A reformellenzék formálódása

A Múltunk wikiből
1827. június 10.
A pesti kaszinó megtartja első ülését.
1831. január 24.
Megalakul a sátoraljaújhelyi kaszinó.
1832. december 9.
Megalakul a marosvásárhelyi kaszinó.
1834. július 14.
Megalakul az országgyűlési ifjúság Társalkodási Egylete.
1834. augusztus 22.
Wesselényi megkapja a Lipcsében nyomtatott Balítéletekről első példányait.
Wesselényi nagy beszéde ellenére Szatmár megyében részeg bocskoros nemesek segédletével ismételten elutasítják az örökváltságot.
1834. december 21.
József nádor utasítja a királyi jogügyigazgatót, hogy indítson vizsgálatot Wesselényi szatmári beszéde miatt.
1835. június 22.
Az országos ülésen Balogh János barsi követ kijelenti, hogy nem követne el bűnt, ha megismételné Wesselényi beszédének peresített részletét.
1835. június 24.
A királyi tábla kihirdeti a Balogh János barsi követ perbe fogatását elrendelő királyi leiratot.
1835. július 6.
A főrendek elvetik az alsótábla felirati javaslatát a szólásszabadsági sérelemről. Megkezdődik az üzenetváltás.
1835. július 23.
Bars megye újraválasztja perbe fogott követet, Balogh Jánost.

A polgári átalakulás híveinek kezdeti tömörülése pontosan tükrözte, hogy valós belső gazdasági és társadalmi érdekek mozgatták őket. Nem titkos társaságokba tömörültek, hogy idegen eszmék és propaganda hatására, külföldi titkos mozgalmak közvetlen befolyása nyomán megdöntsék a kormányt – amint ezt a kormányzat, még mindig a jakobinus összeesküvés, illetve a nem létező összeesküvésekről tudósító titkosrendőri jelentések hatására feltételezte –, hanem spontán módon, a társadalmi erővonalak mentén – s mindenekelőtt társasági szinten – szerveződtek. Ahogyan korábban egy-egy nagybirtokos körül, annak gazdatiszti karából, az általa dotált és alkalmazott értelmiségiekből, szegényebb vagy akár birtoktalan rokonságából álló klikkek harca alkotta a megyei közéletet, úgy most, a harmincas évek elején az átalakulásban érdekeltek személyes önállóságot fel nem adó, az eszmei meggyőződés rokonságán alapuló kis közösségei szerveződtek, alkalmat adva egy-egy koncepciózus, felkészült, vezetésre alkalmas személyiségnek, hogy a politikai szálakat összefogja, amely szálak a másik pólus irányában azután folytonosan ritkulva, bizonytalanabb irányokat rajzolva és folyvást vékonyodva újra csomósodni kezdtek; e másik póluson egy-egy főpap, magas rangú kormánytisztviselő vagy hitbizományi birtokos mint vonzási pont köré. Egy-egy ilyen körben fellelhetjük az anyagi hatalom, a politikai szervezés és az eszmei inspiráció letéteményeseit, s mellettük a megye és a nagybirtokok igazgatásának apparátusát, s persze azért olykor a rokonsági hálózatot is, a független, de adósságok közt fuldokló, a kínzó pénzhiány miatt gazdaságilag tehetetlen és tétlen középbirtokosok körét. A következő, még ugyancsak társadalmi s nem politikai szerveződési forma a kaszinó. Ezek Pest (1827) példáját követve sorra alakultak vidéki városainkban: Kaposvárott (1828), Sátoraljaújhelyen (1831), ahol Balásházy János volt az alapító, jegyzője pedig a fiatal Kossuth, Kecskeméten, Egerben, Marosvásárhelyt (1832); s ezután sorra minden nagyobb városban. 1833-ban a Magyar Királyságban 24, Erdélyben 5 kaszinót tartott számon a kormányzat. Megfelelőjük a kisebb városokban az olvasókör, tanintézetek mellett az önképzőkör és a diáktársaság, ahol olyan tanárok szolgálták a haladás ügyét, mint a fordulatot hozó 1830–1831. év eseményeiről röpiratban beszámoló nagyenyedi Szász Károly, a kortársi filozófiában ugyancsak otthonos pápai Tarczy Lajos, az Amerikát ismertető debreceni Péczeli József, a természetet búvárló eperjesi Greguss Pál.

Az ellenzéki mozgalmak országos egységét azonban mindezek a társadalmi fórumok, s a Széchenyi által „52 piciny királyságnak” nevezett vármegyék, pusztán a követküldéssel és a követutasítással mint politikai tevékenységük záróaktusával, önmagában nem biztosíthatták. Roppant jelentősége volt a liberális ellenzéki mozgalom egységesülése szempontjából annak a ténynek, hogy a kormány – a rendiség számára tett gesztusként – 1830-ban újra engedélyezte a megyék egymás közötti levelezését. Zala megye levéltára például, amíg más vármegyéktől és városoktól 1790–1793 között 167, 1794–1811 között 148 átiratot kapott, addig az 1812–1828 közötti évekből egyetlen ilyen körlevelet sem őriz! Ugyanakkor az országggyűlést előkészítő 1830–1832. években 56, az országgyűlés ideje alatt 100, s azután 1837 és 1848 között már 230 körlevél érkezett! A harmincas évek elején az iratok többsége – néha folytatólagosan – a vármegyék állásfoglalását tartalmazta a rendszeres bizottsági munkákkal kapcsolatosan, gyakori a magyar nyelv (és a magyar színészet) pártfogását szorgalmazó átirat is. Az egységesülés ellenére egyoldalúságot jelentett, hogy a mozgalomnak nem volt központja. A következő években azonban már hallgatólagos megállapodás folytán Zala és a „vezérvármegye”, Pest megye véleménye számított mérvadónak. Valóságos politikai centrum azonban csak az országgyűlések ülései idején alakulhatott ki – tehát nem a politikai központtá is fejlődő Pest városában (1834 óta itt jelenik meg az első politikai lap, a Helmeczy szerkesztette Jelenkor), hanem az ország határán – Pozsonyban.

Az 1832–1836. évi országgyűlés kezdetén kialakult a kerületi üléseket is előkészítő magántanácskozások rendszere: az ellenzék vezetői összejöveteleiken egyeztették elképzeléseiket a követendő elveket és taktikát illetően. E konferenciákon – többnyire Csapó Dániel tolnai és Novák Antal békési követ szállásán – dőlt el, hogy ki lesz a javaslattevő, milyen sorrendben következnek a hozzászólások, mi a teendő a javaslat bukása esetén stb. A megbeszélések fő szervezője Wesselényi volt. Erdélybe távoztával a tanácskozások megritkultak. Nem volt olyan egyéniség, akinek vezetését mindnyájan elismerték volna. Kölcsey távozása – vagy inkább eltávolítása – másik nagy tekintélyétől fosztotta meg a követi kart. Mindezt csak részben pótolhatta a fiatal Deák országgyűlési megjelenése (1833. május), akinek elvszilárdsága, tudása és tekintélye csak a tapasztalatszerzés hónapjai után érvényesülhetett.

A magántanácskozások rendszere lényegében már a pártszerű szerveződés csíráját rejtette magában. Pozsonyban foglaltak állást egyes megyék követválasztásaival kapcsolatban is. A megbeszéléseken lassan nemcsak a megyék követei vettek részt, hanem alkalmanként jelen volt egy-két liberális főrend, az Országgyűlési Tudósításokat szerkesztő Kossuth és az országgyűlési ifjúság néhány jelesebb tagja is. Megtörténtek az első, még bátortalan, de a kormányzat által annál veszélyesebbnek tartott kísérletek a parasztság politikai érdeklődésének felkeltésére is. Jelentések számolnak be arról, hogy a parasztság országszerte nagy érdeklődéssel és várakozással figyelte az úrbéri kérdés pozsonyi vitatását. Pest megye kinyomtatta és az úrbéres községekben is terjesztette az úrbéri operátummal kapcsolatos liberális állásfoglalását. Kossuth a nagyobb parasztközségeknek, mezővárosoknak ingyen küldte meg az Országgyűlési Tudósitások örökváltsági vitatásokról szóló számait. Kecskemét küldöttei 1833 elején hetekig Pozsonyban tartózkodtak és hallgatták az országgyűlés vitáit. 1834 őszén, az örökváltság ügyének bukásakor Balogh János az országgyűlésben nyíltan felvetette a gondolatot, hogy aláírásgyűjtést kellene szervezni az ország valamennyi néprétegének körében a jobbágyreform érdekében.

A hosszú országgyűlés felkeltette a külföld érdeklődését is. A harmincas évek utazói meghallgatták a tanácskozásokat. Személyes ismeretségeket is kötöttek az ellenzéki vezetőkkel. Külföldön ismertekké tették a magyar liberálisok törekvéseit. Ily módon lassan oldódott a magyar reformmozgalom nemzetközi elszigeteltsége. Ismertté vált, hogy a konzervatív hatalomnak nemcsak Itáliában és Németországban kell komoly belső ellenzékkel számolnia, hanem néhány mérföldnyire Bécstől, Magyarországon is.

Irodalom

A reformellenzék formálódásáról: Bodolay Géza, Irodalmi diáktársaságok 1775–1848 (Budapest, 1963); Trócsányi Zsolt, A nagyenyedi kollégium történetéhez 1831–1841 (Budapest, 1957); Szász Károly, Az 1831-ik esztendő történeti leírása. (Kolozsvár, 1832); Erdmann Gyula, Lónyay Gábor és a Zemplén megyei ellenzék a reformkorban (Disszertáció. Eötvös Loránd Tudományegyetem Történeti Könyvtár, 1975).


Az 1832–1836. évi országgyűlés
A reakció ellentámadása Tartalomjegyzék Az országgyűlés utolsó szakasza és törvényalkotása