A protestáns iskolák

A Múltunk wikiből

A protestáns iskolák egyházaikkal együtt élték át mindazt, amit azok sorsáról, korlátozásáról már elmondottunk. A hivatalos politika részint számuk csökkentésére, részint a gimnáziumok alsóbb szintre szorítására irányult.

A szorongató politikai realitások és a korszerű elvi-szakmai törekvések ellentmondása az evangélikus iskolaügyben volt a legfeltűnőbb. 1711 egyrészt azon magyar nyelvű neveléstani irodalomnak kezdő éve itt, amely Bárány György és Vásonyi Márton tollából, Francke munkái fordításával, a pietizmus pedagógiai tanulságait közvetítette. Másrészt azonban annak az állami és rendi katolikus ellenakciónak is, amely ekkor talán elsősorban éppen az exponált északnyugati peremvidéken tömörülő evangélikus iskolákat érintette a legérzékenyebben. Időszakunk végén, miután a kormányzatnak a győri gimnáziumot, egykor a pietista törekvések egyik központját is sikerült felszámolnia (1749), az evangélikusok kezén 22 kisebb, grammatikai fokozatú, 8 ennél valamivel magasabb szintű és 5 nagy, teljes líceum (vagyis gimnázium), összesen tehát 35 „latin” tanintézet maradt, főleg az északi, részint a nyugati megyékben, a diákok ellátásáról gondoskodó kisebb-nagyobb „alumneum”-ok kíséretében. Az öt nagy líceum (Pozsony, Sopron, Késmárk, Lőcse, Eperjes) közül a pozsonyit a hanyatlásból a tudós Bél Mátyás emelte ki, aki a század elején Halléban Francke tanítványa, nevelőintézetében munkatársa, sőt fiainak tanítója volt. Bél azon fél évtized alatt, amelyet (1714–1719) a pozsonyi líceum élén töltött, a pietista pedagógia elveit követve a korszerű reformok egész sorát vezette be. Ezek közé tartozott a pontos tanterv előírása, a végzett anyag jegyzőkönyvben rögzítése, az oktatómunka ellenőrzése, a megértés fontosságának kiemelése a formális szövegmagolás helyett, tartalmi bővülésként a hazai földrajz és történelem, valamint az élő nyelvek, különösen a francia oktatása és a latintanítás korszerűsítése, újságolvasással is. Bél és pietista utódai alatt a pozsonyi líceum az ország legkorszerűbb középiskolája lett, 1714-ben 40, utóbb, 1764-ben már 502 diákkal. A soproni líceum élén olyan, külföldön tanult, tudós rektorokat találunk, mint a botanikus Deccard János Kristóf, majd utóbb Ribini János, aki Bél fiainak nevelőjeként kezdte pályafutását, és az ifjakat a magyar nyelv művelésére buzdító beszédével (Oratio de cultura linguae Hungaricae. 1751), valamint azzal vált nevezetessé, hogy a helyi ortodoxiával összeütközve 1758-ban távoznia kellett helyéről.

A református egyház is elvesztett egy sor iskolát. De nagyobb tömböt képviselt, és – főleg az ország keleti részein – jobban meg tudta védeni önmagát. A református oktatásügy szervezetét úgy tudjuk jól megérteni, ha fentről indulunk ki, a nagy centrumokból, a nagy kollégiumokból. Ilyen volt a két legfontosabb: Debrecen és Sárospatak, valamint három valamivel szerényebb méretű Erdélyben: Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyenyed. A nagy kollégiumok teljes gimnáziummal és azon túlmenően filozófiát és teológiát tanító felső tagozattal is rendelkeztek. Az ilyen főbb, akadémiai szintű központok körül helyezkedtek el a hatókörükbe tartozó első- és másodrendű partikulák, vagyis olyan hatosztályos gimnáziumok, amelyek az utolsó évben már a logika vagy éppen a teológia bizonyos elemeit is tanították. E két kategória együtt vagy 12 iskolát képviselt. Alattuk találjuk azután a különböző szerényebb, nem teljes gimnáziumokat. E partikulák mind valamelyik nagy központi kollégiumot tekintették mintaképnek, útmutatónak. Tanáraik maguk is e központokban tanultak, onnan kerültek – esetleg külföldi tanulmányút után – későbbi állomáshelyükre. Kitörülhetetlen ifjúkori emlékként ezek hagyományait és testületi szellemét hordozták magukban. Az egész egyházi iskolahálózat oktató-nevelő személyzetének utánpótlásáról éppúgy e kollégiumok gondoskodtak, mint a lelkészekéről is.

A debreceni kollégium minden nehézség ellenére a 18. században nőtt erőssé. Az alapítványi szőlőktől az angol, holland, svájci segélyig különböző forrásból származó jövedelmei oly tőkévé halmozódtak, amelynek kölcsönként való kihelyezése révén a kollégium a Tiszántúl fő hitelintézménye lett. A diákok létszáma is emelkedett. Időszakunk végén a szokott felépítésű, hatosztályos teljes gimnáziumban, amely elé legelsőnek egy elemit pótló „abecedárius” osztály került, összesen több mint 1400 tanulót találunk. A felsőoktatás szintjén egy előkészítő év után három év filozófia, majd újabb három év teológia következett. E további hét évfolyamot összesen mintegy 360 hallgató látogatta. Vagyis a kollégium teljes tizennégy évfolyamában együtt ekkor több mint 1760 diák tanult. Ezzel szemben a kollégiumnak mindössze négy professzora, tanára volt. Ezek közül egy a filozófia, három pedig a teológia, a héber nyelv, illetve a görög nyelv és az egyetemes – főleg ókori – történelem köréből tartott előadásokat. Mindez úgy volt megvalósítható, hogy maguk a tanárok csak a filozófia és teológia hallgatóival foglalkoztak, és az ifjúság zömét, a másfél ezer gimnazistát a nagyobb diákok közül kiválasztott praeceptorokra bízták. Hasonló jelenséggel találkozunk a többi kollégiumban is. A nagy iskolai apparátus üzemben tartását tehát alsóbb szinteken – felső irányítás alatt – maga az ifjúság végezte mindegyik kollégiumban, tanulmányi, fegyelmi, ellátási szinten egyaránt. E kollégiumi diáktársadalmak, bár a felső egyházi és világi vezetésnek alárendelten, mindenütt valami külön „saját világot” alkottak. A köznemesi, mezővárosi, falusi kisértelmiségi vagy olykor paraszti származású diákok életében a nemesi tájékozódású késő barokk művelődés vulgáris, népszerű elemei sajátos hagyománnyá fonódtak.

Maga a latinközpontú oktatás itt sem különbözött lényegesen a katolikus iskolákétól. Bessenyei, aki Sárospatakon végezte gimnáziumi éveit, utóbb a jó fegyelmet elismerően emlegette, egyébként azonban éppúgy a lélektelen szajkózás miatt panaszkodott, mint azok, akik a jezsuitáknál tettek szert hasonló tapasztalatra. A tanmenetnek csak általános, bizonytalan körvonalai voltak megadva. Annál jelentősebb volt a svájci és hollandiai tanulmányok után Debrecenbe hazatérő fiatal Maróthi György (1715–1744) kezdeményezése a tanterv és az oktatási módszerek korszerűsítésére, Bél Mátyás és a pietista pedagógia mintája nyomán, Leibniz, Wolff és az új kísérleti fizika szellemében, bár az ortodoxia nagy ellenállása közben. Az ő tanítványa és bizonyos szempontból munkájának folytatója volt Hatvani István (1718–1786), aki Svájcban, Hollandiában teológiát, orvostudományt, fizikát tanult, majd hazatérve 1749-től kezdve több mint három és fél évtizeden át oktatta Debrecenben filozófiára s annak keretén belül természettudományokra a fiatal nemzedéket. Világnézetileg megmaradt a vallás és az egyház oldalán, utóbb a nemesi felvilágosodással szemben is, de karteziánus felfogása már Newton, Wolff és a holland fizikusok korszerű eredményeivel bővült.

Erdélyben Huszti Andrást, a kolozsvári kollégium első jogtanárát, aki az egyoldalú teológiai műveltséggel szemben a politikai, gazdasági ismeretek fontosságát hangsúlyozta, az egyházi ortodoxia megfosztotta katedrájától. Más egyházak iskolái közül a kolozsvári unitárius kollégiumot és az 1754-ben Balázsfalván megnyílt első erdélyi román unitus középiskolát kell említenünk.


Oktatásügy
A piarista iskolák Tartalomjegyzék Külföldi tanulmányok