A prófétamagatartás két lehetősége: magyar Zarathustra vagy magyar messiás

A Múltunk wikiből
1918.
Ady Endre: A halottak élén című verskötete.

Ady politikai szemléletének felvázolásával nem merítettük ki a költő és a hazai progresszió politikai tábora közti viszony problémáját. Ady radikalizmusban sehol sem maradt el politikai elvbarátai mögött, sőt több vonatkozásban előttük járt. Félreértenénk azonban költészetét, hanem látnánk azt is, hogy elvbarátaihoz képest szkeptikusabb volt a magyar progresszió lehetőségeinek megítélésében. A századelő művészeti forradalmát egészében és sok vonatkozásban úgy tekintjük, mint – 1905–1906 rendkívüli politikai aktivitású évei után – a progresszív erők visszaszorulását a politikai élet hagyományos területeiről. Azok a művészek, akik rokonszenveztek a politikai élénkség időszakában folyó küzdelmek progresszív harcosaival, de személyesen ebben a harcban nem vettek részt, a kibontakozó művészeti forradalmat új korszak kezdetének, lelki hajnalhasadásnak érezték, és nem élték át benne a politikai apályt. Ady azonban már élete előző korszakát politikai publicistaként harcolta végig. Számára az 1906-tal induló korszak egyszerre volt a politikai harc apálya és a művészeti megélénkülés kezdete. Ady egyszerre tartozott közvetlenül és szervesen a progressziónak mind politikai, mind művészeti táborába. Kettős helyzete másoknál világosabban és élesebb kontúrokkal láttatta számára a progresszió korlátait, viszonylagos gyengeségét; a megismert nyugati példák szkeptikussá tették a jövőjét illetően is. Ezek a felismerések súlyos problémaként vetették fel számára a szerep kérdését, amit a progresszió két frontján játszott. Olyan szerepet, feladatot kellett találnia, amely integrálja, egyesíti a két front különböző funkcióját s egyúttal a tisztánlátás elhomályosulása nélkül teszi lehetővé a szkepszis, a kétely meghaladását. Ezt a szerepet Ady a prófétaságban, a „magyar messiás” szerepében lelte meg. E szerep megértéséhez érintenünk kell két másik lehetséges szerep problémáját. Ady számára nem realitás nélkül vetődhetett fel az esetleges politikai vezérség szerepköre a progresszió tábora élén. Ilyen elhivatottságtudat megjelenik nagy Dózsa-versében, ahol a parasztvezér – bocskoros nemes parasztvezér – unokájaként aposztrofálja magát, vagy Petőfi-esszéjében, ahol az egykor politikai vezérszerepet is játszó forradalmár költő örökösének nyilvánítja magát. Hogy ezt a szerepet mégsem vette magára, abban feltehetően nem az önbizalom hiánya vagy az elhivatottságtudat gyengesége gátolta, hanem éppen az említett szkepszis. Rendelkezésére állott a kortárs költészet elterjedt megoldása, az önstilizáció is. A politikai elkötelezettségbe „belevetett” poéta számára kézenfekvő lehetőség volt, hogy individualizmusát azzal mentse át magasabb szférába, hogy magát az ént emelje princípiummá, ahogy ezt mesterétől, Nietzschétől Barrèsig annyian tették. A probléma már Ady első költői korszakában klasszikus formában megjelent „Az ős Kajánban”-ban. A nagyszabású szimbolikus figurának hármas jelentéstartalma van: először szimbolizálja az orgiasztikusan felfokozott élet és a művészet egységét. E jelentéstartalomban tulajdonképpen Dionüszosz-figura. Második jelentése: magyarság-szimbólum. E jelentésszinten helyeződik Dionüszosz keleti-ősmagyar local couleur-be s lesz „ős Kaján”. A harmadik szinten énstilizáló az énkettőződés egyebütt is gyakori formájában. A két én: a stilizált költői személyiség és az emberi empirikus személyisége egymással szemben állva s megküzdve ábrázolják Ady viszonyát az énstilizáció lehetőségéhez. Ady érzékeli az én princípiummá emelésének paradox voltát. A modern élet ellentmondásai által szorongatott költő személyiségét akarja az elidegenítő, deformáló hatásokkal szemben megóvni azáltal, hogy az ént princípiummá emeli, ezzel azonban a remélt eredmény ellenkezőjét éri el. Az énstilizáció mint eljárás, a hegeli „megszüntetve megőrzés” ellentéte: a szorongattatás pánikállapotában a menekülni vágyó én lényegében önmegsemmisítést hajt végre. Ady ettől az önmegsemmisítéstől ösztönösen irtózott. Babits és Kosztolányi általa felrótt életidegenségében, kultúrélményből és nem a vérbő életből táplálkozó mesterkéltségében éppen a stilizációtól idegenkedett. Az „ős Kaján” lényegében annak a bajvívásnak a drámai leírása, amelyben a valóságos, az empirikus személyiség tusát vív a princípiumként fölébe tornyosuló stilizált énnel. A probléma sok esetben hasonlóan jelenik meg istenes verseiben is, itt is hasonló énkettőzésről van több esetben szó, ahol a költő még a stilizált én ábrázolásában is meg akarja menteni az életteli valóságos személyt.

Az énkettőzés mutatja, hogy a költő nem csupán visszariad énje önmaga fölé emelésétől, de igényli is ezt. Ady a szorongatottságból nagyon is kereste énje önmaga fölé emelésének útjait. Ezt megtalálta a próféta magatartásában, elkerülve ezzel azt a lehetőséget, hogy az énstilizációval Nietzsche útjait követve „magyar Zarathustrát” formáljon stilizált személyiségéből. A próféta attitűd, a „magyar messiás” szerep lehetőséget adott arra, hogy énjét az életteli konkrétság elvesztése nélkül mítosszá emelje és szintézisbe hozza a progresszió művészi és politikai frontjain betöltött szerepet.

A politikai prófétaság a tradícióhoz való újszerű viszonyából sarjadt ki. Ady teljes mélységében felismerte és kárhoztatta a magyar elmaradottságot, ázsiaiságot. Felismerése azonban nem a kívülről szemlélő kritikus pozícióból származott, hanem az elmaradottság egész problematikájának belülről való átéléséből. Ily módon számára a magyarság elmaradottságának problémája a legsajátosabb magyarságproblémaként jelentkezett. Viszonya e sajátos magyarság problematikájához: belülről szenvedés és kívülről elítélés magatartása, a próféta pozíciója. Ezt a sajátos politikai szerepkört Ady nem maga teremtette meg a magyar politikai kultúrában, hanem örökül kapta a reformkorból. A nemzeti hibák és bűnök önmarcangoló ostorozása a romantikus kelet-európai ébredések során kialakult nemzetfelfogások mindenütt jelentkező sztereotipikus magatartása. Széchenyi óta a magyar politikai hagyományban sem hiányzik folyamatossága. A próféta abban különbözik az agitátortól, hogy amíg ez utóbbi csak kívülről tüzel harcra, a próféta egyszerre van a közösségen belül és kívül. Ezen túlmenően is más a próféta szerepe. Személyében megtestesíti, reprezentálja a nemzeti hagyományt, méghozzá igazsága és elhivatottsága erejénél fogva ő képviseli az igazi, hamisítatlan hagyományt, ha kell mindenkivel szemben, ha egymaga van is.

A tradíció prófétikus erejűvé tételéhez Ady a magyar kultúrhagyomány archaikus rétegeihez nyúlt: a kuruc kor szegénylegény énekeihez és Károli Gáspár biblia-fordításának nyelvkincséhez. Kezében, mint Bartókéban és Kodályéban, az archaikus anyag a modern törekvések eszközévé lesz. A prófétaszerep egyesíteni tudta művészi avantgarde és a politikai avantgarde szerepkörét. Kisugárzása közvetlenül politikai színezetűvé tette az ízlésforradalmat, a művészeti forradalmat. Ezzel olyan hadállást épített, amelyből a kultúrába visszaszorított politikai progresszió ellenoffenzívát indíthatott a hagyományos politika terepeinek visszaszerzésére. Erre Ady életében nem kerülhetett sor, a két világháború közötti időszak sokarcú progressziójának Ady-reneszánszában azonban napirendre került.

Az 1912–1913-as újabb politikai élénkülés keltette reményeket a háború semmivé tette. Ady nézetei a háború alatt tartalmukban még tovább radikalizálódtak, de az eredményességükbe vetett hite egyre inkább megfogyatkozott. A háborúért ujjongó tömegek látványa a költőben reménytelennek tüntette fel minden progresszió helyzetét. Nem a közelítő forradalom újabb lehetőségének ígéretét látta a világégésben, hanem valamiféle kozmikussá nőtt világkataklizmát, amely a világot a barbárság éjszakájába löki vissza. A jövő kilátástalanságának perspektívája a múlt visszahozhatatlanul elveszett paradicsommá szépült: „Olyan bizonytalan a Jövő, hogy ezennel reakciósan a múlthoz utasítom a látni kívánókat” – írta 1916-ban.[1] Korábban is állandóan megnyilvánuló entellektüel-arisztokratizmusa, amely mindig is szívesen élt a magyar úriság = barbárság és az entellektüel finomság = úriság paradoxonával, most rázúdult a háborúpárti reakcióra, amely egyik nagy háborús versében, az „Új marquis-k nyak-tilójá”-ban mint „forradalmi söpredék” jelenik meg, hogy a guillotine-ra hurcolja a szellem nemességét.

A háborús élmény költői szemléletén is nyomot hagyott. Korábbi verseiből szinte hiányzott az impresszionisztikus hangulatlíra, és hiányzott belőle a szecessziós monumentalitás is. Ez utóbbi a háborús élmények hatására jelent meg verseiben, mint „Egy háborús virágének” című versében:

”Valami katedrálist
Keres a nagy vér-szőnyeg” 

A székesegyház mint vérszőnyeg-szimbólummal kifejezett háború a monumentalitás esztétikai formája volt. Ady számára nem kétséges, hogy a borzalomnak van esztétikuma, de nem kívánt közösséget vállalni semmiféle esztétikum jegyében. Ez utóbbi – tipikus századvégi stilizációs jelenség – mindig távol állott tőle. A verseiben központi helyet elfoglaló, annyiszor nagybetűvel írt Szépség a legfőbb értéket jelentő Élet korrelatívuma, nem az esztétizálás értelmében volt princípium.

A háború viharában a prófétaszerep az „Őrző” szerepévé fokozódott le „Intés az Őrzőkhöz” című versében. A hó alatt megbúvó mag lett az a metaforikus élethelyzet, amelyben a progresszió táborának át kell telelnie, hogy valaha új élet csírázhassék belőle.

Lábjegyzet

  1. A föltámadt Jókai. Nyugat, 1916. május 16. Idézi: Schweitzer Pál, Szépség és totalitás. (Kandidátusi disszertáció kézirata. Budapest, 1975.) Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára.


A művészeti forradalom (1908–1912)
A politikai messianizmusból megújított tradíció: Ady közéleti versei Tartalomjegyzék