A protestáns egyházak

A Múltunk wikiből

A vallási türelem gondolatát magas elméleti szinten, távoli eszményként ekkoriban kezdték megfogalmazni a kibontakozó felvilágosodás fő úttörői Locke-tól Voltaire-ig. Az európai országok tényleges vallási viszonyai azonban ettől az eszménytől a 18. század első, nagyobb részében még igen messze estek. Minden állam, katolikus vagy protestáns egyaránt, még mindig egy vallás uralmát igyekezett határain belül biztosítani. Franciaország a katolicizmusét. Poroszország viszont éppúgy a katolikus egyház ellen hozott rendszabályokat, mint Dánia, Svédország vagy Anglia. Türelem helyett tehát mindenfelé a „más” vallások jogfosztottságának különböző változataival, a nyilvános vallásgyakorlat korlátozásaival, áttérési és egyéb tilalmakkal találkozunk. Változtak azonban a módszerek. Lényegében véve ugyanis lezárult a 17. század második felében még jelentkező nagyszabású, véres és brutális felszámolási kísérletek, a durva módszerek, a börtön, a kínpad, a gályarabság, a világba kergetés időszaka. E változást most sem annyira a humánus érzelmek terjedése, mint sokkal inkább az állam hatalmi érdeke kívánta meg. Mindinkább kitűnt, hogy a fizikai tönkretétel ilyen túl drasztikus módszerei nem szilárdítják, hanem ellenkezőleg: veszélyeztetik az államnak mind belső, mind nemzetközi hatalmi pozícióját.

A Habsburg-monarchia államvezetését egyrészt, alapvetően, az a törekvés jellemezte, hogy a katolikus államvallás uralmát, egységét minden lehető módon igyekezett elősegíteni. Másrészt azonban az, hogy e célt lehetőleg túl nagy megrázkódtatások és kínos konfliktusok nélkül közelítse meg anélkül, hogy közben túl zajos ellenkezést provokáljon részint Magyarországon belül, részint nemzetközi téren, ahol mind ellenfelei, mind szövetségesei közt akadtak protestáns hatalmak. Ha e számítás nem vált be teljesen, ha a konfliktus, zaj és feltűnés nagyobbnak, a végeredmény pedig ellentmondásosabbnak bizonyult, mint ahogy Bécs szerette volna, az elsősorban két fő oknak volt köszönhető.

Az egyik az volt, hogy a hazai klérus és mögötte a hazai feudális uralkodó osztály katolikus többsége, egy fázissal elmaradva, nemegyszer kész volt még brutális módszerek alkalmazására is. Az udvar pedig, ha olykor fékezni próbálta is e kínosan zajos túlbuzgóságot, alapjában véve mégsem határolhatta el magát sem saját politikai szövetségeseitől, sem a katolikus vallás egyeduralmának elvétől, amelyet ő maga is képviselt. Így kerülhetett sor azután az első évtizedekben olyan kísérletekre, amelyek családokat vagy éppen falvakat, földesúri jogon, feudális magánakciókkal, az egyházi és világi birtokos urak parancsára, a megyei nemesség segédletével és fegyveres szolgák, magáncsapatok végrehajtó közegeivel, testi erőszak alkalmazásával kényszerítettek hitváltoztatásra vagy menekülésre.

A másik ok az volt, hogy a vallásügynek azon utolsó törvényes szabályozásához (1681 és 1687) való visszatérés, amelyet a Rákóczi-szabadságharc előtt a Habsburg uralkodó is elismert, nem meglévő korlátok fenntartását vagy bizonyos szűkítését, hanem a tényleges helyzet nagymérvű átszabdalását igényelte. A protestánsok, ha egyháztörténészeik adatai helytállóak, 1681-ben 1302 templommal, vagyis gyülekezettel rendelkeztek Magyarországon (Erdély nélkül), miután az előző három évtizedben az ellenreformáció offenzívája nyomán kilencszázat már elvesztettek. Ezután a Rákóczi-szabadságharc kitöréséig még további 242 templomot vesztettek. A szabadságharc alatt viszont, ha igaz, mintegy hatszáz templom került újra vissza birtokukba. A szatmári béke megkötésekor tehát eszerint 1660 protestáns templommal számolhatunk. Az ingadozás aránya az ilyen bizonytalan adatokból is kitűnik. Az 1681-i szintre való teljes visszaszorítás a Rákóczi-kori nagy felugrás után a hazai protestantizmus egészének megint több mint egyharmadát némította volna el.

III. Károly 1714-i pátense kemény hangon szólította fel a protestánsokat, hogy hagyjanak fel a vallásgyakorlattal ott, ahol azt az „elmúlt förtelmes felkelések”[jegyzet 1] alatt 1681 tilalma ellenére újra kezdték. Az 1714–1715-i országgyűlésen ezután oly éles összecsapás zajlott le a harcias katolikus többség és a protestáns kisebbség között, hogy az uralkodó jobbnak látta a vallási kérdést a továbbiakra kivenni az országgyűlés hatásköréből. Az 1715. évi 30. törvénycikk őfelsége kegyelméből „még” érvényesnek nyilvánítva az 1681. évi 25. és 26. törvénycikk, illetve az 1687. évi 21. törvénycikk rendelkezéseit, egyben megtiltotta a vallási sérelmek országgyűlésen való tárgyalását, orvoslásukra királyi vegyes bizottságot küldött ki katolikus, református, evangélikus urakból. Aki a protestánsok közül a bizottság döntésében nem tud megnyugodni, majd a királyhoz folyamodhatik, de csak egyénileg, saját nevében. Az adott helyzetben a protestánsok számára nem az országgyűlés mellőzése volt a leghátrányosabb, hiszen ott még erőszakosabb ellenfelekkel álltak szemben, hanem főleg az, hogy az uralkodó nem volt hajlandó velük mint testületekkel tárgyalni.

A magyar feudális uralkodó osztálynak ezután, ha szűkebb, bizottsági körben is, még mindig alkalma lett volna arra, hogy saját erejéből rendezze belső viszályát. Mire azonban a bizottság évek múlva, 1721 tavaszán összeült, már egy sor újabb önhatalmú támadás élezte tovább a helyzetet, és, ha igaz, 140 templom cserélt birtokost. A bizottság pár hónapig Pesten, majd Pozsonyban tanácskozott, de aktahegyeken túl semmi eredményt nem produkált. Egy névtelen katolikus munka (Opusculum theologicum. 1721), amelyet Erdődy Gábor gróf, egri püspök adatott ki ez alkalomra, egyenesen azt fejtegette, hogy a fejedelemnek, a földesúrnak jogában áll a protestantizmust megsemmisíteni, és hogy az eretnekek akár halállal is büntethetők. Az udvar e munkát eltiltotta, és Ráday Pál közbenjárására többször is rendeletet adott ki a katolikus akciók ellen. A következő években azonban, ha talán kevesebb kilengéssel is, folytatódott a visszaszorítás, főleg a Helytartótanács egyházügyi bizottságának irányításával. Az 1728-i országgyűlésen, a vallási téma tilalma ellenére, megint súlyos vallási incidensre került sor. A katolikus többség a Werbőczy-féle katolikus eskü letételét követelte a porták kiigazítására kiküldött bizottság protestáns tagjaitól, majd pedig a vonakodók azonnali letartóztatását. Az udvar úgy látta, hogy a magyar katolikus és protestáns rendek képtelenek bárminő egyezségre jutni. Így az uralkodó a vallásügyi bizottság munkálatait 1730-ban Savoyai Eugén herceg elnöklete alatt egy miniszteri konferenciára bízta. Ennek javaslata alapján azután a rendi törvényhozás megkerülésével, rendeleti úton szabályozta a vallásügyet (Carolina Resolutio. 1731. március 21.) a következő fél évszázadra, egészen a türelmi rendeletig kiható érvénnyel.

Ez a „Károly-féle rendelet” felújította 1681 és 1687 törvényeit azzal, hogy ezek az 1691-i hivatalos magyarázat (Explanatio Leopoldina) szerint értelmezendők. Különbséget tett magán- és nyilvános vallásgyakorlat között; az utóbbit a protestánsok csak az úgynevezett artikuláris helyeken folytathatták (1. §), lelkészt is csak itt tarthattak (2. §), másutt, magán-gyakorlatként, csak családi körben olvashattak vallásos szövegeket (3. §). A jobbágyok vallásváltoztatását, a földesúri jog sértetlenül hagyása mellett, most már (szemben a korábbi, önkényes akciókkal) az uralkodó külön beleegyezésétől tette függővé (4. §). Lehetővé tette, hogy a protestánsok ezentúl ismét szuperintendenseket válasszanak. Ugyanakkor viszont dogmatikai tekintetben a protestáns lelkészeket a katolikus főesperesek felügyelete alá, helyezte (5. §). Katolikusok áttérését szigorú állami büntetés terhe mellett tiltotta meg (6. §). Vegyesházasságok kötését csak katolikus lelkész előtt tette lehetővé (7. §). Kötelezte a protestánsokat is a katolikus ünnepek megtartására, céhen belül a körmeneten való részvételre (8. §), valamint a Szűz Máriát és a szenteket említő úgynevezett dekretális eskü letételére.

A sorompót, amelyet az udvar a két ellenfél közé emelt, egyik sem fogadta szívesen. A protestánsok elkeserítően szűknek, a katolikusok viszont puszta létét is felháborítónak találták. Althan Mihály gróf, váci püspök nyíltan tiltakozott ellene. Valami védelmet ugyanis a szűk korlát is nyújthatott a protestánsoknak. Útjába állt a földesúri jog önkényes alkalmazásának, és lehetővé tette a protestáns egyházi szervezet kiépítését és működését akkor, midőn előzőleg két évtizeden át még egyházkerületi gyűlést sem volt szabad tartani.

Az északnyugati peremvidéken persze most már hivatalosan kezdték 1681 rendelkezéseit végrehajtani. 1681 ugyanis csak ezen a sávon jelölte ki, tizenegy „restringált” megyében, a két-két artikuláris helyet és ezeken kívül a nagyobb városokat, ahol a vallásgyakorlat szabadon volt folytatható. Ezektől keletre és délre, a következő nagy félkörív „privilegizált” megyéiben, Veszprémtől Komáromon át Zemplénig és Ugocsáig, már kisebb volt a megszorítás: itt a protestánsok vallásgyakorlata megmaradhatott mindenütt, ahol már 1681 előtt is bizonyíthatóan éltek vele. Az ország azóta visszatért déli és keleti részein megint ez a „privilegizált” helyzet érvényesült. Sőt, e ritkán lakott vidéken, ahol katolikus nagybirtokosok is jobban megbecsülték a protestáns települőket, az 1681 előtti helyzet bizonyítását sem vették oly szigorúan. Károlyi Sándor gróf és fia, Ferenc nemcsak békét hagyott a reformátusoknak Hódmezővásárhelyen vagy az evangélikusoknak Nyíregyházán, hanem olykor meg is védte őket a klérussal szemben. Végeredményben a rendelettől 1781-ig a protestánsok több mint kétszáz, 1711–1781 közt, ha igaz, összesen 443 templomot vesztettek el, vagyis az 1703-i helyzethez mérten, a Rákóczi-kori felugrás következtében, végül még mindig vagy másfél száz templom többlettel zárták le a 18. századi szorongattatásuk időszakát.[1]

A protestáns vezetők 1733-ban a rendelet alapján engedélyt kértek egyházi szervezetük újjáalakítására. Erre adta ki válaszul III. Károly 1734.október 20-án az úgynevezett második Carolina Resolutiót, amely mindkét protestáns felekezetnek négy-négy szuperintendencia (egyházkerület, püspökség) fenntartását engedte meg, létrehozva ezzel a máig érvényes beosztás alapjait. Református részről az 1734 novemberi bodrogkeresztúri, evangélikus részről az 1735-i pesti gyűlés alakította ki az új kereteket. A négy református egyházkerület 1258, a négy evangélikus mindössze 209 egyházközséget képviselt.[2] Erdélyben, ahol sem az 1681-es szabályozás, sem a két Carolina resolutio nem volt érvényben, és ahol az államhatalom egyelőre csak fokozatosan próbálhatta a protestáns többséggel szemben a katolikus egyházat uralmi helyzetbe segíteni, ugyancsak volt még egy református és egy evangélikus egyházkerület; az utóbbi szorosan az erdélyi szász „natio” kiváltságos szervezetéhez kapcsolódott. Az unitárius egyház elég szorongatott helyzetben élt tovább Erdélyben.

Mindkét protestáns egyház új szervezetében szembetűnő volt a világi elem, a nemesség befolyásának nagy növekedése. Belejátszottak ebbe elvi, presbiteriánus törekvések is. Alapvetően azonban abban kell a jelenség okát keresnünk, hogy az adott társadalmi és politikai feltételek közt a protestáns egyházaknak bizonyos súlyt és védelmet csak a világi nemes földesúr nyújthatott.

A protestáns egyházi irodalom a cenzúra miatt a legszükségesebbre: bibliák, katekizmusok, prédikációk, énekeskönyvek, imák és más kegyességi iratok közzétételére korlátozódott. Rendszeres teológiai munkák vagy polemikus iratok inkább csak kéziratban terjedtek itthon. De akadt könyv, amely külföldön vagy éppen félrevezető külföldi jelzéssel itthon, titokban készült.

Az evangélikus egyházon belül megújulási mozgalomként, az ortodoxiával szemben, mint említettük, már a 17. század vége óta a pietizmus érvényesült. Először főként a dunántúli kerületben, ahol Győrben talált központra. Torkos András (1669–1737), Vásonyi Márton (1688–1737), Bárány György (1682–1757), Sartorius Szabó János (1695–1756) lelkészek, tanárok nevét emelhetjük ki azok közül, akik német pietista munkák magyarra átdolgozásával és bibliafordítással foglalkoztak. Időszakunk folyamán egy másik fontos pietista központ is kialakult, Pozsonyban. Ennek élén a tudós Bél Mátyás mint lelkész 1719-től sokat fáradozott munkatársaival együtt azon, hegy a híveket anyanyelvükön, magyar, német és szlovák nyelven lássa el bibliával és új típusú kegyes irodalommal. A nagyobb bányavárosokban is pietista lelkészek működttek, de szüntelen harcban az északi megyék falusi papjaival, akik az új, hazai törekvésekkel szemben Wittenberghez és az ortodox hagyományhoz ragaszkodtak. Az erdélyi szász evangélikus egyházon belül is heves küzdelem bontakozott ki az ortodoxia hívei és a pietisták között.

A református egyházban az ortodoxia uralkodott, puritánus, coccejanus hagyományokkal színezetten. Időszakunk második felében kezdtek azután néhol olyan törekvések felbukkanni, amelyek a régi merevségtől már eltávolodtak. Vitairatok persze itthon nem, csak külföldön láthattak napvilágot. Helmeczi István nagykőrösi lelkész álnéven, Hollandiában tette közzé azt a munkáját (Igazság paisa. 1741), amelyben elsőnek foglalta össze a teológiai racionalizmus itthon csak később terjedő eszméit. A könyvet a cenzúra eltiltotta. A bibliafordítások kéziratban maradtak, vagy külföldön láttak napvilágot, mint Komáromi Csipkés György 17. századi szövege is, amelyet Debrecen város nyomtattatott ki Hollandiában, de a beérkező példányokból csak néhányat kapott meg, a többit a hatóságok az egri püspök hathatós közreműködésével elkobozták (1718). Szőnyi Benjámin (1714–1794), holland és német egyetemen tanult hódmezővásárhelyi református lelkész, aki ismerte a pietista, janzenista törekvéseket, és aki utóbb a népet belenyugvásra, csendes munkára biztató, de egyben tudatlanságából felemelni óhajtó, vallásos népfelvilágosító irodalom egyik fő művelője lett, versbe szedett fohászokkal szolgált úrnak, parasztnak, minden alkalomra. A legelterjedtebb egyházi műfajt azonban a feudális nagyúri családok tagjainak esküvője, temetése alkalmával elmondott ünnepi prédikációk képviselték. Ezek adták a legtöbb alkalmat a református lelkészeknek, tanároknak arra, hogy nevüket nyomtatásban megörökítsék. E szónoklatok rendszerint magukon viselték a késő barokk egyházi retorika azon fő vonásait, amelyek katolikus oldalon is megtalálhatók: az allegóriákkal, metaforákkal zsúfolt, bonyolult stílust, a hajbókolást nagyurak és címek előtt. A legelismertebb ily református egyházi szónokok közül idézzük itt Verestói György (1698–1765) kolozsvári tanár, utóbb erdélyi szuperintendens példáját, akinek számos jellemző prédikációja jelent meg nyomtatásban. Az új, egyszerűbb érdeklődést svájci szerzők műveinek tolmácsolása s egyben az erkölcstani kérdések előtérbe állítása jelentette. A pietizmushoz közelálló Ostervald egyik könyvét Debrecen pedagógiai újítója, Maróthi György fordította le (1735), egy másikat, a patrícius nemesi rétegek új érdeklődését jelezve, Domokos Márton debreceni főbíró (1745). A valláspolitika terén időszakunk utolsó másfél évtizedében is alapvetően még a régi tendencia folytatódott. Midőn Padányi Bíró Márton veszprémi püspök, a katolikus expanzió újabb szakaszának e különösen elszánt és erőszakos képviselője ismét az egész hazai protestantizmus fizikai megsemmisítésének gondolatát vetette fel (Enchiridion de fide. 1750), Mária Terézia a nemzetközi visszatetszésre és főleg a porosz közbelépésre tekintettel a könyvet betiltotta. Egyébként azonban hagyta, hogy Bíró folytassa a protestánsok zaklatását. S midőn ugyancsak 1751-ben a vadosfai evangélikusok és a kápolnaszentelésre közéjük vonult katolikusok összetűztek, a nagy visszhangot keltő eset a protestánsok megbüntetésével, Fábry Gergely szuperintendens elmozdításával végződött. A Helytartótanács egyházi bizottsága, élén katolikus főpapokkal, Mária Terézia helyeslése mellett, rendeleti úton folytatta a visszaszorítás politikáját mindenütt, ahol ez túl nagy skandalummal nem fenyegetett. Szigorú figyelemmel, nagy ügyként kezelte rozoga, sárral tapasztott falusi templomok renoválásának engedélyezését, és fogsággal, testi büntetéssel fenyegette az előírások megszegőit. Az elnyomás elkerülhetetlenül torzulást idézett elő mindegyik oldalon, a hatalommal visszaélőkén és az általuk szorongatottakén egyaránt.

Lábjegyzet

  1. I. Ribini, Memorabilia augustanae confessionis in regno Hungariae. II. Posonii, 1789. 532–547.

Irodalom

A protestánsok helyzetére: Balogh István, Ráday Pál az 1712–15. évi országgyűlésen (Ráday-Gyűjtemény Évkönyve 1983. 55—73).

  1. A protestáns templomok számának változásaira: Csáji Pál, A magyarországi református eklézsiák és prédikátorok első hivatalos összeírása, 1725–1729 (Egyháztörténet 1958. 34–75).
  2. Az evangélikusokra jó adatok: Szent-Iványi Béla, A pietizmus Magyarországon (Századok 1935. 1–38, 157–180, 321–333, 414–427 és különlenyomat Budapest, 1936).


Vallás és egyház
Katolikus expanzió Tartalomjegyzék Görögkeletiek és unitusok