A reakció felülkerekedése

A Múltunk wikiből
1791. február 20.
II. Lipót szétválasztja a Magyar és az Erdélyi Udvari Kancelláriát. Illír Udvari Kancelláriát állít fel. Teleki Sámuelt ideiglenes erdélyi udvari kancellárrá, Balassa Ferencet illír udvari kancellárrá nevezi ki.
1792 március 3.
I. Ferenc Franz de Paula Colloredót kabinet- és konferenciaminiszterré nevezi ki.
1792 március 15.
I. Ferenc május 20-ra Budára összehívja a koronázó országgyűlést.
1792 március 27.
Dumouriez francia külügyminiszter felszólítja I. Ferencet, hogy mondja fel a Franciaország ellen kötött porosz–osztrák szövetséget.
1792 április 10.
I. Ferenc betiltja Martinovics Ignác Oratio ad proceres című röpiratát.
1792 április 20.
Franciaország hadat üzen I. Ferencnek, Magyarország és Csehország királyának.
1792 május 5.
Budán Kelemen László társulata rendszeres magyar nyelvű színházi előadásokat kezd.
1792 május 18.
Az orosz hadsereg betör Lengyelországba.
1792 május 24.
Budán összeül a magyar országgyűlés.
1792 június 6.
I. Ferencet Budán magyar királlyá koronázzák.
1792 június 16.
Az országgyűlés a francia háború céljaira megszavaz 5000 újoncot, 1000 lovat és 4 millió forint hadisegélyt.
1792 június 18.
Az országgyűlés feliratban kéri az Illír Udvari Kancellária megszüntetését.
1792 június 20.
Az országgyűlés felirata a magyar nyelv ügyében kéri, hogy a nyelv oktatása legyen kötelező, s a Magyar Királyi Helytartótanács a magyarul író törvényhatóságoknak e nyelven válaszoljon.
1792 június 22.
I. Ferenc jóváhagyja az országgyűlés nyelvi kívánságait, s engedélyezi, hogy a diéta feliratai hasábosan kétnyelvűek legyenek.
1792 június 26.
I. Ferenc szentesíti az 1792. évi törvényeket.
1792 június 27.
Befejeződik a magyar országgyűlés.
1792 augusztus 10.
Párizsban megdöntik a francia királyságot.
1792 augusztus 19.
I. Ferenc felmenti hivatalából Wenzel Anton Kaunitz államkancellárt. Ideiglenesen Philip Cobenzl veszi át az államkancellária (Staatskanzlei) vezetését.
1792 szeptember 20.
A valmy-i ütközetben a francia hadsereg megállítja a porosz előrenyomulást.
1792 szeptember 21.
A Konvent kikiáltja a Francia Köztársaságot.
1792 szeptember 25.
A Magyar Királyi Helytartótanács által a vegyes házasságokról kiadott rendelet visszaállítja a protestáns fél részéről jövendőbeli gyermekeik katolikus neveléséről adott reverzálisokat.
1792 október 7.
Martinovics Ignác megírja Ferenc császárhoz intézett nyílt levelét.
november 6.
A Jemappes-nál vívott ütközetben a francia hadsereg győzelmet arat az osztrákok felett.
1793. január 14.
I. Ferenc rendelete megszigorítja a cenzúrát.
1793. január 21.
Párizsban kivégzik XVI. Lajos francia királyt.
1793. január 23.
Szentpéterváron Poroszország és Oroszország szerződést köt Lengyelország felosztásáról.
1793. január 29.
A kereskedelmi bizottság elkészíti munkálatát.
1793. február 1.
Franciaország hadat üzen Angliának és Hollandiának.
1793. március 18.
Neerwindennél az osztrák hadsereg győz a francia csapatok ellen.
1793. március 27.
Johann Amadeus Thugut veszi át a birodalom külügyeinek irányítását.

Lipót halálával és fia, Ferenc (mint magyar király I., mint német-római császár II.) 1792. március 1-i trónra lépésével az udvar politikája gyökeresen megváltozott.

A trónra léptekor 24. évét éppen betöltött fiatal uralkodóban nem éltek apja reformer elképzelései, a követendő politikáról egyáltalán nem volt semmilyen elképzelése sem. Már II. József, aki öccse fiat mint trónörökösjelöltet maga mellé vette, csodálkozva állapította meg az ifjú Ferenc egykedvűségét, azt, hogy semmi sem érdekli. A közöny később is mindvégig jellemző rá, mint a középszerű emberek jellegzetes vonása. Mert Ferenc sem tehetségben, sem egyéniségben nem mérkőzhetett apjával vagy nagybátyjával, de még öccseivel sem, akik nála sokkal jelentékenyebb egyéniségek voltak. Károly főherceg mint szervező, mint hadvezér és politikus egyaránt kimagasló képességekkel rendelkezett; a nádori méltóságot viselő Sándor Lipót és utódja József nádor, vagy a polgárlányt feleségül vevő stájerországi majd frankfurti kormányzó, János főherceg mind magasan fölötte álltak Ferencnek. Az új uralkodó kötelességtudó, a maga módján lelkiismeretes bürokrata volt, elsajátította a kormányzás külsőségeit, de szellemi erejéből nem telt arra, hogy az államügyekben önálló véleménye legyen. Az egyszer elfogadott tanácshoz a tehetségtelenek makacsságával ragaszkodott, s legszívesebben megakadályozott volna minden változást, ahogy majd fél évszázados uralmára a kormányzati mozdulatlanság a jellemző. Amikor a francia társadalom és állam a forradalom tüzében teljesen átalakult, amikor egész Európában a jelentős reformok sora ment végbe, és kialakult a polgári állam, Ferenc kormányzata egyetlen feladatának a már régen elavult meglevő konzerválását tartotta. A minden újítás iránti bizalmatlanság miatt fokozatosan eltávolította környezetéből azokat, akik reformokat, változtatást akartak, mindenekelőtt saját testvéreit, mert rugalmasabb politikát sürgettek, s mert féltékeny volt rájuk.[1]

Ferenc, mint pedáns bürokrata, az állam minden ügyét kézben akarta tartani, ahogy a társadalom életének egészére ki akarta terjeszteni ellenőrzését.

Ez a rendszer az abszolutizmus csúcsszervének megnövelését vonta maga után, s túlterhelte a kormányzó apparátust, nemegyszer teljesen jelentéktelen ügyekkel. Messzebb néző elgondolás persze nem volt a kormányzati intézkedések mögött. Ahogy később Metternich kifejezte: Ausztriát igazgatják és nem kormányozzák. Ennek megfelelően mindjobban előtérbe került a rendőrminisztérium, amit trónra lépése után Ferenc azonnal megszerveztetett, s a Lipót alatt mellőzött Pergen grófra bízta a vezetését. Feladata volt mindenre ügyelni, megfigyelni az egyesületeket, ellenőrizni a külföldieket és a sajtótermékeket, ellátni a cenzúrát, ellenőrizni, hogy valaki nem csempész-e be az országba tiltott sajtóterméket. Ahogy a hivatalos utasítás kifejezte: feladata foglalkozni minden olyan üggyel, „mely nélkül az uralkodó szent személyének és családjának, az államnak és a magánosoknak biztonsága nem szavatolható”. Hogy ennek eleget tegyen, a rendőrség cenzorokból, besúgókból, „informátorokból” egész hálózatot épített ki, akik az uralkodóház tagjait is megfigyelték, s még a császári ház leveleit is cenzúrázták. A rendőrség – amely igyekezett a Habsburg-országokat hermetikusan elzárni, s még a gondolatok beáramlását is megakadályozni – hovatovább a ferenci rendszer legfőbb jelképévé lett.

Az abszolút rendszer vezető méltóságai, még inkább az egyes kiemelt bizalmi emberek szinte korlátlan befolyást élveztek. Ferenc a birodalom legelső posztjára, kabinet- és konferenciaminiszterré volt nevelőjét, a már öregedő Colloredo grófot nevezte ki. Colloredo egyenes, őszinte ember volt, nem tartozott egyik udvari csoporthoz sem, de a régi világ képviselője, a változtatások ellenzője, sokszor nem is elvi okokból, inkább gyöngeségből és kényelemből. A kormányban az aktivitást a külügyek vezetője, a Kaunitz helyébe lépő Thugut gróf képviselte, aki esküdt ellensége volt a forradalomnak; a mind jelentősebb kormányzati pozíciót elfoglaló rendőrminiszterrel egyetértésben ő szabta meg az 1790-es évek általános és fő politikai irányát.

Titkárként Ferenc továbbra is Johann Schloissnigg bárót, ugyancsak volt tanárát tartotta meg maga mellett, aki 1793 júniusában bekövetkező kegyvesztettségéig az uralkodó legbizalmasabb tanácsadója volt. Schloissnigg korábban tagja volt a szabadkőművesség balszárnyán elhelyezkedő illuminátus mozgalomnak, melyről a kortársak úgy tudták, hogy államfelforgató és forradalmi törekvéseket képvisel. II. Lipót ezért aggódott, hogy fiát, titkára révén behálózzák az illuminátusok, és mint trónörököst kijátsszák ellene. Schloissnigg azonban, ha valamikor voltak is forradalmi gondolatai, eddigre felhagyott velük, s lényegében a Colloredo-féle politikai elképzeléseket tette magáévá. Ferenc önállótlanságára jellemző, hogy vele véleményeztette az uralkodói döntésre felterjesztett iratokat, s még az államtanács vótumainak felülbírálatát is titkárára bízta. Schloissnigg, majd a titkárságban utóda, Anton Vogel, az államtanács irodaigazgatója, külön papírlapokra írták fel megjegyzéseiket, amiket azután Ferenc minden változtatás nélkül mint saját véleményét az aktákra másolt. Mivel a bizalmi ember által írt javaslatok az uralkodónál maradtak, aki azokat gondos bürokrataként rendezve, saját dolgozószobájában őrizte, az államtanács nem is sejtette, hogy nem maga a császár vizsgálja felül javaslataikat. Az államtanácsosok – Hatzfeld és Zinzendorf grófok, Eger vagy Starhemberg herceg – panaszkodtak, hogy háttérbe szorulnak, javaslataikat az uralkodó elveti, tanácsukat nem kéri, de nem is gondolták, hogy köztük és a császár közt áll valaki. Igaz, a francia forradalom rohanó eseményei nem kedveztek sehol a monarchikus reformoknak, a kabineti abszolutizmusnak ez a minden változtatás elől való elzárkózása azonban szinte egyedülálló volt a maga korában, s a későbbiekben is minden kibontakozás legfőbb akadályozójává vált.

II. József és II. Lipót tanácsadói tehát mindjobban visszaszorultak, s azok jutottak irányításhoz, akik a reformokkal szemben a rendszer változatlan fenntartásának voltak hívei. Azok, akik az elhunyt császárral ellentétben úgy vélték, hogy a francia forradalommal és a hazai forradalmi megmozdulásokkal szemben a legjobb védekezés a régi mellett való merev kitartás. II. Lipót kezdeményezéseit sorban elejtették. Abbamaradt a törvények kodifikálása, elutasították a nem nemesek országgyűlési képviseletét, s a tartományfőnökök utasítást kaptak, hogy a jövőben erre vonatkozó kérvényeket ne vegyenek át. Lipót bizalmi embereit menesztették a közigazgatásból, visszamenőleg indexre helyezték és bevonták az általa íratott röpiratokat, szerzőik ellen eljárást indítottak. Megszigorították a cenzúrát, majd eltiltották a külföldi lapok behozatalát. A klérus hatalma ismét megnövekedett, visszaállították a József által feloszlatott szerzetesrendeket, az egyetemeket elözönlötték a volt jezsuiták. Magyarországon kiújultak a protestánsok sérelmei.

A belső, éleződő társadalmi ellentétek és a növekvő elégedetlenség levezetésére a kormány a háborús politika mellett döntött. Míg II. Lipót a nem nemeseket akarta megnyerni, hogy a háborút és a forradalmat elkerülje, Ferenc összefogott a nemességgel, hogy háborút indíthasson a forradalom ellen. A girondista minisztérium 1792. március 27-i jegyzékére, amely az 1756-es francia–osztrák szerződésre hivatkozva felszólította Ausztriát, hogy bontsa fel a Franciaország ellen kötött porosz szerződést, az osztrák válasz belpolitikai feltételeket szabott, ezzel szinte kiprovokálta a francia nemzetgyűlés április 20-i hadüzenetét. A pillnitzi szerződés alapján Poroszország is háborúba lépett a franciák ellen, s nyár derekán a 142 ezer főnyi egyesült porosz–osztrák hadak Károly Vilmos braunschweigi herceg vezetése alatt megkezdték a háborút, amely – kezdeti sikerek után – csúfos visszavonulással és Belgium francia kézre kerülésével végződött.

A politika irányváltoztatása természetszerűen Magyarországon is éreztette hatását. Ferenc azzal, hogy feladta apja reformterveit, egyszersmind elfogadta a rendek uralmát. 1790 óta egyébként a magyar nemesség magatartása is változott, a francia forradalom eseményei az uralkodó felé hajlították a kiváltságosokat. A nagy többségnél az önállósági törekvéseket háttérbe szorította az a felismerés, hogy a forradalom ellen a király és a rendek érdeke azonos, az egymással való harcot tehát az összefogásnak kell felváltania.

A megváltozott helyzetet tükrözte az 1792. május 20-ra összehívott koronázó országgyűlés is.[2] Ferenc saját elhatározásából Budára hirdette meg az országgyűlést, mintegy békejobbot nyújtva ezzel a nemességnek. A diéta – amelyen éles ellentétben 1790-nel, a vezetés ismét a főnemesség kezében volt – az uralkodó és a rendek által kölcsönösen hangoztatott bizalom és szeretet lelkes hangulatában telt el. Ferenc hozzájárult, hogy a koronázási hitlevélbe bevegyék, hogy az új király trónra lépése után fél éven belül köteles a hitlevélre megesküdni és magát megkoronáztatni. „A felséges ausztriai ház Ferenc első királynak köszönheti, hogy a hitlevélnek ezen világosításával királyi széke és az országnak alkotmánya örök bátorságba helyeztetett és a kötések változhatatlanokká tétettek” – mondotta országgyűlési üdvözlő beszédében Batthyány József hercegprímás. „Amely jóság által a karok és rendek még nagyobb szeretetre és hűségre indíttatván, készek minden erejüket és vagyonukat, sőt életüket is a törvények szellemében a király, a felséges uralkodóház és az ország méltósága védelmében feláldozni” – fejezte ki háláját az országgyűlés.[jegyzet 1]

Június 16-án az országgyűlés 5000 újoncot, 1000 lovat és 4 millió forint hadisegélyt szavazott meg a Franciaország elleni háborúra, „egyenlő szóval és egyenlő lelkesedéssel”, ahogy a hivatalos napló mondja. Igaz, Ferenc is kegyesnek mutatkozott: kijelentette, arra fog törekedni, hogy „amennyire többi tartományának gondja engedi, gyakrabban jöhessen ebbe az országba, és itt hosszasabban időzzön”, amit „annál nagyobb örömmel fog tenni, mert … kellemesen érezte magát a magyar nemzet körében”; megígérte, hogy a birodalmi szerveknél, így a külügyi szolgálatban magyarokat is fog alkalmazni, hogy a bányakamaránál, a hadbiztosságnál és a hadi főkormányszékeknél „gondolni fognak magyarok alkalmazására”, a magyar ezredekhez magyar fő- és törzstiszteket neveznek ki; hozzájárult, hogy a magyar nyelvet ezentúl rendes tantárgyként tanítsák minden iskolában, s „bizonyos idő múlva közhivatalt az országban csak olyanok nyerjenek, akik … a hazai nyelv ismeretét is igazolni tudják”.[jegyzet 2] A legjelentősebb engedmény az illír kancellária feloszlatása volt. A rendek és az uralkodó közti egyetértés és szövetség immár oly erős volt, hogy a király úgy érezte, nincs szükség erre a szervre, melynek élén Balassa Ferenc kancellár már Dél-Magyarország autonóm tartománnyá való alakításán mesterkedett.

Csak egyről hallgattak tapintatosan az uralkodó is és a rendek is, az előző országgyűlésen megígért reformok megtárgyalásáról. A jobbágyokkal egy törvénycikk erejéig mégis foglalkozott a diéta: elrendelte, hogy úrbéri ügyben első fokon a földesúr, másodfokon az alispán vagy a szolgabíró ítélkezzék, s ezzel a jobbágyot teljesen kiszolgáltatta a földesúrnak. Ferencnek mindehhez egy szava sem. volt, „Boldog király. ki magát szeretve látja népétől, boldog nép, mely magát szeretve látja királyától” – fejezte ki az országgyűlés általános hangulatát Kazinczy Ferenc.[jegyzet 3]

Lábjegyzetek

  1. Naponként való jegyzései az 1792 … pünkösd havának 20-dik napjára rendelt … magyar ország gyűlésének. Budán, 1792. 51.
  2. Ugyanott 122., 141.
  3. Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete. Budapest, év nélkül, 188.

Irodalom

  1. Ferenc király jellemzésére lásd: Sándor Lipót főherceg nádor iratai. Kiadta és a bevezetőt írta Mályusz Elemér Magyarország újabbkori történetének forrásai. Budapest, 1926, továbbiakban: Sándor Lipót iratai) 88. és a következő oldalak és Viktor Bibl, Kaiser Franz, der letzte römisch-deutsche Kaiser (LeipzigWien, 1938).
  2. Az 1792-es országgyűlésre, a rendek hangulatára sok adat található a nádor jelentéseiben: Sándor Lipót iratai 518., 521. és 553., továbbá 93. és a következő oldalak.


A polgári forradalom magyar előfutárai
Tartalomjegyzék Az országgyűlési rendszeres bizottságok munkálatai