A politikai katolicizmus jelentkezése

A Múltunk wikiből
1891. január 23.
Simor János hercegprímás halála.
1891. május 15.
A Rerum novarum pápai enciklika kiadása.
1891. november 27.
Vaszary Kolos az új hercegprímás.

A kormány egyházpolitikai ellenzéke, a későbbi katolikus Néppárt, két különböző irányzatból tevődött össze. Az egyiket magas rangú, az uralkodó körökben befolyásos konzervatív arisztokraták és a kormánypolitikával elégedetlen főpapok képviselték. Kezdetei a polgári házasság bevezetésének első, elkontárkodott kísérletére nyúlnak vissza: az 1883–1884. évi parlamenti vitában alakult ki az a főrendiházi ellenzék, amely Tisza javaslatát megbuktatta. Ez az ellenzék nem lépte túl a főrendiház, illetve az udvari kabinetpolitika kereteit. Elitcsoportja, a Zichy Nándor gróf és a hozzá közel álló Steiner Fülöp székesfehérvári püspök körül sűrűsödő centrum, az 1880-as évek vége felé kezdett önálló irányzattá formálódni. Zichy közéleti tevékenységének központjában a vallásvédelem és a hitbuzgalom ápolása állt, de ennek keretében felkarolta a konzervatív szociálpolitika eszméit, és szükségesnek tartotta a katolikus világiak szervezését. Zichy és társai túlléptek a politizálásnak a magas arisztokráciához illő formáján, a főrendiház ellenzékieskedésén, de befolyásuk csekély maradt, nem tudtak az alsó középrétegekhez és a körükben befolyásos lelkészkedő papsághoz hozzáférni.

Az egyházpolitikai ellenzék másik ága éppen e hanyatló rétegekből, és az alsópapságból került ki. Az arisztokráciával egyszintű főpapságot az alsópapságtól a 18. század óta mély szakadék választotta el. Ez a dualizmus korában is fennmaradt a püspöki rezidenciák barokk pompájában elzárkózva élő főpapság és a falusi plébániák lelkészei között. Az alsópapság és a hívő katolikus értelmiség elégedetlen volt a liberális állammal is, amelyet a protestantizmus hatalmi szervezetének tekintett, s a katolicizmus elnyomásával, sőt a vallástalanság terjesztésével vádolt. Az alsópapság szociális és politikai ellenzékisége a hanyatló „úri középosztály” antikapitalista és antiliberális megmozdulásainak keretében, az 1880-as évek folyamán öltött szervezett formát. Egy részük, főként a Dunántúlon, aktív szerepet játszott az évtized első felében fellobbant antiszemita mozgalmakban, sőt az antiszemita párt vezérkarában is; más részük bekapcsolódott az agráriusok akkortájt kiépülő helyi szervezeteibe, egyleteibe. Antiszemitizmus és agrárizmus azonban csak egyik eleme annak a mozgalomnak, amelynek adekvát kifejezési formája a politikai katolicizmus volt.

Az újkonzervativizmus vallási töltésű áramlata nálunk a liberális egyházpolitika elleni harc során alakult ki. Szervező központja a Magyar Állam című katolikus lap szerkesztői és papi írógárdája volt. A vegyes házasságból született gyermekek elkeresztelésében a dunántúli papság, különösképpen Molnár János komáromi apátplébános tűnt ki. Az elkeresztelési „intranzigencia” terjedése, bizonyos szervezettséggel bíró mozgalommá válása azt a feltételezést valószínűsíti, hogy a politikai katolicizmus e gyenge irányzata pártérdekekből, a konzervatív-katolikus szellem felszítása végett provokálta a harcot. Belpolitikai, világnézeti és szociális ellentétek azonban csak részben motiválják az arisztokrata-főpapi és a középrétegi-alsópapi irányzat önálló fellépését és harciasságát. Hiszen önmagában mindkettő gyenge volt, és az 1890-es évek elejéig nem is kapcsolódtak össze, hanem a módszert, a taktikát és a célokat tekintve szöges ellentétben álltak egymással. A hazai politikai katolicizmus külhoni példákból, mozgalmakból, mindenekelőtt Rómából merítette az autoritást és az erőt az önálló fellépéshez.

Róma politikai ideológiájában és irányvonalában XIII. Leó alatt jelentős fordulat következett be. Ő sem mondott le a pápaság világi hatalmának helyreállításáról, nem békélt meg a „sátáni művel”, az olasz nemzeti állammal, de elődénél, IX. Piusnál reálisabban számolt kora valóságos hatalmi viszonyaival. A „halálhozó ragály”, a szocializmus – és szülője, a felvilágosult racionalizmus – rohamos terjeszkedése az államhatalommal való együttműködésre késztette. „A szocializmus pestisének elhárítására” az egyháznak nagyobb hatalma van, mint bárminő világi hatóságnak – írta egyik első enciklikájában –, csak engedjék szabadon működni.[1] XIII. Leó jól látta, hogy a világi hatalmától megfosztott pápaság, illetve a politikai befolyásából sokat vesztett egyház újra megtalálhatja helyét a polgári államok nemzetközi rendszerében és belső rendfenntartó apparátusában.

Róma és a dualista Monarchia viszonya ellentmondásosan alakult. A katolikus Habsburg-abszolutizmussal hajdan fennállott szoros kapcsolat, az 1855. évi konkordátumban rögzített együttműködés a kiegyezés után felbomlott. A pápa mélységesen elítélte a kiegyezést, elsősorban a liberalizmus győzelme, a konkordátum felmondása miatt, amit jórészt a túlságos befolyáshoz jutott liberális Magyarországnak tulajdonított. Tovább rontotta a viszonyt az egységes Olaszország elismerése, majd az 1882-ben kötött hármas szövetség, ami ellen a pápa neheztelve tiltakozott. Magában az uralkodóban s a hithű dinasztiában egyébként bízott, s e bizalom némiképpen temperálta a magyar kormányok iránti ellenszenvét. Két évtizedig tűrte, bár sérelmezte a liberális magyar egyházpolitikát; de 1886-ban külön enciklikában ítélte el Trefort elkeresztelési rendeletét, ami nem maradt hatás nélkül Magyarországon.

A római politikában 1887 hozott látható fordulatot. Ekkor tettek pontot a német „kultúrharc” végére, ebben az évben foglalta el a Szentszék államtitkári posztját Mariano Rampolla, az addigi madridi nuncius. Rampolla a francia orientációt erősítette, Franciaországban nemcsak Olaszország ellenfelét, hanem a katolikus politikai mozgalom szülőföldjét is tisztelte. Ennek megfelelően a hármas szövetséggel, s főként a Monarchiával való kapcsolatot hűvös tartózkodással kezelte. A monarchiai katolikus irányzatok az egyházon belül és kívül megértő támaszra találtak benne, olyannyira, hogy az 1890-es években a császár és a főpapság által kárhoztatott ausztriai keresztényszociális párt céljainak támogatását és bátorítását is megengedhetőnek találta.

Az irányvonal változását az 1880-as évek végén megérezték Bécsben is, Budapesten is. Magyarországon az alsópapság növekvő ellenzéki szellemét Róma szava bátorította, többek között a szabadságfogalom és a szabadságjogok katolikus értelmezéséről kiadott 1888. évi enciklika (Libertas praestantissimum). Az idők változása nemcsak abban mutatkozott, hogy a pápa szembeállította a felvilágosult racionalizmus szabadságfogalmát a liberális rendszerekben ténylegesen megvalósult szabadságjogokkal, és hogy mindkettő bírálatában a katolicizmus régi tanait az újkonzervativizmus frissebb, hatékonyabb érveivel párosította, hanem mindenekelőtt abban, hogy nem nyilvánította a polgári szabadságeszmét és -jogokat egyértelműen elvetendő tévtannak: amennyiben keresztényi mérséklettel alkalmazva az egyház és a katolicizmus szabadságát is szolgálják, elfogadhatónak tartotta őket. Megengedhető – írta – az elnyomás vagy az igazságtalan erőszak elleni szervezkedés, kiváltképp ott, ahol az egyházat megfosztják törvényes szabadságától.

Az új irányvonal legnevezetesebb, új korszakot jelző megnyilvánulása az 1891-ben kiadott „Rerum novarum” enciklika volt. Az egyház új szociálpolitikai elveit és gyakorlati ajánlásait vázoló enciklika az erősödő szocializmus hatására és ellensúlyozására született. A magántulajdont istentől szentesített természeti jognak nyilvánította, elítélte az osztályharcot, vele szembon a tőkés és a munkás keresztény hitelvek alapján való összefogását, az ellentétek méltányos kiegyenlítését ajánlotta. Ennek érdekében szükségesnek mondotta a kor nagy szociális problémáinak felkarolását, a munkások érdekeinek védelmét, megengedhetőnek tartotta a vallásos alapon álló munkásszervezkedést is. A „Rerum novarum” egyetemes politikai és eszmetörténeti szempontból bizonyára a modern ipari társadalomhoz való újkonzervatív adaptáció legjelentősebb egyházi dokumentuma volt. A magyarországi viszonyok között azonban csekély hatást váltott ki, már csak azért is, mert nálunk a mérvadó egyházi körök nem tartották időszerűnek a szervezett szociálpolitikai gondoskodást. Sokkal időszerűbb és hatásosabb volt az egy évvel korábbi „Sapientiae Christianae” kezdetű enciklika a katolikus polgárok közéleti kötelességeiről. Az egyháznak mindent el kell követnie – állapítja meg az enciklika – a „keresztény szellem felélesztésére a népek életében és gondolkodásában”, és tudatossá kell tennie a katolikusok közéleti kötelességeit. A katolikus polgár kötelessége, hogy szeresse hazáját, munkálkodjék üdvéért, és hűséggel ragaszkodjék az egyházhoz. Ha az állampolgári kötelesség ellentétbe kerül a vallással, akkor az isteni parancsot kell követni. Megesik ugyanis, hogy az állam mást parancsol, mint amit a vallás megenged, sőt az is előfordul, hogy a világi hatalom magát az egyházat és a vallást bántalmazza. Ilyen esetekben „ellenszegülni kötelesség és engedelmeskedni oly bűn, amely az állam ellen is irányul, mivel az államnak is árt, ami a vallás ellen elkövettetik”. „Ennek a kötelességnek azonban a keresztények eredménnyel és sikerrel meg nem felelhetnek, ha egyenként fognak a harchoz.” Jézus sem csupán tanítványokat szerzett magának, hanem azokat szövetségbe egyesítette, az ő egyházába, amely tökéletes, minden másnál előbbre való társaság, és ezenfelül táborokba rendezett sereg is. Az egyház a példakép, a legfőbb testület, de nem adhatja magát pártérdekek, váltakozó kormányok szolgálatára. Ha az állami törvények nem megfelelők, vagy éppen ellenségesek, akkor a katolikus polgárok kötelessége síkraszállni ellenük. A pápa szervezett közéleti harcra szólította a hívőket, ezek irányítására intette a főpapokat. Különösen figyelmükbe ajánlotta a családi nevelést: a szülők elsőrendű joga és kötelessége, hogy vallásos szellemben neveljék gyermekeiket, és minden jogtalan beavatkozást visszautasítva, sértetlenül megőrizzék e jogukat.[jegyzet 1]

A „Sapientiae Christianae” enciklika 1890. január 10-én, másfél hónappal Csáky Albin elkeresztelési rendelete előtt jelent meg, nemsokára magyar nyelven is kiadták. Nyilvánvaló, hogy 1890 tavaszán különösen felbátorította a hazai egyházpolitikai ellenzék vezetőit és az alsópapságot. Ez megvilágítja eseménytörténeti vázlatunk egynémely különös fordulatát: a Csáky Albin rendeletét fogadó – önmagában nehezen magyarázható – széles körű ellenállást, Róma elutasító válaszát a püspöki kar felterjesztésére, és fényt vet a pápai levelek illetéktelen közlését okozó „indiszkréció” hátterére. Az évtizedfordulón Róma Magyarországon is a politikai katolicizmus erősítését, önálló fellépését szorgalmazta. Ha ez így van, akkor érdemes felülvizsgálnunk a magyar történetírás ama korábbi felfogását, amely az egyházpolitikai harcot elsősorban, vagy jórészt a szabadelvű kormányzat taktikai húzásának tulajdonította. Gratz Gusztáv a reformpolitikát kísérletnek tekintette arra, hogy „a magyar közvélemény figyelme nagy kérdések felvetésével eltereltessék a mindinkább előtérbe nyomuló közjogi kérdésektől”.[jegyzet 2] Hasonlóan értékelte az egyházpolitikai küzdelmet Szekfű, és a „Magyarország története” rövid összefoglalásba írt fejezetünk is. Ha a szabadelvű kormányzatnak valóban ez lett volna a szándéka, akkor megvalósítását már Tisza alatt megkísérelhette volna, 1890 végén pedig feltétlenül meg kellett volna kísérelnie. A kormány, személy szerint Szapáry miniszterelnök azonban inkább a fegyverszünetet választotta, amelyet Simor 1891 elején bekövetkezett halála prolongált. A hercegprímási szék betöltésénél nem tanúsított határozottságot, nem ragaszkodott jelöltjéhez, Samassa egri érsekhez, hanem békekereső kompromisszumot fogadott el: a közélettől távol álló, a politikában járatlan pannonhalmi főapát, Vaszary Kolos prímási kinevezését.

Ha a kormány a nemzeti ellenzékiség ellensúlyozására valóban a liberális egyházpolitikát kívánta volna bevetni, akkor erre a legkedvezőbb, sőt legsürgetőbb pillanat a közigazgatási reform kudarca után, az országgyűlés feloszlatásakor adódott. A kortársak helyesen állapítottak meg, hogy az egész választási kampányt az egyházpolitikai reformra alapozva a kormánypárt fényes győzelmet szerezhetett volna. Szapáryból azonban politikai hajlandóság és előrelátás egyaránt hiányzott ilyen nagyvonalú taktika kezdeményezéséhez.

Lábjegyzetek

  1. Politikai és szociális enciklikák. XIX–XX. század. Szerkesztette Zsigmond László, I. Budapest, 1970. 151–162.
  2. Gratz Gusztáv, A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. I. Budapest, 1934. 290.

Irodalom

A politikai katolicizmus újabb hazai feldolgozásai közül elsősorban Galántai József, Egyház és politika 1890–1918. Katolikus egyházi körök politikai szervezkedései Magyarországon (Budapest, 1960) című műve, továbbá Dersi Tamás, A századvég katolikus sajtója (Budapest, 1973) című tanulmánya szolgált alapul.

  1. A pápai enciklikák ismertetésénél a Politikai és szociális enciklikák a 19–20.században. Szerkesztette Zsigmond László. I–II. (Budapest, 1970) című gyűjtemény szövegeit vettük át.


Az egyházpolitikai küzdelem
Egyházpolitikai előzmények Tartalomjegyzék Az egyházpolitikai reformok ügye és Szapáry bukása