A politikai messianizmusból megújított tradíció: Ady közéleti versei

A Múltunk wikiből
1906.
Ady Endre: Új versek.
1908.
Ady Endre: Vér és arany című verseskötete.
1909.
Ady Endre: Illés szekerén című kötete.
1910.
Ady Endre: Minden titkok versei.
1913.
Rabindranath Tagore: Sadhana című kötete.
1916.
Gabriele D'Annunzio: Notturno című műve.

1905-től kezdve Ady mint a Budapesti Napló munkatársa a kialakuló polgári radikalizmus harcosai közé tartozik, s a költői pálya későbbi szakaszaiban is lényegében ehhez a táborhoz sorolható. A „láz ifjú serege”, a magyar haladó mozgalom avantgarde-ja a tízes években is a polgári radikális tábor volt számára. Világnézetének kialakulására döntő hatást gyakorolt párizsi útja 1904-ben, majd 1906–1907-ben. Itt ismerkedett meg a „második kultúrharcot” vívó francia progresszióval, a radikális párt törekvéseivel, a magyar liberális megújulási törekvéssel sok ponton érintkező, de annál fejlettebb, korszerűbb antiklerikális mozgalommal. Itt szerzett ismeretei és tapasztalatai alakították ki a hazai fegyvertársaiénál több ponton radikálisabb demokrácia fogalmát. Párizsban ismerte meg alaposabban a modern francia költészetet, és itt teljesedett ki a Léda-szerelem. Mindkettő elengedhetetlen feltétele a nagy költő kifejlődésének. Az „Új versek” (1906) és a „Vér és arany” (1907) a közéleti költőt elsősorban mint a polgári haladással szembeszegülő magyar elmaradottság bírálóját mutatják meg. Ezekben születik meg a hazai elmaradottság költői szimbóluma: a „magyar ugar” és a „szürkeség”, a köd, a láp, a nádas képei. A „magyar ugar” Széchenyi egykori szimbolikus kifejezésének, a „magyar parlagnak” hangsúlyosabb, radikalizált újrafogalmazása. Azonban költőileg több a radikalizálásnál. Király István mutat rá arra, hogy a „magyar ugar” versek leszámolnak a népi-nemzeti költészet idilli „magyar táj” képével. Művészi tekintetben ez az eszményítő tematikus költészet harmóniaelvűségének költői tagadása volt, világnézetileg a patriarchális népszemlélet – hiszen az idilli tájszemlélet mögött az idilli népszemlélet rejlett – meghaladása. A táj új szemmel látása a népszemlélet újjáalakításának adott szélesebb horizontot, tehát gyökerében nyúlt a népi-nemzeti szemléletvilágához. A szürkeség szimbóluma átfogóbb volt, ennél fogva kevésbé is kontúrozott. Átvonult a költő későbbi munkásságán is. Jelentette nem csupán az elmaradottságot, hanem a konvenciókban megrekedt nyárspolgári hétköznapiságot a költészetet hordozó teljes értékű, az Ady képvilágában nagybetűvel írható Élettel szemben.

A szürkeséggel szemben álló, ennek világából kirekedt vagy kivonult irodalmár értelmiségi az első két kötet gondolatvilágában mind a politikai, mind a kulturális és művészeti progresszió hordozója. A nacionalista reakció ősmagyarság mítoszát travesztáló verseiben az úri vitézek barbárságának ellenlábas alakja a „diák”. Neve is van: Barla. „A gyáva Barla diák” című versben fogalmazódik meg e szimbolikus alak jelentése: ő az alkotó munka, az értelmiségi hivatás jelképe, aki, amikor a többiek kalandozva rabolnak, mint „gyáva” értelmiségi a vitézi erények gyakorlása helyett földet művel. Őt vallja „kedves ősének”, Tas Barla diákot 1908 január-februárjában megjelent önértelmező esszéjében, a „Magyar Pimodán”-ban is.

A szemlélet alapvető reformkoncepciója azonos ihletésű a polgári radikálisokéval. Ady azonban egy lényeges ponton túlmegy rajtuk világnézetileg. Verseiben kulcsszóként van jelen állandóan a forradalom. A „magyar ugart” forradalomra érett országnak tartja, abban az értelemben legalábbis, hogy számára megváltást csak egy forradalom hozhatna. Ennek lehetőségében, realitásában éppen a „magyar ugar” végletes elmaradottságának, ázsiai elesettségének tudatosítása folytán gyakran kételkedik, de soha nem kételkedik a forradalom szükségességében. Későbbi pályaszakaszán, a tízes évek viszonylagos gazdasági fellendülésén nyugvó polgári konszolidáció csúcspontján, 1912-ben fogalmazza meg a következő fél évtized fejlődésprognózisát: „Rohanunk a forradalomba”.

Különbséget teremt a politikai és költői-irodalmi progresszió táborának nagy részéhez képest a néphez való új viszonya is. Ady, miközben Párizsban a modern művészettel együtt a szellemi elitöntudatot is megismerte s ennek az arisztokratizmustól nehezen elszakítható művészetnek a talaján számolt le a patriarchális-idilli népszemlélettel, a néphez kötődés új művészi és politikai formáját alakította ki. A Nietzsche által erősen befolyásolt költőnek a magyar elmaradottságot erősen bíráló írásai sok vonatkozásban magukon viselték az értelmiségi-szellemi elit öntudatát. Ez az arisztokratizmus Stefan George vagy D'Annunzio esetében egybefolyik a született arisztokrácia szellemi elitté stilizálásával. Számukra társadalmi és szellemi arisztokrácia egymásba mosódó fogalmak. A társadalmi értelembe vett „úriságot” teszi szellemi elit magatartássá Oscar Wilde dendisége is. Ady is gyakran a szellemi arisztokratizmus értelmében használja az „úr”, „nagyúr”, „úri” fogalmakat. A nietzscheánus szellemi arisztokratizmushoz szervesen tartozik az alantas elem, a „csőcselék” megvetése is. A „magyar ugart” ostorozó költő számára azonban a kultúrálatlanság, a műveletlenség, a bárdolatlanság, azaz éppen a „csőcselék” vonások az úri osztályban testesülnek meg. Szemében értelmiségi elit és társadalmi „úriság” élesen egymással szemben álló jelenségek. A műveletlen csőcselékre szórt átkok magát a népet nem érintik. A sajátos helyzet – ritka esetként a kelet-közép-európai költészetben – lehetőséget ad egy népközpontú, népre orientált plebejus szemlélet és a bizonyos fajta szellemi arisztokratizmus összeegyeztetésére.

A tízes évek politikai radikalizálódása idején keletkezett nagy forradalmi versekben Ady túllép a „Barla diák” szimbolikus alakjában megtestesített civilizátor reformizmuson, felismeri a lehetséges forradalom tömegerőit: a proletariátust, a parasztságot. Szemlélete olyan polgári demokratizmussá fejlődik, amely nyitott a szocialista munkásmozgalom és egy lehetséges paraszti radikalizmus irányában.

Szervesen politikai szemléletéhez tartozik a hagyományhoz való viszonya is. A magyar elmaradottság ostorozója nem hagyományellenes. Nem tagadja a tradíciót, hanem átértelmezve kívánja birtokba venni, kisajátítani a haladó erők részére. El akarja hódítani azt a hagyománykincset, amely addig a nacionalizmus mítoszvilágába épült bele, s új tradíciórétegeket is feltár a magyar progresszió részére. Birtokba veszi a millenáris szemléletben eluralkodott ősmagyarság mítoszvilágot, legnagyobb forradalmi verseit is ebben a formában írja meg – „A Hadak útja”, „Csaba új népe” –, s visszahódítja a koalíciós nacionalizmus tengelyében álló kuruc hagyományt. Ady kuruc verseinek nem a fejedelem vagy a brigadérosai a központi figurái, hanem Esze Tamás és Mikes Kelemen: azaz a paraszti népforradalom és a progresszív értelmiség szimbolikus figurái. Ugyanezt a két tényezőt keresi a kuruc világ tömegtípusaiban is. Nem a vitézlő kurucot állítja középpontjába, hanem a szegénylegényt, a bujdosót.

Az új tradícióteremtés Dózsa György nemesi hagyományból kiátkozott alakjának felidézésében mutatkozik meg elsősorban. A magyar progresszió küzdelmének az új tradíció történelmi hátteret adott, s belehelyezve a progresszív tábor küzdelmét a magyar progresszió történetének folyamatosságába, létrejött az a dimenzió, amelyben feloldhatók voltak a progresszió táborában külön menetelő, különböző eredetű osztagok még nem maradéktalanul áthidalt ellentétei. Elsősorban azok az ellentétek, amelyek a függetlenségi tradíció értelmezésében a polgári radikális és szociáldemokrata tábor, illetve a baloldali függetlenségiek között feszülnek. Ady szegénylegény kurucságát, a „Petőfi nem alkuszik” esszé demokratikus negyvennyolcas felfogását a progresszió minden csoportja vállalhatta. Ez a szemlélet politikai ideológiává szerveződve alkalmas lehetett a progresszió táborának szélesítésére olyan értelmiségi, kispolgári, paraszti rétegek felé, amelyek éppen a tradícióhoz kötöttség révén álltak a reakciós nacionalizmus befolyása alatt. A történelmi események viharos összetorlódása ezeket a lehetőségeket már nem engedte kibontakozni.

Ady forradalmi ihletettségű tradícióhoz kötöttségét az az élmény is táplálta, hogy mindenkinél világosabban felismerte: a századforduló harcaiban már érlelődő művészeti forradalom, s az ellene ható „ízlésellenforradalom” a magyar nemzeti kultúra egységének megbomlásával fenyeget, és követi azt a folyamatot, amely a magyar értelmiséget szociológiailag kettészakította. Ennek a folyamatnak óhajtott új tradíció teremtéssel elébe vágni. Művészi fejlődésének nagy korszaka – mintegy szimbolikus aktusként – eme probléma exponálásával kezdődik. Az „Új versek” ismert beköszöntő verse éppen a két magyar kultúra, Verecke és Dévény magyarságának problémájával vezeti be az új költészetet. Tudatos programként hirdeti, hogy Verecke avítt, feudális magyarság felfogásával szemben az ő verseinek progresszív magyarságképe a valóban magyar.

Ez a probléma átível alkotásvilágán az 1912–1913-as politikai radikalizálódás időszakával egybeeső művészi nagy korszakig. Központi helyet kap a politikai fejlődése „Bildungsroman”-jának szánt, a Nyugat 1912-es évfolyamában megjelent „Margita élni akar” című összegző verses életrajzi kulcsregényében. A történet három férfihőse szimbolikus megtestesítője a magyar progressziónak. Félig-meddig kollektív szerelmük Margita iránt a progresszió viszonya hazájához. Margita nem csupán egy kulcsregény szereplője – Vészi Margit –, hanem a magyar szellemi megújhodás szimbóluma is. Margita – zsidó; személyében a költő azt hangsúlyozza, hogy a részben zsidó, részben nemesi eredetű-hagyományú értelmiség együttesen vívhatja ki a szellemi és a társadalmi megújhodást.

A Nyugat költőivel kapcsolatban már utaltunk arra, hogy a konzervatív erők reakciója a művészeti forradalom minden megnyilvánulásának politikai súlyt adott, olyanoknak is, amelyek eredeti motivációjukban távol álltak minden közéleti töltéstől. Ady esetében még szervesebben olvadtak össze költészete közéleti és egyéb rétegei. A költő minden életmozzanatban a hazai valóság gátjaiba ütközött, ezért legszemélyesebb, legintimebb én-problémái politikailag releváns formában is megjelentek költői világában. Az állandóan visszatérő szürkeségszimbólum egyaránt jelentette a modern élet konformitásának szürkeségét és a magyar ugar politikailag túlérett tespedtségét.


A művészeti forradalom (1908–1912)
Az új világ megtalálása az ősiben: Bartók, Kodály Tartalomjegyzék A prófétamagatartás két lehetősége: magyar Zarathustra vagy magyar messiás