb rétege. A középbirtok anyagi romlásával arányosan csökkent politikai súlya is, különösen a kiegyezés megszilárdulása után, amikor a polgárosuló társadalom úgy érezte, hogy az elért „nemzeti jogokat” nagyobb veszély nem fenyegeti, s a meglévőnek csupán mérsékelt bővítése és megőrzése adhat némi politikai tennivalót a közügyekkel foglalkozók számára. Az árutermelésbe bekapcsolódó és az új viszonyok talaján megkapaszkodni tudó középbirtokosok a reformkor hagyományai értelmében változatlanul hirdették a polgárrá alakulás programját, ami a régi nemesség, a birtokos és jómódú szellemi foglalkozásúak, az új középrétegek összeolvadásához vezetett volna. Csakhogy ez az átalakulás a középbirtokosság nagyobb részének gazdasági nehézségein, életformabeli hagyományain, de mindenekelőtt a kapitalizmus nagyvárosokhoz kötött, a nagytőkének alárendelt fejlődése következtében előbb akadozott, majd teljesen lelassult. A nemesség polgárosodásának reformkori eszménye csődöt mondott. Nem ők teremtették meg a modern hitelszervezetet, s a nemzeti iparnak sem lettek megalapítói és megszervezői. Új polgári rétegek, nem nemesi eredetű modern tőkés csoportok erősödtek meg, s az ő kezükbe került a gazdaság gyorsan növekvő nem mezőgazdasági szektorainak irányítása. A polgárság politikai funkcióját hordozó egykori nemesség és a gazdasági funkciót hordozó új burzsoázia összeolvadását megnehezítette, hogy Magyarországon a modern burzsoázia legmozgékonyabb rétege és az új társadalmi rend egyik fő haszonélvezője zömében etnikailag idegen elemből – kisebbrészt német patríciusokból, bevándorolt cseh és osztrák iparosokból, nagyobbrészt régebbi vagy új zsidó bevándorlókból – került ki.

A zsidók jelentős szerepe a magyar kapitalista fejlődésben két fontosabb okra vezethető vissza. Az egyik ok az volt, hogy a feudális korszakban – mint szerte Európában – a zsidóság vallásilag háttérbe szorult, társadalmilag megvetett, elkülönített és elkülönülő réteget alkotott. Földbirtokos vagy teljes jogú városi polgár nem lehetett, céhes iparral nem foglalkozhatott. Maradt tehát számára a céhen kívüli tevékenységet képező pénzüzlet, a kisipar céhen kívüli ágazatai, és az egyre fontosabb gazdasági funkciót betöltő házaló kereskedelem. Jogfosztottsága és kirekesztettsége azonban a kapitalista átalakulás beköszöntésével, a polgári jogegyenlőség bevezetésével gazdaságilag egyenesen hasznára fordult. Kelet-Európában – így Magyarországon is – a nagybirtokhoz kötődő mezőgazdasági árutermelés kedvező lehetőségeket teremtett a gabonakereskedelem, a kereskedelmi és kölcsöntőke, a váltóüzlet számára. A zsidó polgárság, miután feudális eredetű ingatlanok nem kötötték meg gazdasági tevékenységében, teljes anyagi erejét a kapitalista fejlődés emeltyűjét képező kereskedelemre és hitelre fordította. Legvagyonosabb része így került szerte Kelet-Európában a kapitalista gazdasági élet, főként a hitelszervezet fontos pozícióiba. A 19. század első felében még oly tarka etnikai képet mutató gabonakereskedő rétegből fokozatosan háttérbe szorulnak, és – bár közülük egyesek megőrzik, sőt gyarapítják mesésnek számító vagyonukat – elveszítik korábbi súlyukat a görög, a szerb, a macedón kereskedők, akik addig főleg a tranzitó forgalomra, a régimódi dunai hajóvontatásra specializálták magukat. A gőzhajó és a vasút elterjedése felemelkedési lehetőséget teremtett a helyi forgalomban tevékenykedő, a nagybirtokhoz kötött zsidó terménykereskedők számára. A legvagyonosabbak lassan elhagyják a falvakat és beköltöznek a városokba, főként Budapestre, hogy szívós kitartással összegyűjtött tőkéjüket a gazdasági élet más ágazataiba is befektessék.

A gyors ütemben magyarosodó főváros még sokban őrzi etnikai tarkaságát. A 70-es években megszűnik a német többség, de 1880-ban a lakosság 74%-a még beszél németül, az iparban foglalkoztatott munkások és tisztviselőknek csupán fele (50,6%) magyar. Ez az arány 1890-re 65,7 %-ra növekszik, a többiek főleg a 25,3%-ot kitevő németek és a 4,5%-ot adó szlovákok soraiból kerülnek ki. A Tisza-korszakot követő első felmérés (1891) időpontjában az iparban a németek és a zsidó vallásúak elsősorban a szakképzettséget követelő ágakban, illetve a kisiparban töltöttek be fontos szerepet. Ha nem számítjuk a főváros nagyarányú építkezésein dolgozó kisvállalkozókat és kőműves szakmunkásokat, ahol a németek és magyarok mellett egyébként még más nemzetiségűek is megtalálhatók, nyomon követhetjük a kisipar átrétegződését. A hagyományos ágakban, köztük néhány hagyományosan ”magyar” iparágban, mint például a kovácsok, csizmadiák, szíjgyártók, asztalosok között döntő többséget képeztek a magyarok, de soraikban gyors eltolódás ment végbe. A csizmadiamesterség megmaradt a régiek kezén, de a nagyváros polgári életformájához igazodó varosi divat igényeit kielégítő és alakító modern cipészek egynegyedét, a férfi és női szabók kétharmadát, a divatárut, kozmetikai és piperecikkeket előállítók háromnegyedét, a szobafestők kilenctizedét már a magyar iparosság új rétege, a zsidók alkotják, akik ezekben az ágakban elsősorban nem a többi magyar iparosnak, hanem inkább a németeknek jelentettek konkurrenciát.

A kisipar átrétegződését nagyban befolyásolta a gyáripar, főként a külföldi gyárak termékeinek behozatala. A hazai kisipar is megérezte a gyors iparosodással járó átmenet nehézségeit, amit a 70-es években a konjunktúraesés elmélyített. A rétegen belüli polarizáció, régi iparágak kipusztulása és újak gyors feltűnése megzavarta a céhszervezet oltalma alatt kialakult nyugalmas életet. A liberális felfogás úgy látta, hogy a gyors változásban megsemmisült egzisztenciák nyomán üresen maradt tért „fiatalabb, egészségesebb elemek töltik be, amelyeknek működése az egésznek javára válik”,[1] csak éppen a kisiparos vélekedett másként. Az élesedő konkurrenciaharc közepette előre nem látott kiutat. Tekintetét csak a megszépülő múltra vethette, amikor nem volt nagyüzem. virágzott a kézművesség, nem ismerte az uzsorát, nem szorult hitelre, mert a lassú fejlődés körülményei között a kevés beruházáshoz akkoriban szükséges kiadásokat még saját felhalmozásából is fedezni tudta. Ahol a kisipar nem tudott kellően alkalmazkodni az új viszonyokhoz. ott megerősödött konzervativizmusa, a szabad ipar helyett a „társulási kötelezettség” bevezetésével próbálta visszaállítani az újonnan jövők konkurrenciája ellen védelmet nyújtó céhkereteket. A tőkével elsősorban mint pénztőkével, kereskedelmi tőkével került kapcsolatba, számára a kereskedő és a hitelező a tőke megszemélyesítője. A kisiparosok nagyobbik fele éppen ezért a konzervatív antikapitalista irányzatokra nagy fogékonyságot mutatott, kisebbik fele megoszlott a kispolgári demokratikus érdekeket is képviselő Függetlenségi Párt és a munkásmozgalom között, néha olyanformán, hogy mindkettőt támogatta.

A kereskedelmi és hiteléletet sem kerülte el e süllyedést és emelkedést egyaránt hozó átalakulás. A főváros kereskedelme a 70- es években még jórészt a régi patrícius eredetű családok kezén van, de soraikból egyre többen fektetik pénzüket a biztos egzisztenciát nyújtó bérházakba, s ezzel sokan végleg ki is kerülnek a gazdasági élet főáramából. A gabona-, fa és gyapjúkereskedelemben felhalmozott pénzek viszont az új hitelintézetek részvényeibe fektetve kamatoznak, néha ipari tőke lesz belőlük. A pénzvilág kulcspozícióiban ott látjuk már a magyar gazdaság további történetében nagy szerepet betöltő Kornfeld Zsigmondot, Lánczy Leót, Beck Nándort, Beck Miksát, akik mellett az elnöki tisztséget még a kor ízlésének megfelelően fényes történelmi neveket viselő arisztokraták és egykori miniszterek töltik be. Az iparvállalatoknál ez a kettős funkcióviselés jóval kevésbé érvényesül, jelezvén egyben, hogy a korszak hivatalos értékrendjében az ipari tevékenység még mennyire alatta maradt a bankvállalkozásoknak.

A zsidók gyors magyarosodását jelzi, hogy mind többen lépnek a szabad értelmiségi pályára. Egyre több közöttük az orvos, a hírlapíró, az ügyvéd; a tehetős szülők elsősorban hazai főiskolákra küldik tanulni fiaikat, a legvagyonosabbak pedig örökölhető nemesi címeket kapnak, vagy nagyobb összegért ”vásárolnak”. (1890-ben az ügyvédek 22%-a, a hírlapírók 39%-a, az orvosoknak pedig csaknem fele volt zsidó. 1860 és 1899 között 118 zsidó család szerzett nemességet.) Az asszimilálódás folyamatát nem gátolta számottevően a zsidók nagyarányú be- és átvándorlása sem. A 19. század közepétől Ukrajnából és Galíciából tömeges vándorlás indult meg Nyugat felé. Az oroszországi antiszemita pogromok nyomán a 80-as években folytatódott a menekülők beáramlása. A régi honosok és az újonnan jöttek között azonban nagy különbségek voltak nem csupán társadalmi, hanem vallási tekintetben is. Az előbbiek a polgárosultabb, az asszimilációt inkább előmozdító reformált, neológ irányzathoz, utóbbiak a régi hagyományokat a szokásokban, ruházkodásban, hajviseletben, névadásban is őrző ortodox hitközségekbe tartoztak. Az újonnan jött bevándorlók az északkeleti megyékből fokozatosan az Alföldre, a falvak után a városokba húzódva főként házalókereskedéssel foglalkoztak. Részben ebből a rétegből kerültek ki faluhelyen a pénzügyletekkel is foglalkozó kocsmárosok, terménykereskedők, tehát a tőke helyi megtestesítői. Ezek asszimilációja természetesen lassabban ment. A friss bevándorlók nem kis része azonban hosszabb-rövidebb itt-tartózkodás után elhagyta Magyarországot, továbbvándorolt Nyugat felé. A magyarországi zsidók száma 1850-ben 250 ezer (2,1%), 1869-ben 542 ezer (4%), 1880-ban (625 ezer (4,6%), 1890-ben pedig 707 ezer (4,7%) főt tett ki. Ebből 1880-ban 365 ezer (58,5%), 1890-ben 451 ezer (63,8%) vallotta magát magyar anyanyelvűnek.

Az új burzsoázia szokatlan gyors gazdasági és társadalmi előnyomulása, a dzsentri birtokosi pozíciójának megingása megállította a polgárosodó rétegek egybeolvadását. A liberális teoretikusok még síkra szálltak a megkezdett folyamat folytatása mellett. A kor neves publicistája, Beksics Gusztáv hangsúlyozta: „Csakis a polgárság segítségével teremthetjük meg a nagy nemzeti középosztályt, amely átölel minden társadalmi réteget, s magába olvasztja e rétegek színét-javát… Csak a polgárság segítségével vihetjük középosztályunkba a munka szeretetét és megbecsülését… amíg a szerzett vagyonnak nem leend becsülete az öröklött vagyon mellett.”[2] De be kellett látniuk, hogy nagy változás történt. Nemcsak az egybeolvadás folyamata akadt meg, hanem egy éppen ellentétes folyamat kezdődött, a dzsentri soraiban a 80-as évek elején megindult a disszimiláció is. „A transzfúzió mely már megkezdődött, megállt. A retrográd irány állította meg, mely az osztályérdekek és viszályok magvát hintette el. A dzsentribe bele kezdték beszélni, hogy mint ilyennek kell a modern társadalmi és gazdasági szellemmel szemben állást foglalnia.”[3] A dzsentri „öntudatra eszmélésének” romantikus restauratív ideológiáját egykorú röpiratok fejtegetik, alapgondolataikat elsősorban az alig korábban meghirdetett agrárius programokból merítve. Csakhogy ameddig ott a burok szorosan vett közgazdasági elemekből lett összeállítva, itt a köpeny a dzsentri politikai hagyományainak megfelelően, inkább nemzeti és függetlenségi. A lényeg mindenesetre a liberalizmussal való szakítás, a dzsentri hatalmi pozícióinak visszaszerzése, vagy ahogy teoretikusai gondolták: megtartása. A dzsentri marad! – írta házi ideológusuk (Margitay Dezső) nagy port felverő 1885. évi röpiratának címében, s meghirdette a dzsentri újkonzervatív alapon álló ellen-polgárosodási doktrínáját. Meg kell állítani a nemességnek a polgárságba olvadását, mint ahogy meg kellett akadályozni korábban a magyarság beolvadását a németségbe, mert most ez a haza megmentésének záloga. Szakítani kell a liberális hagyománnyal, amelyik a születés arisztokráciájával szemben az ész arisztokráciáját akarja hatalomra juttatni, de a valóságban a pénz arisztokráciáját állítja az új társadalom csúcsára. S jobb-e az új uralkodó osztály a réginél? Nem jobb – mondja ez a felfogás –, mert a pénz arisztokráciája harácsoló, cinikus és gyökértelen kozmopolita, míg a nemesi rétegek összeforrottak a haza földjével és sorsával. Vissza kell tehát állítani a születési arisztokrácia uralmát, a hajdan közfunkciót is betöltő, társadalmi jótékonyságot gyakorló nemesi földbirtoknak kell kezébe vennie az állam és a társadalom irányítását, s a modern polgárság visszaszorításával egyidejűleg állami eszközökkel, kedvezményes hitellel megállítani hanyatlását. Az állami „birtokmentő” politika követelésére idézte 1885-ben egy magyar közgazdász Engels ironikus szavait: az egyetlen praktikus kérdés az, hogy miként költsön az óporosz junker mondjuk évi 20 ezer márka bevételből 30 ezer márkát, anélkül, hogy adósságba verné magát. Ezen a ponton azután összetalálkozik a nagybirtok agrárius ideológiája a dzsentri újkonzervatív szárnyának most bontakozó törekvéseivel.

Az agrárius ideológia és a dzsentri szerveződésének, a kispolgárság süllyedő rétegei antikapitalizmusának összekapcsolódásából nőtt ki a 80-as évek elején a magyarországi antiszemita mozgalom, hegy kihasználja a társadalom széles köreiben megmaradt tradicionális gondolkodás és beidegzettség idegenkedését a szokatlan tempójú kapitalista fejlődéssel szemben, hogy hajtóerőként szekerébe fogja a tőkés rend elnyomottjainak – még a középkorból örökölt – ösztönös védekező formáit.

Lábjegyzetek

  1. Heltai Ferenc, Az iparososztály állítólagos hanyatlása. Nemzet, 1883. január 10.
  2. (Beksics Gusztáv) CENSOR, Társadalmunk és nemzeti hivatásunk. Budapest, 1884. 70.
  3. Ugyanott, 130.

Irodalom

A polgárság fejlődésének problémáit lásd: PachHanák idézett munkájában; Hanák Péter, A Monarchia alkonya című idézett művében és Vázlatok a századelő magyar társadalmáról című tanulmányában (Történelmi Szemle, 1962. Z.). A zsidóknak a gazdaságban és társadalomban betöltött szerepével legújabban foglalkozik Kubinszky Judit, Politikai antiszemitizmus Magyarországon (Budapest, 1976) című könyve. Lásd még: Venetiáner Lajos, A magyar zsidóság története a honfoglalástól a világháború kitöréséig, különös tekintettel a gazdasági és művelődési fejlődésére (Budapest, 1929), valamint William O. McCagg, Jewish Nobles and Geniuses in Modern Hungary (New York, 1972); Hungarian–Jewish Studies. Ed. R. L. Braham (New York, 1966) és George Barany, „Magyar Jew or: Jewish Magyar”? (To the Question of Jewish Assimilation in Hungary) (Canadian–American Slavic Studies, 1974. 1.). A fővárosi fejlődésre lásd: Glatz Ferenc, Polgári fejlődés és nacionalizmus Magyarországon a XIX. században (Történelmi Szemle, 1974. 1–2.). A budapesti nagypolgárság kialakulására és fejlődésére alapvetőek Vörös Károly tanulmányai: Budapest legnagyobb adófizetői 1873-ban (In: Tanulmányok Budapest múltjából. XVIII. Budapest, 1971) és Budapest legnagyobb adófizetői 1888-ban (ugyanott XIX. Budapest, 1972), valamint összefoglaló feldolgozása a Budapest története IV. kötetében (Budapest, 1978). Az asszimiláció általános adatait vizsgálja a polgári átrétegződés szempontjából Hanák Péter, Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században (Történelmi Szemle, 1974. 4.). A városoknak a magyarosodásban játszott szerepét a kortársak is értékelték, lásd: Beksics Gusztáv, Magyarosodás és magyarosítás (Budapest, 1883). A dzsentrikérdés nagy egykorú vitairodalmából a fontosabbak: (Beksics Gusztáv) Censor, Társadalmunk és nemzeti hivatásunk (Budapest, 1884); (Margitay Dezső) Revisor, A gentry marad (Budapest, 1885); későbbi visszapillantás Concha Győző, A gentry (Budapesti Szemle, 142. 1910). Történetírásunk álláspontját lásd: Hanák Péter, A magyar „középosztály” fejlődésének problémájához (Valóság, 1962. 3.) és Szabó Miklós, A magyar szélsőjobboldaliság történeti gyökerei című idézett kéziratos munkájában.


A magyarországi tőkés fejlődés társadalmi-politikai következményei
A nagybirtok polgárosodása és az agrárius mozgalom Tartalomjegyzék Az antiszemita mozgalom