A politikai kapcsolatok

A Múltunk wikiből
1842. június 10.
Kossuth Pest vármegye közgyűlésén javasolja, hogy Horvátország kapjon teljes közigazgatási és törvényhozói önállóságot.

E kölcsönhatás és együttműködés ismertetése vezet át a következő fejezetekhez, amelyekben a magyarok és a nemzetiségek harmincas és negyvenes években alakuló viszonyát politikai vonatkozásaiban vizsgáljuk majd meg: mindenekelőtt a viszályokat.

Progresszív, korai politikai összefogás jött létre a magyarországi nemzetiségek között a jakobinus mozgalomban. A magyarországi jakobinusok szervezkedésük folyamán arra törekedtek, hogy a nem magyarlakta területeket is bekapcsolják a mozgalomba. Ezt a célt szolgálták a különböző, nem magyar nyelven megjelent röpiratok, versek. A Marseillaise-t latin, magyar és német nyelven kívül szlovákra is lefordították. A jakobinusok 1794 áprilisában Zágrábban egy szabadságfára horvát nyelvű verset függesztették ki, amely felszólította a horvátokat, hogy ne harcoljanak a franciák ellen, „hiszen a franciák az egész világért küzdenek és védik a parasztokat meg a polgárokat”.[1] Ez és ehhez hasonló versek kézről kézre jártak a magyar és a horvát jakobinusok között. E franciákat védő dal első két sora a Marseillaise-t magyarra átültető Verseghy Ferenc tolmácsolásában így hangzott:

A franciák ellen magyarok s horvátok
Ti véres fegyverrel miért indulnátok?[2]

1794 júniusában ismeretlen személyek Liptó megyében egy szlovák nyelvű röpiratot terjesztettek, amely minden valószínűség szerint összefüggésben volt a jakobinus mozgalommal. Ez a szlovák nyelvű röpirat „a szávai, drávai, tiszántúli, dunai generálisok” aláírással az urak és az egyház földjének a parasztok számára való átadását, a dézsma és a szolgáltatások eltörlését követelte, és ennek megvalósítása érdekében paraszti szervezkedésre, felkelésre buzdított. A szlováklakta területeken folyó eme szervezkedések kapcsolatban álltak a Kościuszko vezette lengyel felkeléssel. Így kapcsolódott egymáshoz három nép forradalmi mozgalma: a lengyel felkelés, a magyarországi jakobinus mozgalom, amely a szlováklakta Felvidéken is szervezkedett.

Jelentősebb volt hatásuk Horvátországban, ahol a mozgalmat Szén Antal, Martinovics rokona indította el, s a kátékat főképpen Josip Kralj uradalmi prefektus terjesztette. A szép számú horvátországi jakobinusok közül hadd említsük meg Jovan Sečanacot és Marko Delivukot, akiről Martinovics azt állította, hogy az említett horvát forradalmi vers szerzője volt. A nemzetiségi területek közül Erdélyben is folyt szervezkedés, a résztvevők azonban kizárólag a magyar nemesség és a nemesi értelmiség köréből kerültek ki. A jakobinus mozgalomban csak egy román résztvevőről tudunk.

A nemzetiségi területeken végzet munka sikeréhez minden valószinűség szerint hozzájárult Martinovicsnak a nemzeti kérdésben elfoglalt ismertetett álláspontja; s fordítva: a horvátok, a szlovákok és a románok részvétele a magyarországi jakobinus mozgalomban biztosította a nemzeti kérdésre vonatkozó haladó nézetek elfogadását.

A jakobinus mozgalmat követően hosszú évtizedeken át nem számolhatunk be politikai kapcsolatokról. Ennek az a magyarázata, hogy a modern nemzeti mozgalmak nem lépték át a nyelvi kulturális szintet, a magyar nemzetiségi együttműködés tehát a jól ismert művelődési-nyelvi területekre terjedt ki.

Ha figyelmünket a magyar kezdeményezésre fordítjuk, akkor a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején több lapban rokonszenves érdeklődést regisztrálhatunk a fiatal Szerb Fejedelemség és politikai élete, és az ott működő haladó irányzatok törekvései iránt. A Társalkodó 1839-ben baráti hangon emlékezett meg az Obrenović Miloš önkényuralma ellen kibontakozott megmozdulásról, az 1838. évi szerbiai alkotmányról és a fejedelem lemondásáról. E lap 1842-ben is visszatért Szerbiára, és történetének utolsó három évtizedét, az első szerb felkelés leverését követő időszakot elemezte.

A nem magyar népek nagy érdeklődéssel fordultak Széchenyi István munkássága felé. Ez a figyelem különösképpen két fontos területre terjedt ki: Széchenyi gazdasági tevékenységi köréből a Duna hajózhatóvá tételére tett erőfeszítéseire, politikai működését illetően pedig türelmes nemzetiségi nézeteire. Ez az érdeklődés nyilvánvaló, hisz az e népek nemzeti egyenjogúságért, függetlenségért folytatott küzdelmét támogató s vezető polgárság (jórészt kereskedő polgárság) elsőrendű érdeke volt a kereskedelmi utak építése. Széchenyi terve is hajózhatóvá akarta tenni a Dunát és közvetlen vízi út létesítését határozta el a Fekete-tengeren át Konstantinápolyig. A türelmes nemzetiségi politika is érthetően nagy együttérzést váltott ki az elnyomott népek körében. Széchenyi e törekvései iránt a legnagyobb érdeklődést a legközvetlenebbül érdekelt románok és szászok mutatták.

Az al-dunai Vállalkozás során közvetlen kapcsolatok is jöttek létre. Széchenyi e munkálatok idején többször tárgyalt a szerb és a román fejedelmekkel, s különösen az utóbbiakkal épült ki közvetlenebb viszony. Útleírásában rokonszenvvel emlékezett meg havaselvi tapasztalatairól, s a fejedelemséggel való kereskedelem mellett tört pálcát. Ezeket az együttérző és a kereskedelem fejlesztésére vonatkozó megnyilatkozásokat a románok örömmel fogadták.

Széchenyi kilenc al-dunai útja során több román bojárral, értelmiségivel érintkezett, akikről nemegyszer meleg hangon emlékezett meg. 1834 októberében Bukarestbe is ellátogatott. Alexandru Ghica fejedelem Széchenyit kitüntető szívélyességgel fogadta. Ötnapos bukaresti tartózkodása alatt ünnepelték, s estélyeket rendeztek tiszteletére. Széchenyi azonban nemcsak ezeken a fényes ünnepségeken vett részt, hanem sorra látogatta a havaselvi iskolákat, kórházakat stb. Bukaresti tartózkodásáról írta útleírásában: „Mily barátsággal fogadtak Oláhország hercege (Ghicáról van szó – A. E.) és egyáltaljában lakosi, nem mondhatom. Mindannyi, kivel találkozom, versengve iparkodik háláját mutatni… Ej be jól esik lelkemnek azon tisztelet és megbecsültetés, melyet magyar létemért nyerek s mily inger lehet ily eset mindnyájunknak megbecsültetni a magyar nevet mindenkor és mindenütt.”[3]

A negyvenes évek, a kiéleződött ellentétek mellett is, számos esetben hoztak létre együttműködést. A magyar és nem magyar liberális és radikális irányzatokat ha életre-halálra el is választotta egymástól a nemzeti kérdés, az antifeudális törekvések és a polgári átalakulás kívánsága mégis összefűzte a barikád két oldalán levő erőket. S ha a magyarországi románok és a magyar városokban szétszórtan élő szerbek nem is mondtak le nemzeti kívánságaikról, szövetségük a magyar reformmozgalommal töretlen volt. Mindezt szem előtt tartva, nem lehet feladatunk, hogy a differenciált nemzeti mozgalmak hungarofil irányzatait, illetve a nemzetiségi ajkú, de a magyar mozgalmat támogató nemesség magyar körökkel szövődött kapcsolatait is bemutassuk. A magyarbarát horvát párt, a szlovák ajkú nemesség, a Duna melletti városokban élő szerb polgárság vagy a magyarországi románság magyar mozgalommal kiépült politikai együttműködésének vizsgálata éppúgy az 1840-es évek nemzetiségi mozgalmait tárgyaló fejezetek feladata lesz, mint a konzervatív erők együttműködésének bemutatása is.

A liberális indítású antifeudális együttműködést a Pesti Hírlap és a szlovák nemzeti mozgalom orgánuma, a Szlovák Nemzeti Újság (Slovenskje Národnje Noviny) állandó vitája példázza a negyvenes évek derekán. Annak ellenére, hogy a polémia a nemzeti ellentétek miatt gyakran kiéleződött, a Pesti Hírlap elismerően nyugtázta a szlovák újságban sokszor képviselt progresszív nézeteket, bár egy pillanatig sem feledte a vitás pontokat: „örömünket fejezzük ki a tót újság szabadelvűségén, s ha még azon particularismusáról is lemondana, mely szerint mindig nem a magyar nemzet általános boldogságát, hanem csak a tótok jólétét kívánja eszközöltetni, rendeltetésének megfelelne, s minden ember méltánylatát kivívná!”[4]

Ez a közös platform a viták elmérgesedése ellenére átmeneti közeledést is hozott. Ez a közeledés összefüggött az 1847-es esztendő eseményeivel, az utolsó rendi országgyűléssel, amelyen a szlovák polgárság is hallatta hangját. 1847–1848-ban Štúr mint Zólyom város követe részt vett az országgyűlés tárgyalásain. Noha Štúr konzervatív programmal lépett fel – ez tükrözte a szlovák mozgalom ellentmondásosságát: egyfelől a liberalizmusra, másfelől az osztrák kormányra, illetve az aulikus konzervatívokra való támaszkodás –, szereplése mégis a haladást szolgálta. Nyílt és bátor fellépése a szlovák nyelv érvényesítése, de különösen a kötelező örökváltság érdekében, a haladás híveinek rokonszenvét váltotta ki. Beszédében válaszolt azoknak, akik szerint a nép szabad, mert megvan a költözködés szabadsága. Vázolta a nép borzasztó helyzetét, s megállapította, hogy a műveltség terjesztése, az ipar fejlesztése a nép súlyos körülményei miatt nem lehetséges. A jobbágyság felszabadítása érdekében mondott beszédével Štúr az országgyűlés leghaladóbb elemei közé emelkedett. Érvelésében összekapcsolódott az antifeudális harc a nemzeti jogokért folytatott küzdelemmel.

A szlovák polgári értelmiség haladó követelései és képviselőjének bátor, antifeudális megnyilatkozásai az országgyűlésen közelebb hozták a szlovák mozgalmat a magyar ellenzékhez. A szlovák törekvéseket támogató értelmiségiek közül többen a magyar ellenzék bátor harcosai voltak. A magyar ellenzékkel való általános, az egész mozgalomra kiterjedő együttműködés azonban az éleződő nemzeti ellentétek következtében nem valósulhatott meg, a közeledés csak átmeneti jellegű lehetett. Amikor Štúrnak a jobbágyság érdekében mondott beszéde a főurak körében nagy felhördülést váltott ki, Kossuth azt mondotta Štúrnak, ne hagyja magát elrémíteni, „Sőt segítsen céljainkat keresztülvinni, szétverni az önző főurak ellenállását és meggyőződhet róla, hogy nekünk is van forró szívünk, mely érzi népünk és az ön népének szenvedését, amin csak úgy könnyíthetünk, ha kéz a kézben haladunk.”[5] Ugyanakkor Štúr sok esetben figyelmeztetett „a magyar hazafiak fényes tulajdonságaira, nevezetesen Kossuth sok éves demokratikus agitációjára”.[6]

Král' szlovák költő a jobbágyság és a polgári átalakulás kérdésében Štúrnál radikálisabb nézeteket vallott. Már utaltunk költészetének Petőfivel rokon vonásaira, s magyar kapcsolataira. Egyik szlovák barátjának írta 1845-ben: „…a magyaroktól való elszakadás esztelen dolog, mikor… velük együtt kell harcolni, s velük együtt kell dolgozni a feltáruló szépségekért [ez alatt a demokratikus jogokat kell érteni – A. E.]. S ezen keresztül nekünk szlovákoknak, ki kell vívnunk az országban való elismerést.”[7] A magyar demokratikus mozgalom iránti ilyen mély szimpátiával Král' egyedül állt a szlovák mozgalomban.

A szlovák–magyar kapcsolatokhoz hasonló román–magyar közeledés 1842–1843-ban és 1846–1847-ben bontakozott ki; annál erőteljesebb volt, s a megvalósulás több reményével is kecsegtetett. Barit, a Gazeta szerkesztője többször tett hitet az együttműködés mellett. 1842-ben felszólította a magyar politikusokat, hogy borítsanak fátylat „az elmúlt századok borzalmaira”,[8] és nyújtsanak testvéri kezet a románoknak. Később nagy jelentőségű felismeréssel vallja a szövetség szükségességét. A magyar úr román paraszt szembenállástól való félelemmel kapcsolatban, amely főképpen a Horea-mozgalomtól kezdve élt a magyar nemesség tudatában, Barit hangsúlyozta: „Nagyot téved, aki csak a románokban látja az elnyomottak képviselőit és a magyarokban az elnyomás okozóit; nálunk ugyanis általában kell beszélni arisztokráciáról és ugyancsak általában jobbágyságról.”[9] Az Erdélyi Híradó is tájékoztatott 1842-ben arról, hogy vannak románok, akik a magyar nemzetiség fejlődésébe vetik reményüket.

A magyar liberális nemesség körében is felmerült a gondolat, hogy a szászokkal szemben szükség volna a királyföldi románokkal szövetségre lépni. Ezt a gondolatot, ugyancsak az Erdélyi Híradóban, Szentiványi Mihály liberális politikus karolta fel. E koncepciót képviselte Wesselényi is Szózatában (1843). S amikor 1842 végén a román főpapok kérvényt nyújtottak be a szászföldi románok egyenjogúsítására (e mozgalomról később még szólunk), e szövetség gondolata erősödött. Hiba lenne azonban, ha nem látnánk ebben a közeledésben a jól felfogott taktikai megfontolásokat. Szintén az Erdélyi Híradó üdvözölte először 1843 januárjában a román kérvényt: „Adjuk meg, mit emberiség, polgáriasodás,igazság követel számukra; egyes eseményekből tudjuk, hogy [a románok – A. E.] nemzetiségünkhöz simulni hajlandók, ők örömest beváltandják politikai jogokért nyelvünk azon igényeit”,[10] melyeket a szászok nem akarnak elismerni. A liberális lap tehát a szövetséget kölcsönös engedmények alapján kívánta létrehozni, s nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy ennek az összefogásnak a nyélbeütése „önfenntartási kötelesség” parancsa is.

Ezt az utat követték azok az erdélyi magyar polgári értelmiségiek is, akik nem tették magukévá az erdélyi országgyűlés magyar követeinek a román beadványt agyonhallgató magatartását; ők tovább kitartottak a szászföldi románok egyenjogúsításáért folytatott harc támogatása mellett, s egy vitairatban (1846) cáfolták a szász érveket. Az ismeretlen nagyenyedi „igazságkedvelő hazafi”, aki nevét nem nyomtatta rá röpiratára, s azok, akik e brosúrát kiadták, bizonyították azt, hogy a románok a szászok betelepítése előtt már Erdélyben laktak, tehát a beadványban foglalt kéréseik indokoltak. „Igaznak marad örökre – írta az ismeretlen magyar – miképp a szászság az oláhságot Erdélyben soha fegyverrel, meg nem hódította, még is azt csaknem minden polgári jogaiból lassadán kivetkeztette, azoknak, kik saját körében valának, kéretlen gondnokává válván; a szászság az oláhságot – dicső hangulattal – már ma éppen naturalizálni akarná, vagyis szászokká átalakítani.”[11] Mindez persze nem jelenti azt; hogy a röpirat a magyarság történeti jogát s ezzel az akkori magyar közvélemény szerint járó privilégiumát kétségbe vonta volna, csupán a szászok előjogát tagadta.

A másik oldalról Barit Gazetájában a negyvenes években nagy figyelemmel fordult a magyar liberalizmus felé. Szabadelvű eszmerendszerének kialakításában magyar példák is ösztönözték, így Bölöni Farkas Sándor, a polgári világot és a demokráciát megcsodáló, példaképül állító, de egyben bíráló erdélyi magyar író és tudós 1834-ben napvilágot látott Utazás Észak-Amerikában és Széchenyi Hitel című műve. Lapjában együttérzéssel számolt be a legkülönbözőbb magyarországi reformokról, amelyek a polgári átalakulást egyengették, s átvette a magyar lapokból a feudális intézményeket bíráló cikkeket. Míg korábban a román lap Kossuthról mint „hírhedt” politikusról beszélt, a forradalom előtt már úgy emlékezett meg országgyűlési beszédeiről, hogy azok Szemere Bertalan megnyilatkozásaival együtt bármely ország parlamentjének dicsőségére válhatnak.

Jakab Elek említett, s az Erdélyi Híradóban megjelent, románokról írt cikksorozatát a Gazeta átvette, s annak nem utolsósorban a jobbágykérdésre vonatkozó megnyilatkozásait lelkesedéssel kommentálta: „Soha nem tudott román nagyobb érdeklődést felkeltő ügy érdekében írni, és nem tudta a románok nyomorúságát és elnyomatását élénkebben lefesteni, mint most az Erdélyi Híradó.”[12]

Mindezek a közeledési kísérletek és a liberalizmus közös platformja érleli meg Baritban a messzemenő megegyezési készséget s mondatja vele a következő igen szép és őszinte szavakat: „A gondviselés és a sors – írta a Gazetában 1847-ben – ebben a szép és mindnyájunk számára drága hazába századok óta annyi nemzetet és felekezetet dobott bele. Miért keserítsük tovább egymás napjait? Miért ne élnénk valamennyien ugyanazon anya gyermekeiként?… Miért keresnők boldogulásunkat csak elválasztó, széttépő szeparatizmusban, elfutva egymástól… És ha még uralkodnak köztünk előítéletek, ha a nyelv, a vallás, az ősi szokások még elválasztó falat emelnek közénk, miért ne kímélnők egymást, miért ne gyújtanánk közösen világosságot?”[13]

A magyar reformellenzék még a vele a legnagyobb küzdelemben álló horvát mozgalom balszárnyával is – a közös célok alapján – létrehozott bizonyos kapcsolatot. E csoport külön párttá akart szerveződni, e kérdés kapcsán a későbbiekben még részletesen megvizsgáljuk a magyar ellenzékkel tervbe vett együttműködési kísérleteit, melyek elválaszthatatlanok a magyar–horvát viszony egészétől

A szerb fiatalság – a szlovákhoz hasonlóan – példaképnek tekintette az ellenzéki magyar jurátusok tevékenységét, és azt követelte, hogy az 1842-ben megnyíló szerb egyházi-nemzeti kongresszuson képviselőik is részt vehessenek. Ezzel a progresszió irányába akarták befolyásolni a klérus vezetése alatt álló gyűlés tevékenységét.

E magyar–nemzetiségi (szlovák, román, horvát, szerb) kapcsolatokat élénk érdeklődéssel kísérte a lengyel emigráció konzervatív szárnya, amelynek élén Adam Czartoryski herceg állt. Politikája, amelyet széles ügynöki hálózaton keresztül igyekezett végrehajtani, kettős irányú volt. Egyrészt Oroszország balkáni befolyásának az ellensúlyozására, a török uralom alatt élő balkáni népek, főként a szlávok felé fordult, másrészt az osztrák birodalomban lakó szlávok, románok és magyarok kibékítésén fáradozott. Mindez természetesen Lengyelország függetlenségének, egy monarchikus, nemesi Lengyelország megteremtésének szolgálatában állt. E kibékítési politika nagy jelentőségű volt, s arra irányult, hogy az egymásra utalt népek erejüket Ausztria ellen fordítsák, vívják ki szabadságukat; jöjjön létre a szabad szláv, román és magyar népek föderációja, amelynek legfőbb protektora Lengyelország lenne.

Végül utalunk egy kapcsolattípusra: a közösen vívott parasztmozgalmakra. Igazi széles tömegekre kiterjedő együttműködés volt ez, azonban teljesen független a nemzeti mozgalmaktól. Nem voltak ezek mások, mint a parasztság ösztönös fellépései. Csupán néhány jelentősebb példára hívjuk fel a figyelmet. Ilyen volt az 1831. évi észak-magyarországi nagy parasztfelkelés, amelyben magyar, szlovák, román és ukrán jobbágyok vettek részt. E felkelésnek nagy hatása volt a szomszédos vegyes lakosságú területek parasztságára is.

E népi kapcsolatok másik nagy forrásvidéke Erdély volt. Bár ezekben az évtizedekben nem került sor a Horea-felkeléshez hasonló nagyarányú parasztfelkelésre, mégis a helyi mozgalmak egymást követték. Erdély román és magyar jobbágysága szakadatlan harcot vívott az adó és a katonai terhek csökkentéséért. Külön kell szólnunk az Erdélyi Érchegységben kirobbanó megmozdulásokról. Az Érchegység középső zalatnai kincstári uradalmához tartozó román bányászjobbágyok a Horea és Closca-felkelés után sem hagyták abba harcukat. Sokszor megtagadták a jogtalan robotot, és állandó küzdelmet vívtak régi kiváltságaik visszaállítása érdekében. 1837-ben a középső zalatnai uradalom román bányászparasztsága erélyesen szembefordult a fokozódó robotterhekkel és a földkisajátítással. 1840-től 1847-ig tartott a magyar Varga Katalin vezette mozgalom az Erdélyi Érchegységben. A román bányászparasztok és a magyar asszony együttműködése népeink közös harcának szép példája volt.

Egymás mellé állítva a kulturális és a politikai kapcsolatokat, az utóbbiak, bár számos erőfeszítés történt, nem váltak az élet részévé, mint az előbbiek. Mindennek okát későbbi fejezetek tarják majd fel.

Lábjegyzetek

  1. A magyar jakobinusok iratai. Sajtó alá rendezte Benda Kálmán. I. Budapest, 1957, 98.
  2. Ugyanott 999.
  3. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… I. Budapest, 1960. 169.
  4. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 144.
  5. Ugyanott 146.
  6. Ugyanott 146.
  7. Ugyanott 150.
  8. Victor Cherestesiu, A balázsfalvi Nemzeti Gyűlés (1848. május 15–17.). Bukarest, 1967. 144.
  9. Ugyanott 145.
  10. Szász mozgalmak. Állásunk tájékoztatása. Erdélyi Híradó, 1843. 7. sz.
  11. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 169.
  12. Causa Romanilor. Gazeta de Transilvania, 1846. 72.
  13. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 179.


Kulturális és politikai kapcsolatok a magyar és nem magyar polgári-nemzeti mozgalmak között
Az Egyetemi Nyomda a magyarországi nem magyar népek kulturális fejlődéséért Tartalomjegyzék